- Lockhart a magasba emelte Ron összemagifixezett varázspálcáját, és így kiáltott:

- Exmemoriam!

Potter megragadta Athena kezét, és a kígyóbőrön átbukdácsolva menekült a lánnyal az alagút mennyezetéből lezúduló súlyos kőtömbök elől.

Mikor visszafordultak, plafonig érő, áthatolhatatlan kőrakással találták szemben magukat.

- Ron! - kiabálta Potter. - Ron, jól vagy?
- Itt vagyok! - hangzott a válasz a kőrakás túloldaláról. - Nekem semmi bajom, de ezt a szélhámost telibe találta a pálca. - tompa dobbanás és hangos jajdulás hallatszott - mintha Ron sípcsonton rúgta volna Lockhartot.
- Mi legyen? - kérdezte tanácstalanul Ron. - Nem tudunk átjutni. Holnapig se tudjuk ezt lebontani...

Athena az alagút mennyezetére nézett. Azon tátongó repedések jelentek meg.

- Szerintem - gondolkodott hangosan Athena -, keressük meg Ginnyt és visszafele kitalálunk valamit. De lehet, hogy addigra beomlik.
- Nem fog beomlani - ellenkezett Potter, miközben még mindig a lány kezét fogta.

A kőrakás túloldaláról újabb dobbanás és jajdulás szűrődött át. Nem volt vesztegetni való idejük, hisz Ginny már így is órák óta bent volt a Titkok Kamrájában.

- Várj meg itt - kiáltott át Potter. - Maradj Lockharttal. Mi továbbmegyünk. Ha nem jövünk vissza egy órán belül... -

Elharapta a mondatot, de hallgatása többet mondott bármely szónál.

- Megpróbálom elhordani a kövek egy részét. - Athena érezte, hogy Weasley igyekezett palástolni aggodalmát. - Hogy aztán...vissza tudjatok mászni. És, Harry...
- Nemsokára találkozunk - ígérte Harry megjátszott magabiztossággal, és a lánnyal együtt továbbindult az alagútban.

Fél perc múlva már nem hallották a kőtömbökkel birkózó Ron nyögéseit. Az alagút egyre csak kanyargott. Athena Potter aggodalmát is érezte, így bátoríton rászorított a kezére egy hatalmas mosoly kíséretében.

Nagy sokára végül maguk mögött hagyták az utolsó kanyart is, és egy tömör kőfallal találták szemben magukat. A falat két elnyúló kígyó domborműve díszítette. A hüllők szeme helyén egy-egy jókora, fénylő smaragd ült.

- Tárulj - szólt Potter mély, búgó sziszegéssel.

A fal közepén egyre táguló rés jelent meg. A két kígyó-dombormű eltávolodott egymástól, és a titkos ajtó szárnyaival együtt eltűnt a falban.

Mindketten remegtek a félelemtől, de összeszedték minden bátorságukat, és beléptek az ajtón.

Egy hosszú, félhomályba burkolózó terem végében állt. A sötétbe vesző mennyezetet kígyófaragványokkal díszített oszlopok sora támasztotta alá, sötét árnyékokkal szabdalva a helyiséget bteöltő furcsa, zöldesen derengő fényt.

Itt már elengedték egymás kezét, de szorosan a másik mellett maradtak.
Elővették varázspálcáikat, és lassan elindultak a kígyótestű oszlopok között. Bármilyen óvatosan emelték a lábaikat, lépteik visszhangot vertek a puszta falakon.

Athena nem tudta fékezni félelmét, egész testében remegett, minden lépésénél összerezzent, mert látni vélte, hogy egyik vagy másik kígyó megmozdul.

Mikor az utolsó két oszlop közé értek, újabb meglepetés várta őket.

Közvetlenül a Kamra hátsó fala előtt mennyezetig érő, emberalakot mintázó szobor állt.

A szoborarc ősi, majomszerű vonásokat hordozott; hosszú, vékony szakálla kis
híján leért a redőzött kőtalár szegélye alól kilógó két óriási, szürke lábfejig. Athena rögtön felismerte benne Mardekár Malazárt.

A Kamra sima padlóján álló lábak között egy fekete taláros, égővörös hajú alak feküdt.

- Ginny! - kiáltott fel Harry. Odarohant a lányhoz, és térdre rogyott mellette. - Ginny! Mondd, hogy élsz!
- Nézd meg a pulzusát - tanácsolta Athena, amíg lassan sétálva odaért.

- Nem fog magához térni - szólt egy nyugodt hang.

A legközelebbi oszlop mellett egy magas, fekete hajú fiú állt. Testének körvonalai kissé elmosódottnak tűntek, mintha egy párás ablak mögött állna.

Potter azonban így is rögtön felismerte.

- Tom...Tom Denem? - a lánynak szinte kiestek a szemei a helyéről.

Denem bólintott, s közben továbbra is Harry arcát fürkészte.

- Hogyhogy nem fog magához térni? - hadarta riadtan Harry. - Ugye nem... ugye nem...?
- Nem halt meg - felelte Denem. - De már alig él. - Harry a fiúra meredt.

Athena csak kapkodta ide-oda a tekintetét, miközben nem értett semmit. Denem ötven éve nyitotta ki a kamrát, hogy lehet itt, ilyen fiatalon?

- Te kísértet vagy? - kérdezte bizonytalanul Harry.
- Emlék - felelte halkan Denem. - Emlék, amit egy napló őrzött meg ötven évig.

Athena letérdelt Ginny Weasley mellé és a haját simogatta.

- Segítened kell, Tom - szólt Potter. - Ki kell vinnünk őt innen. Van itt egy Baziliskus... Nem tudom, pontosan hol, de bármelyik pillanatban ideérhet. Kérlek, segíts...

Denem azonban nem mozdult. Harry nagy nehezen felnyalábolta Ginnyt, majd lehajolt a varázspálcájáért.

A pálca eltűnt.

- Nem fog segíteni - Athena érezte, hogy eluralkodik rajta a pánik.

- Nem láttad a...?

Megint rátört a szédülés, pár percig nem is hallott olyan jól.

- Most fogunk beszélgetni - jelentette ki Denem, itt tisztult ki a hallása és lassan megfordult a két fiú felé.

- Hogyan került Ginny ilyen állapotba? - kérdezte gyanakodva Potter.
- Látod, ez érdekes kérdés - felelte csevegő hangon Denem. - És bizony hosszú történet. Egy mondatban talán úgy foglalhatnánk össze, hogy Ginny azért került ide, mert kitárta a szívét, és az összes titkát megosztotta egy idegennel.
- Miről beszélsz? - ráncolta a homlokát Harry.
- A naplóról - felelte Denem. - Az én naplómról. A kis Ginny hosszú hónapokig használta: leírta nekem minden gondját-baját, az apró-cseprő félelmeit. Elmesélte, hogy csúfolják a bátyjai, hogy használtan kapta a talárját és a könyveit, és hogy... - Denem szeme itt megvillant - hogy mennyire szeretné, ha a híres-neves Harry Potter kedvelné őt...

- Eléggé unalmas dolog nap nap után egy tizenegy éves lány buta kis problémáit hallgatni - folytatta. - Én mégis türelmesen válaszolgattam neki. Kedves és megértő voltam. Ginny imádott engem. Senkivel nem tudok úgy beszélni, mint veled Tom... Annyira örülök, hogy a naplóddal minden titkomat megoszthatom... Olyan, mintha volna egy barátom, akit mindig a zsebemben hordhatok...

Denem hideg, éles kacajt hallatott, ami cseppet sem illett szelíd vonásaihoz. Athenának libabőrös lett a háta a kegyetlen hangtól.

- Nekem elhiheted, Harry: mindig el tudtam bájolni azokat, akikre szükségem volt. Ginny kiöntötte a szívét, és nekem történetesen éppen a szíve kellett. Leggyötrőbb félelmeiből, legrejtettebb titkaiból táplálkoztam, és egy idő után már erősebb voltam, mint ő. Elég erős ahhoz, hogy most
már én osszam meg vele a titkaimat, én öntsem át belé azt, amit a szívemben rejtek...
- Ezt meg hogy érted? - hebegte kiszáradt szájjal Harry.
- Hát még mindig nem érted, Harry Potter? - susogta szelíden Denem. - Ginny Weasley nyitotta ki a Titkok Kamráját. Ő fojtotta meg a kakasokat, és ő festett fenyegető üzeneteket a falra. Ő uszította rá Mardekár kígyóját négy sárvérűre és a kvibli macskájára.
- Nem igaz - suttogta Harry.
- De igen - felelte higgadtan Denem. - Természetesen kezdetben nem tudta, mit csinál. Nagyon szórakoztató volt. Bár olvastad volna az akkori naplóbejegyzéseit... Sokkal izgalmasabbak voltak a korábbiaknál... Kedves Tom! - idézte, Harry döbbent arcába meredve. - Azt hiszem, kezdem elveszteni az emlékezetemet. Kakastollakat találtam a taláromon, de fogalmam sincs, hogyan
kerültek oda...Kedves Tom, nem emlékszem, mit csináltam Halloween estéjén, de az iskolában valaki megtámadott egy macskát, és nekem csupa festék a ruhám... Kedves Tom, Percy folyton azt mondja, hogy sápadt vagyok, és alig lehet rám ismerni. Szerintem gyanakszik rám... Ma újabb merénylet történt, és én nem emlékszem, hol voltam a bűntény idején. Mondd meg, Tom, mit csinál-
jak? Meg fogok őrülni...Még elképzelni is szörnyű, de azt hiszem, én támadom meg az embereket!

Athena teljesen ledermedt.

- Az ostoba kis Ginnynek jó hosszú időbe telt, míg végre elveszítette a bizalmát a naplóban - folytatta Denem. - Akkor aztán igyekezett megszabadulni tőle. Ekkor léptél be te a képbe, Harry.
Megtaláltad, és ezzel nagy örömet szereztél nekem. A sok ember közül, aki ráakadhatott volna, épp hozzád került, épp ahhoz, akire a leginkább kíváncsi voltam...
- És miért voltál kíváncsi rám? - kérdezte Harry.
- Ginny nagyon sokat mesélt rólad - felelte Denem. - Töviről hegyire elmesélte a fantasztikus történetedet. - Tekintete a Harry homlokán húzódó sebhelyre vándorolt, s arca még mohóbb kifejezést öltött. - Találkozni akartam veled, hogy beszélhessünk, és még többet megtudhassak rólad. Hogy megnyerjem a bizalmadat, megmutattam neked, hogyan kaptam el Hagridot, azt a nagy maflát.
- Hagrid a barátom - szólt remegő hangon Harry. - Csapdába csaltad, igaz? Eddig azt hittem, csak tévedtél, de...

Denem újra felkacagott.

- Az én szavam állt Hagridé ellenében. Nem nehéz elképzelni, hogy kinek hitt szegény öreg Armando Dippet. Az egyik oldalon ott volt Tom Denem, a szegény, de tehetséges, árva, de hősi lelkű diákprefektus és mintagyerek; a másikon Hagrid, a busafejű vadóc, aki minden héten valami rossz fát tett a tűzre, vérfarkaskölyköket nevelt az ágya alatt, és a Tiltott Rengetegbe járt trollokkal birkózni. De azért, bevallom, magam is meglepődtem, hogy milyen simán ment minden. Azt hittem,
valaki biztosan rájön, hogy Hagrid nem lehet Mardekár utódja. Még nekem is öt évig tartott megoldani a Titkok Kamrájának rejtélyét és megtalálni a bejáratot... Hagrid természetesen képtelen lett volna erre.

- Mégis csupán egyetlen ember, az átváltoztatástan-tanár, Dumbledore hitt Hagrid ártatlanságában. Ő beszélte rá Dippetet, hogy ne küldjék el Hagridot, hanem tanítsák be vadőrnek. Igen,
Dumbledore bizonyára sejtett valamit: Ő sosem kedvelt engem annyira, mint a többi tanár...

- Lefogadom, hogy Dumbledore átlátott rajtad - sziszegte fogát csikorgatva Harry.