- Nem volt ismerős az arca vagy a termete? - faggatta Hermione Harryt. - Nem az egyik tanár volt az?
- Nem - rázta a fejét Harry. - Nem tanár volt.
- Csak egy nagyhatalmú varázsló lehetett képes rá, hogy ennyi dementort elkergessen… Ha a patrónus tényleg olyan fényes volt, biztos megvilágította őt. Nem tudtad kivenni…?
- De igen - felelte csendesen Harry. - De… talán csak képzelődtem…kavargott a fejem… rögtön utána el is ájultam…
- Kit láttál, Harry?
- Az hiszem… - Harry nyelt egyet. Tudta, milyen furcsán hangzik majd, amit mond. - Azt hiszem, az apámat.

Felpillantott Hermionéra. A lánynak tátva maradt a szája. Félig rémülten, félig szánakozva meredt Harryre.

- Harry - szólalt meg Athena lassan, majd felegyenesedett és a fiú szemebe nézett -, az apád...ő…meghalt.
- Tudom - felelte gyorsan Harry.
- A kísértetét láttad?
- Nem tudom… nem. Élő embernek tűnt.
- De hát…
- Mondom, hogy talán csak képzelődtem… Az alak őrá emlékeztetett. Olyan volt, mint a
fényképeken…

Hermione még mindig olyan arcot vágott, mintha kételkedne Harry épelméjűségében.

- Tudom, hogy őrültségnek hangzik.

Harry elfordította a fejét. Csikócsőr békésen álldogált mellette, csőrével a földet kaparászva férgek után kutatott. Harry szórakozottan meredt az állatra.

…

Egy szélfuvallat megzörgette a föléjük hajló lombos ágakat. A vonuló felhők mögül újra meg újra előbukkant a hold. Hermione a fúriafűz felé fordulva gubbasztott, és várt.

Több mint egy óra telt el így, azután egyszerre…

- Jövünk! - suttogta Hermione.

Mindannyian felpattantak. Csikócsőr felemelte a fejét. A fúriafűz környéke ismét benépesült. Lupin,
Pettigrew és Ron kászálódtak ki a lyukon. Őket az ájult, lebegő Piton követte, majd Harry, Hermione és Athena is kimásztak a szabadba. A sort Sirius Black zárta.

A csapat elindult a kastély felé. Harry szíve a torkában dobogott. Tudta, hogy a parkot másodperceken belül elárasztja a telihold fénye…

Athena mintha olvasott volna a gondolataiban.

- Nyugton kell maradnunk, Harry - suttogta. - Nem láthatnak meg minket. Semmit nem tehetünk…
- Szóval hagyjuk, hogy Pettigrew újra kereket oldjon?
- Úgyse találnánk meg azt a patkányt, hiszen sötét van! Hidd el, nincs mit tenni. Azért jöttünk vissza, hogy kiszabadítsuk Siriust. A többi dologba nem avatkozhatunk bele! - Jó, felfogtam!

A felhők továbbúsztak, és kibukkant mögülük a hold. A távolodó alakok megálltak. Aztán az egyik
megmozdult…

- Ez Lupin - suttogta Hermione. - Most alakul át.
- Hermione! - kapta fel a fejét Harry. - Nem maradhatunk itt!
- Hányszor mondjam még, hogy…
- Nem akarok közbeavatkozni! Lupin mindjárt berohan az erdőbe! Nem találhat itt minket!

Hermione felsikkantott. Azután Csikócsőrhöz ugrott, és gyorsan eloldotta a kötelét.

- Induljunk! Futás! De hova mehetnénk? Hol rejtőzzünk el? Mindjárt itt lesznek a dementorok!
- Hagrid kunyhójába megyünk - határozott Harry. - Az most üresen áll. Gyerünk!

Futásnak eredtek, nyomukban az engedelmesen trappoló Csikócsőrrel. A hátuk mögött felhangzott a vérfarkas üvöltése.
A kunyhót elérve Harry feltépte az ajtót, előreengedte Hermionét és Athenát is és a hippogriffet, majd ő is
beiszkolt, és becsapta maga mögött az ajtót.

Agyar, a vadkanfogó kutya vad ugatással fogadta őket.

- Hallgass, Agyar, mi vagyunk azok! - Hermione odasietett a kutyához, és vakargatni kezdte a füle tövét, hogy megnyugtassa. - Ez meleg helyzet volt - fordult Harryhez.
- De még milyen meleg…

Athena kinézett az ablakon. Innen, a kunyhóból sokkal nehezebb volt figyelemmel kísérni az
eseményeket.

Csikócsőr viszont láthatóan örült, hogy újra Hagrid házában lehet. Leheveredett a kandalló elé, elégedetten behúzta szárnyát, és aludni készült.

- Mégiscsak jobb lesz, ha kimegyek - szólt fejcsóválva Harry. - Innen nem látom, mi történik…

Hermione felnézett. Gyanakodva fürkészte a fiú arcát.

- Nem fogok beleavatkozni - nyugtatta meg Harry. - De ha nem látjuk, hol tartanak az események, honnan tudhatnánk, mikor indulhatunk el Siriusért?
- Rendben… Csikócsőrrel itt várunk rád. De nagyon vigyázz… egy vérfarkas jár odakint… és mindjárt jönnek a dementorok…
- Várj meg, Potter! - kiáltott utána Athena és elindult.

Kiléptek az ajtón, és megkerülte a kunyhót. A távolban egy kutya panaszos szűkölése hangzott fel. A dementorok tehát már bekerítették Siriust. Ő és Hermione mindjárt odaszaladnak hozzá…

Athena szaporán dobogó szívvel fordult a tó felé. Lassan meg kellett érkeznie annak az embernek, aki
a patrónust küldte.

Harry habozott. Senki nem láthat meg titeket. De ő nem is látszani akart, hanem látni… még egyszer
látni a tóparti alakot…

Ekkor megjelentek a dementorok.

Tömegével bontakoztak ki a sötétségből, és indultak el a tó túlsó
partja felé… Távolodtak attól a helytől, ahol Harry állt… nem kellett a közelükbe mennie…

Harry futásnak eredt. Athena sem volt rest, rögtön követte őt.

Közvetlenül a tó partján magányos bokor állt. Harry és Athena elrejtőztek mögötte, és a levelek között kilesve
kémlelte a környéket. A túlsó parton egyszerre kihunyt az ezüstös derengés.

Athena torkát összeszorította
a rémület.
- Gyere már! - motyogta mellette Harry -
Hol késlekedsz? Gyerünk, apa…

A tópart azonban néptelen maradt. Harry a nyakát nyújtogatva figyelte a dementorokat. Egyikük lehajtotta a csuklyáját. A megmentő nem várathatott tovább magára… Azonban úgy tűnt, hogy ezúttal senki nem akar a bajbajutottak segítségére sietni…

Harry a homlokára csapott. Egyszerre mindent megértett. Az alak, akit a túlsó partról látott, nem az apja volt - hanem ő maga…

Habozás nélkül kiugrott a bokor mögül, és előhúzta varázspálcáját.

- EXPECTO PATRONUM! - kiáltotta.
Patrónusa nyomban megjelent - nem pislákoló, alaktalan ködfelhőként, mint korábban, hanem egy sugárzó testű, gyönyörű állat képében. Harry hunyorogva meredt rá, hogy megállapítsa a fajtáját. Nagyjából lóra emlékeztetett. Az állat zajtalanul átnyargalt a tó éjfekete víztükre fölött. A túlsó partra érve leeresztette fejét, és
rátámadt a prédájuk körégyűlt dementorokra… Azok nyomban szétrebbentek. Az állat ezután többször körbefutotta a földön heverő mozdulatlan alakokat. A fekete csuklyások körös-körül hátrálni kezdtek, majd megfordultak és távoztak. Egy perc sem telt bele, és elnyelte őket az éjszaka.

A patrónus habozás nélkül megfordult, és a mozdulatlan víztükör fölött poroszkálva elindult
visszafelé. Most jól szemügyre vehették Nem ló volt, és nem is unikornis… hanem szarvas. Egy fénylő, ezüstszürke szarvasbika…
- Gyönyörű - suttogta maga elé Athena.
- Köszönöm - nézett hátra egy egy pillanatra Harry.

Az állat megállt a parton. Patái nem hagytak nyomot a puha fövenyen. Nagy kerek szemével Harryre
nézett, majd lassan lehajtotta agancsos fejét. Harrybe belehasított a felismerés…
- Ágas - suttogta.

Remegő ujjakkal a szarvas felé nyúlt, de mielőtt elérhette volna, az állat köddé vált.

Harry mozdulni sem bírt, még a kezét sem eresztette le, csak állt, és döbbenten bámult maga elé.

Hátuk mögött patadobogás hallatszódott. Megpördültek
a tengelyük körül, Hermione futva közeledett felé, maga mögött vonszolva Csikócsőrt.

- Az isten szerelmére, mit csináltál!? - rémüldözött a lány. - Megígérted, hogy nem avatkozol bele!
- Megmentettem az életünket - felelte Harry. - Gyere, bújjunk el a bokor mögött. Elmagyarázom…

Hermione tátott szájjal hallgatta a beszámolót.