VANESSA

   Ashton legutóbbi látogatása óta tompán hallom, amint körülöttem beszélnek. Olyan, mintha ténylegesen ébren lennék, csak a szemeim vannak leragasztva, és nem tudok mozogni. Nagyon bizarr és ijesztő ez a helyzet. A tudat, hogy hallom őket, de nem tudom kinyitni a szemem, teljesen őrületbe kerget. De csak azért is küzdeni fogok, hogy felébredjek.
   - Hello, Vanessa! – halkan köszönt az ápolónőm, miközben valamivel zörgött az ágyam végében. – Lassan elmúlik négy óra. Általában ilyenkor szokott ideérni a lovagod. Pontban mindennap négy óra után tíz perccel. – hangjából ítélve mosolyoghatott. Ashton... Ahogy ezt meghallottam, összeszorult a szívem és a gyomrom. Mit meg nem adnék, hogy újra láthassam az édes mosolyát, és a gyönyörű zöld szemeit. – Nagyszerű fiú és nagyon látszik rajta, hogy teljesen oda van érted. – sóhajtott. – Rettenetes látni, hogy ilyen fiatalon kómában szenvedsz. – mondata végén elhalkult, és utána csendben is maradt.
   - Oh, jó napot, Julia! – már a hangjától is nagyot dobbant a szívem.
   - Nahát, már vége a sulinak?
   - Igen, szerencsére. – halkan kuncogott Ashton. Istenem! Annyira hiányzott ez a kuncogás.
   - Kettesben hagylak titeket. – anyag súrlódását és Julia papucsának kopogását hallottam.
   - Szia, Szépségem! – Ash finoman megfogta a kezem és megcsókolta a homlokom. Irtózatosan vágyom arra, hogy láthassam őt. Arra meg végképp, hogy megcsókolhassam. Nagyon hiányzik Ash ölelése. – Nagyon hiányzol, Édesem. – sóhajtott. – Tudod, eléggé megvisel a hiányod, és persze ez a kóma dolog. Ez a tizenegyedik nap. Mindennap reménykedek benne, hogy javul az állapotod. – megcsókolta a kézfejem. – Ness, megőrülök nélküled. Gondoltam, ha mindennap bejövök hozzád, valamennyivel könnyebb lesz átvészelni ezt az időszakot. De nem. Rettenetesen hiányzol. És... - elcsuklott a hangja és szipogott egyet. Jézusom! Ashy, kérlek, ne sírj! Eddig még nem láttam sírni, de borzasztó érzés fog el, ha erre gondolok.
   Minden erőmmel azon voltam, hogy megmozdítsam az egyik ujjam. Vagy akár a kezem, vagy valami. Küzdeni fogok, ahogy eddig is tettem. Nem adhatom fel. Most már nem, hisz ha már hallom őket, az egy jó jelnek számít.
   Simogatta a kezem, miközben halkan dúdolni kezdett. Pontosabban a 'Beside you'-t. A dalt, amit nekem írt. Mikor először énekelte nekem, tompábban hallottam, mint most. Akkor még nem voltam annyira tudatomnál, mint jelenleg. Jó, így is van, hogy „akadozva" vagyok magamnál, és néha csak úgy hirtelen elragad a sötétség.
   - „She sleeps alone
       My heart wants to come home
       I wish I was, I wish I was
       Beside you" – halkan, de még így is gyönyörűen énekelt. Miután elcsuklott a hangja, homlokomhoz hajolt és megcsókolta a homlokom. Majd homlokát az enyémhez nyomta, és finoman cirógatni kezdte az állam.
   Mellkasomban egyre csak nőtt a szorító érzés, amit a dal váltott ki belőlem. És az, hogy érzem, mennyire szeret engem. Legszívesebben megint csak üvölteni tudtam volna, hogy nem tudok felébredni. Hogy nem tudom megköszönni neki, amit eddig értem tett. Hogy nem tudom elmondani neki, mennyire szeretem őt.
   Szemem sarkában éreztem, hogy kibuggyant egy könnycsepp. Álljunk csak meg! Ez most csak a képzeletemben van, vagy tényleg sírok?
   Ash szipogása is abbamaradt egy pillanatra. Éreztem, hogy elhajolt tőlem. Arcomra csúsztatta a kezét.
   - Ness... istenem! – hangja kissé vidámabb volt. Vagy inkább meghatódott. – Te könnyezel. Jézusom! – puszilgatni kezdte az arcom. Összekulcsolta a kezünket, erőteljesebben éreztem, ahogy ujjaim az ujjai köré fonódnak. Próbáltam megszorítani, hátha sikerül. – Ness? Ugye nem csak képzelődöm? Tényleg szorítod a kezem? – ez az! Sikerült! – Kérlek, adj valami jelet, ha hallod, amit mondok! Kérlek, Édesem! Tudom, hogy képes vagy rá! – most szemeimet próbáltam kinyitni, de nem ment. Oké, Nessa, ne ess pánikba! Mozgasd az ujjaid! Csak fókuszálj a kezedre.
   Erőteljesen a kezemre gondoltam, hogy megmozdítsam legalább az egyik ujjam. Közben Ashton biztatóan beszélt hozzám, és bízik abban, hogy megtudom csinálni. Hiszi, hogy képes vagyok felébredni.

Pár perces erőlködés után úgy éreztem, hogy megmozdult pár ujjam.
   - Istenem! Tényleg megmozdítottad az ujjad, drágám! Folytasd tovább, biztosan menni fog, Napsugaram! – megpuszilta a homlokom, és halkan kuncogott.
   Tovább koncentráltam, minden erőmmel azon voltam, hogy kinyissam a szemem. Látni akarom Ashton gyönyörű szemeit és mosolyát. Mindennél jobban vágyom erre. Ash folyamatosan simogatta a karom, vagy az arcom.
   Szemhéjam alatt ide-oda cikázott a szemem. Érzem, nem sok kell ahhoz, hogy kinyissam a szemeim. Az eddig „fojtogató", sűrű fekete káosz, ami körülölelt kezdett megszűnni. Így folytattam a próbálkozást.
   Ash rengeteget beszélt hozzám, bizonygatta mennyire szeret, és bízik abban, hogy vagyok annyira erős és legyűröm a démonaim. Ez pedig kellő motivációt adott, ahhoz, hogy ne adjam fel a küzdelmet.
   Nem tudom mennyi idő telt el, mikor megrebbentek a szempilláim, és lassan ki tudtam nyitni a szemem. Hallottam, hogy Ash élesebben szívta be a levegőt.
   - Nessa... - amint kinyitottam a szemem, az erős fénytől egyből könnybe is lábadt. Még a fejem is megfájdult a fénytől. Összevontam a szemöldököm, és pislogtam párat. – Édesem, megcsináltad! – suttogta Ash, és puszilgatni kezdte a kézfejem. Remegő ujjaimat összekulcsoltam az övéivel. Igaz, a mozdulataim nagyon lassúak és bénák voltak. Nem csoda, hisz a fejem is elég kótyagos, és a tarkóm is eléggé fájt. – Vanessa, el se hiszem... - elcsuklott a hangja és szipogni kezdett. Hangja hallatán szemeim megteltek könnyekkel.
   Lassan felé fordítottam a fejem. A szívem a fülemben dobolt, a légzésem is szaporább lett. A mellettem csipogó gépen is hallatszott, hogy a pulzusszámom is növekedett, amint megpillantottam életem szerelmét. Alig akartam hinni a szememnek, hogy tényleg felébredtem a kómából. És, hogy tényleg Ashton zöld szemeibe bámulok. Mindkettőnk arcán legördültek a könnycseppek.
   Ash arcához emelte az összekulcsolt kezeinket és nyomott rá egy csókot. Halvány mosolyra húztam a szám.
   - Annyira szeretlek, Vanessa. – suttogta és újból megpuszilta a kézfejem. Szólásra nyitottam a szám, ám nem jött ki rajta hang. Még csak most döbbentem rá, hogy ki van száradva a torkom.
   - A-ashton... - nyöszörögtem, miután megköszörültem a torkom. Ekkor hallottam, hogy kinyílt az ajtó. Ám azt nem láttam, ki lépett be rajta.
   - Ssh, ne beszélj, Édesem. – megsimogatta az arcom. – Mindjárt hívom a dokid. – még szélesebb lett a mosolya, miközben egy újabb könnycsepp gördült le az arcán.
   - Ash, nyugodtan menj haz... - anya kissé fáradt hangját hallottam, és Ash picit hátrafordult. Így láthattam, ahogy anyám ledöbbenve, szájához emeli a kezeit. – Uramisten... - kis híján sokkot kapott szegény, miután rájött, hogy felébredtem. Szemei egyből bekönnyeztek. – Nessa, kicsikém! – Ash mellé lépett, és zokogni kezdett. A barátom elengedte a kezem és anyuéba csúsztatta. – Drágám, hát visszatértél? – alig értettem, annyira sírt már. Erőtlenül bólintottam, és nekem is folytak a könnyeim. Ashton csak mosolyogva simogatta anyám hátát. Majd megkerülte az ágyamat, és a homlokomra nyomott egy puszit. Aztán elsuttogta, hogy hívja az orvosom.
  
   Míg meg nem érkezett Ashy a dokimmal, addig anyuval együtt sírtunk. Nem sokat beszélt, de folyamatosan bocsánatot kért és sajnálja, hogy miatta történt ez. Dr. Fields kitessékelte Ashtont és anyut, hisz vizsgálatokat akart végezni rajtam. Nagy nehezen Ash elengedte a kezem, de előtte még megpuszilta a homlokom. Szememmel követtem Asht, ahogy kisétált a szobából és megállt kis ablakkal szembe. Mosolyogva bámultuk egymást. Majd telefonját a füléhez nyomta. Valószínű a bandát hívja.
   - Nos, Vanessa, mehetünk? – a dokira néztem, és bólintottam. Jött még pár ápoló és kitoltak a szobából. Ashtonra mosolyogtam, mikor elhaladtunk mellette, ő pedig a levegőben dobott felém egy csókot.
   Rengeteg vizsgálatot végeztek rajtam, hisz azért ez valamilyen szinten csodaszámba megy, ha valaki visszatér a kómából. Közben Dr. Fields többször is elmondta, hogy nagy szerencsém volt, hogy tizenegy nap után tértem vissza. Hisz így az agyam nem kezdhetett leépülni, illetve a többi szervemmel is minden a legnagyobb rendben van. Annyit azért mondott, hogy ennyi nap elteltével is muszáj gyógytornára járnom, pár hétig. Hisz azért másfél hétig teljesen mozdulatlan voltam, és az izmaim picit megszenvedhették ezt. Örülök neki, hogy ennyivel megúsztam.
   Nagyjából egy óra elteltével visszatoltak az eddigi szobámba. Ekkor már mindenki itt várakozott, vagyis a szüleim, az öcsém, Gaby, Anne Marie és a 5sos. Melegség töltötte el a szívem, ahogy végignéztem rajtuk. Ezzel együtt szemeim ismét könnybe lábadtak. Sosem gondoltam volna, ha egyszer kórházba kerülök ennyien fognak értem aggódni.
   Betoltak a szobába, és behívták a szüleim. A többieknek továbbra is kint kellett várniuk.
   Dr. Fields kábé húsz perces „kiselőadást" tartott a nyavalyámról. Azt mondta, sokat javult az állapotom, és pár napos megfigyelés után hazaenged. Megmeri kockáztatni, hogy Ashton jelenléte és sok látogatása miatt jöttem helyre ilyen hamar. Én is így gondolom, hisz ma is az ő bíztatására és irántam érzett szerelme miatt ébredtem fel. Anyuéknak is elmondta, hogy az agyamnak nincs komolyabb baja. Kezdetben ugyan volt egy kis agyrázkódásom, de az elmúlt napok alatt helyre jött. Már csak varratszedésre és későbbi kivizsgálásra kell visszajönnöm, miután hazamentem.
   A doki megígérte, hogy bejuttat a legjobb gyógytornászhoz, hisz a kissé elgémberedett végtagjaim miatt muszáj gyógykezelésekre járnom, pár hétig. Illetve sokat kell még pihennem, és semmi agyat megerőltető dolgot nem végezhetek, és persze kerülnöm kell a stresszhelyzeteket is. Ezért nagyjából egy hétig nem kell suliba mennem.
   Elmondta, hogy a bal karom még két hónapig lesz gipszben. Mosolyogva néztem rá, mikor megláttam rajta a rengeteg kis vicces figurát. Gondolom, a srácok rajzolták fel.
   Miután a doki elment, anyu ismét pityeregni kezdett, így vele együtt én is. Elmesélte, hogy a baleset után megbeszélte Ashtonnal a dolgot, és rájött, nem is olyan rossz srác, mint ahogy ő azt gondolta. Mosolyogva zártam ölelésbe anyut, miközben a fülébe suttogtam, hogy semmi baj. Nem haragudhatok rá ennyi idő elteltével, illetve most, hogy elindultam a felépülés útján.
   Hamarosan bejött Aaron is, és furcsa módon szorosan átölelt. Nem sűrűn csinált még ilyet, úgyhogy meg is lepődtem ezen. Bár talán a jelen helyzet miatt nem is olyan fura dolog ez. Mosolyogva öleltem át és megpusziltam a fejét. Majd a szüleink is csatlakoztak az öleléshez, így négyen ölelkeztünk.
   Miután elengedtek, az ablakon át elkaptam Ash tekintetét. Mosolyogva és kissé könnyes szemmel intett nekem. Elkapott a sírhatnék, és máris a torkomban kezdett nőni egy gombóc.
   - Anya... - szőke hajába túró anyámra néztem. – Be-beszélhetnék Ashtonnal?
   - Persze, kincsem. – rám mosolygott és megsimogatta a vállam. – Később visszajövünk, rendben? – bólintva elsuttogtam egy köszönömöt, aztán újból megölelt.
   - Vigyázz magadra, Nessa! – apa megpuszilta a fejem. Aztán vigyorogva borzoltam össze öcsi haját, mielőtt elléptek volna mellőlem. Apa átkarolta anya derekát, és így lépkedtek kifelé. Megálltak Ash előtt, ő pedig automatikusan rám nézett. Szélesedni kezdett a mosolya, és bólintott. Majd megölelte anyut. A srácok megveregették Ash hátát, majd engedték, hogy bejöjjön hozzám.
   Az ajtóba lépve kissé ledermedt, és pár másodpercig csak néztük egymást. Finoman megpaskoltam az ágyam szélét. Mosolyom egyre csak szélesedni kezdett, mikor megemberelte magát, és elindult felém.
   - Nessa... - suttogta, óvatosan megfogta a kezem. Lassan leült az ágyamra. Zöld szemei könnyektől csillogtak. – El se hiszem, hogy nem álmodom. – szipogni kezdett. Hosszasan néztünk egymás szemébe. Ekkor az első könnycsepp utat tört magának az arcomon. Eszembe jutott pár emlék, amit a kóma idején szereztem. Mikor először hallhattam a nekem írt dalát, vagy a rengeteg szerelmi vallomását.
   - Ashy. – arcára csúsztattam a kezem. – Köszönöm, hogy végig itt voltál velem, és hogy bíztattál a küzdelemben. – letörölte a könnyeim.
   - Ennél nem is lehetnék boldogabb Ness, hisz hősiesen küzdtél és... így visszakaptalak. – erőtlenül rámosolyogtam. Arcát tenyerembe temette. Istenem, olyan szép ez a fiú. Lehunyta szemeit, így neki is legördültek a könnyei. Előredőltem, amennyire csak tudtam. Orromat nózijához dörgöltem, mint az eszkimók. Kuncogni kezdett, és kinyitotta szemeit.
   - Rettenetesen hiányoztál. – mosolygott.
   - Te is nekem. – ujjaimmal alsó ajkát cirógattam. Szabad kezével finoman beletúrt a hajamba. – Szeretlek, Ashy, mindennél jobban. – suttogtam, mikor homlokomat az övének nyomtam.
   - Én is nagyon szeretlek, Egyetlenem. – orromra nyomott egy puszit.
   - Csókolj meg. – vigyorogva motyogtam és átkaroltam a nyakát. Tarkómra csúsztatta a kezét és picit közelebb húzott, majd gyengéden megcsókolt. Végigfutott rajtam a hideg, ami egyben nagyon jó érzés. A csók nem volt követelőző, hanem kellően szenvedélyes és érzelgős.
   Vigyorogva öleltük át egymást, miután elváltak ajkaink. Ekkor megláttam az ajtóban és az ablakban tobzódó barátainkat. Intettem nekik, így Mike egyből lenyomta a kilincset és betódultak az ajtón. Mindegyiküknél volt némi virág és lufi. Még csak most tűnt fel igazán a halom virág és lufi, ami beborította a szobát.
   - Na, engedj utat nekünk is, Rómeó! – felnevetett a zöld hajú. Nevetése engem is mosolyra fakasztott.
   - Csak egy feltétellel, Cliffo. – szólalt meg Ash. – Gabyt illeti az elsőbbség, szóval, hátrébb az agarakkal. – kuncogott, mire a többiek nevetni kezdtek.
   - Nessa... istenkém! – mellém lépett fekete hajú barátnőm. – Hihetetlen, hogy felébredtél. Alig akartuk elhinni, mikor Ashton felhívott minket. – magyarázta immár a fülembe, mikor megölelt. Majd rengeteg puszival halmozta el az arcom. Szerencsére most nem volt kirúzsozva, így nem kellett aggódnom, hogy mindenütt puszi nyomos marad a képem. Viszont a könnyeim továbbra is potyogtak az örömtől. Ahogy barátnőmnek is. – De azért jól vagy, ugye? – aggódó lett a tekintete. Gyorsan elhadartam nekik, amit a doki mondott. Mindannyian megértően bólogattak, illetve kérdezősködtek.
   - Jaj, srácok, annyira aranyosak vagytok! – néztem a három kis szerencsétlenre, ahogy szorongatták az ajándékaikat. Látszott rajtuk, hogy meg vannak hatódva. Ám férfibüszkeségük miatt tartják magukat. Pedig nyugodtan sírhatnának, hisz előttem nem kell felvágni, mivel a barátaim.
   Elsőként a punk lépett hozzám. Szorosan ölelt át, így érezhettem heves szívverését.
   - Éreztem, hogy visszafogsz térni, Porcelánbaba. Én tudtam előre. – nevetett és picit ringatózni kezdett velem. – Látod ezt? – az ágytámlámra kötött lufira mutatott, amin a „Gyógyulj meg, Porcelánbaba!" felirat állt.
   - Máris gondoltam, hogy a te műved lehet. – vigyorogva borzoltam össze az amúgy is kócos haját.
   - Most én jövök! – utat fúrt magának a kiwi. – El sem hiszed mennyire hiányoztál, Nessa. – ő is megölelt. Ekkor tűnt fel, hogy hajában megint vannak szőke tincsek.
   - Te is hiányoztál nekem, Cal. – vigyorogtam rá. – Mellesleg, klassz a hajad.
   - Köszi. – kacsintott. – Neked pedig meg kell tanulnod jobb kézzel írni. – rábökött a gipszemre.
   - Basszus. – lebiggyesztettem a szám. – Amúgy köszönöm srácok, nagyon cuki lett ez a bigyó. – picit felemeltem a törött kezem.
   - Majd alaposabban vizsgáld meg, miket rajzoltunk rá. – előrébb lépett a szöszke. – De előbb... - ölembe fektette a rózsaszínes virágokat. Aztán olyan szorosan ölelt meg, hogy alig kaptam levegőt. – Rettenetesen aggódtam érted, Kicsi lány. – suttogta a fülembe és lágy puszit nyomott az állkapcsomra.
   - Ne csináld, Lukey, elsírom magam. – újból elkapott a sírhatnék és fejemet a nyakába fúrtam. Szorosabban fontam dereka köré a kezeim.
   - Ugye tudod, hogy Ashton teljesen oda van érted? Baromira szüksége van rád, mert nélküled kezdett kissé megőrülni.
   - Miről beszélsz, Luke? – értetlenül néztem rá, miután picit eltoltam. Mindenki ránk szegezte tekintetét. – Mesélj, Hemmings. – összevontam a szemöldököm. Ashton közelebb lépett.
   - Mi van veletek? – felváltva nézett rám és a szőkére.
   - Tudod, Ash kicsit bekattant és eltörte Flynn orrát.
   - Hogy mit csináltál? – feljebb vittem a hangom, ahogy barátomra néztem.
   - Undorító pletykákat talált ki kettőnkről, és arról, hogy miért vagy kómában. Nem bírtam már visszafogni magam. – szemeiből áradt az undor és a düh.
   - Jézusom, akarom tudni, hogy miket talált ki?
   - Nem igazán. – megrázta a fejét.
   - De ugye helyrejön?
   - Komolyan azért a pöcsfejért aggódsz? – meglepődve pislogott Michael.
   - I-igen? – megvontam a vállam. – Igazából azért reménykedem abban, hogy nem esett komolyabb baja, mert nem akarom, hogy visszaess Ashton. – megfogtam a kezét és megszorítottam.
   - Ettől nem kell tartanod, Babe... hisz visszakaptalak. – megcsókolta az arcom. Automatikusan elmosolyodtam.
   - Mondtam én, hogy te tartod benne a lelket. – vigyorgott rám Lucas. Mosolyogva biccentettem felé.
   - Olyan kis cukik. – vihogott Gaby. Ash közelebb hajolt hozzám és finoman megcsókolt. Erre a többiek o-zni kezdtek.

   Nagyjából tíz perc múlva elköszöntek a srácok, és jobbulást kívántak. Persze most is mindannyian megöleltek, illetve Luke-tól még egy puszit is kaptam az arcomra. Hát nem édes?
   Épphogy kiléptek az ajtón, anyuék ismét megjelentek. Majd ötösben megbeszéltünk mindent. Párszor megint elkapott minket a sírás, de ezek legalább örömkönnyek voltak. Látszott rajtuk, hogy megkönnyebbültek. Ahogy a bandán is ugyanez tükröződött.
   Tisztáztuk a vitánkat is – már ami idejuttatott engem –, illetve a gyógytornát, a sulit és persze a 5sosszal kapcsolatos dolgokat. Szerencsére Ashy itt maradt velem, szóval valamilyen szinten nem csak rám zúdították a kérdéseiket, hanem rá is.
   Aztán kábé fél óra múlva a szüleim és az öcsém indulni készültek. Ashtonnak is javasolták, hogy menjen haza. De ő ragaszkodott hozzá, hogy velem marad éjszakára. Azt mondta, képtelen lenne hazamenni, és egyedül hagyni engem. Jézusom, annyira édes és lovagias és... nem találok szavakat, mennyire imádom ezt a srácot.
   Miután anyuék is elmentek, kettesben maradtunk Ashtonnal. Leült az ágyam szélére és megfogta a kezem. Előrébb dőltem és egy apró csókot leheltem ajkaira, amit egyből viszonzott is.
   - Féltem, sőt, rettegtem, hogy akár el is veszíthetlek, Nessa. – suttogta és az arcomat cirógatta. Szemei boldogságtól és szerelemtől csillogtak. Szívem hevesebben kezdett verni e mondatát hallva.
   - Komolyan mondod? – tudom, hülye kérdés, hisz tudom, hogy így gondolja. De...
   - Természetesen, Picuri. – aranyos mosolyra húzta ajkait. Szemeimben gyűlni kezdtek a könnyek és szorosan hozzábújtam. Fejemet a nyakába fúrtam.
   - Annyira szeretlek, Ashton. – szipogtam a nyakába.
   - Én is nagyon szeretlek, Ness. – finoman simogatta a hátam.

...........................

Hiyyaaa!

Well, megint sokat késtem vele, but nagggyon meggyűlt a bajom ezzel a fejezettel. Nem vagyok orvos, és senkim sem volt kómában, so nem tudom mivel jár az, ha valaki felébred a kómából. :D Khm, tudom, a google a barátom, de hiába néztem utána, attól még nem lettem okosabb. So ha vki netán tudja, mivel jár egy ilyen, akkor szóljon normálisan. But ne cseszegessetek, ha vmit „elcsesztem volna". Thanks a lot. :D

Friendly reminder: már csak 4 fejezet, plusz egy epilógus van vissza, és game over. :33 El se hiszem, h itt vagyunk a célegyenesben. Holy ssshit. *megkönnyebbülve sóhajt*

Comment in the section below or vote for it. Thanks. ;)

Love y'all! ✘✘