ASHTON

   Mindennap ugyanaz volt a menetrendem. Kilenctől háromig suli, – mondanom se kell, olyan voltam, mint egy zombi – aztán hazasiettem. Majd miután otthon ledobtam a cuccaim, rögtön Nessához rohantam. Általában egy órát szoktam nála lenni. Van, hogy a délután folyamán többször is visszamegyek hozzá. Csakhogy próbáljam éreztetni vele, mennyire szeretem őt. Kicsit bizakodóbbá tesz a tény, hogy elvileg hall engem. Bár nem vagyok benne biztos, hogy ténylegesen így van-e. De azért lehetek kicsit pozitívabb, nem?
   Mivel ma délután a srácokkal lógtam, így csak este tudtam beugrani hozzá. Szerencsére az orvosok és ápolók már tudják, ki vagyok, így nem szólnak rám, hogy mit kóricálok errefelé ilyen késői órán. Ahogy mindig, most is könnybe lábadt a szemem, mikor megpillantottam mozdulatlanul fekvő testét. Elszorult a szívem, és ágyához sétáltam.
   - Szia, Egyetlenem. – suttogva köszöntem neki, és homlokára nyomtam egy hosszabb csókot. A feje még mindig be volt kötözve, de most már legalább csak a tarkójánál, ahol a műtétet végezték. Óvatosan végigsimítottam a haján és az arcán. Majd elléptem tőle, és körbenéztem a szobában. A virágokat kezdtem vizslatni. Kerestem egy elszáradtat, és miután azt kidobtam, a nemrég vett rózsaszín szegfűcsokrot tettem a helyére.
   Ismét mellé léptem. Tekintetem a begipszelt kezére tévedt. Halvány mosolyra húztam a szám, ahogy a vicces és cuki mintákat megláttam a gipszén. Tegnap este rajzoltuk fel a srácokkal. Volt köztük pálcikaember, egy űrhajós, rengeteg szív, idézetek és smileyk. Sőt, Cal és Mikey még amőbáztak is rajta. Na, és persze tőlem kapott egy biztos tűt, a versenyes csapatnevünkre utalva. Finoman kézbe vettem a kezét. Folyamat ezt a biztos tűt bámultam. És egy hirtelen ötlettől vezérelve a kabátom belső zsebéből elővettem egy alkoholos filcet. Tegnap óta mindig hordok magammal egyet, hátha akarok valamit írni vagy rajzolni a gipszére.
   Gondolkodás nélkül rajzoltam köré egy kissé törött szívet. Tökéletesen visszaadja jelenlegi érzéseimet. A szív egyik felét picit be is satíroztam, így olyan, mintha két külön szív lenne, amit a biztos tű fog össze. Éreztetve, hogy az a két szív összetartozik. Ahogy Nessa és az én szívem is összetartoznak.
   Leültem az ágya melletti kis székre. Megfogtam a kezét, és gyengéden cirógatni, néha pedig puszilgatni kezdtem. Közben le sem vettem arcáról a szemem. Mely a szokottnál is sápadtabb volt, ám annál inkább nyugodt. Most is gyönyörködtem benne, ahogy már az első pillanattól fogva. Teljesen lenyűgözött a szépsége. Imádom a kis szeplőit – mely főként orra környékét és vállait lepte el –, a csodás vörös haját, a bájos mosolyát. Minden kis porcikáját imádom. Ha nagyon nevet, vagy ha morcos, akkor felhúzza a nóziját. Annyira aranyos olyankor. Igaz, ő mindig cuki.
   Rengeteg emlék cikázott át az agyamon. Köztük a rengeteg jó és néhány rosszabb. Szerencsére az utóbbiból elég ritka számmal van. Sóhajtottam, majd mesélni kezdtem neki az elmúlt napokról. Elmondtam, hogy a srácok mennyire aggódnak érte, és, hogy mennyire szeretik őt. Gabyról és a szüleivel való kapcsolatomról is beszéltem neki. Majd ezt követte a szokásos dumám: arra kérem, hogy küzdjön, hogy ne adja fel a harcot. Próbáljon meg mielőbb felépülni, és visszatérni közénk... hozzám. Bízom benne, ha nap mint nap elmondom neki mennyire is szeretem, akkor ez majd tartja benne a lelket, és elég lesz ahhoz, hogy visszajöjjön.
   Észre sem vettem, hogy legördült egy könnycsepp az arcomon. Elmondhatatlanul rossz érzés így látni őt. Szavakba se tudom foglalni, mennyire fáj ez a helyzet. A tudat, hogy kómában van, és hogy nem tehetek ellene semmit. Hogy tehetetlenül itt ülök mellette... Csak beszélek hozzá, de még azt sem tudhatom biztosan, hogy hallja-e egyáltalán.
   Ahogy ezen jártattam az agyam, valami kezdett összeállni a fejemben. Igaz, csak halvány mondatfoszlányok, de valami megindult bennem. Folyamatosan pár szó vagy mondat villogott a szemem előtt. „Hallasz engem?, „olyan közel vagyunk, de mégis oly távol"... Békés arcát látva, olyan érzetet kelt az emberben, mintha csak aludna. Emellett olyan, mintha éber lenne, ha arra gondolunk, hogy elvileg hall minket. Minden egyes pillanatot vele akarok tölteni. Így azt kívánom, bárcsak mellette lehetnék egész nap, a suli helyett... Főleg, hogy pár hete megígértem neki, hogy sosem fogom elhagyni. Erről egy újabb dolog jutott eszembe. Majd egy újabb és újabb. Mintha csak ihletet kaptam volna az íráshoz.
   Nagyjából egy újabb óra telt el azzal, hogy bámultam őt. Közben azért mégiscsak leírtam a gondolataimat a telefonomba. Ekkor tűnt fel, hogy már éjfél is elmúlt. Nem akartam az egész éjszakát nála tölteni. De egyszerűen képtelen vagyok itt hagyni őt. Félek, hogy akkor történik valami, ha nem vagyok mellette.
   Épp kézfejét csókolgattam, mikor belépett egy nővér.
   - Ashton... te még itt vagy? – halkan sutyorogta.
   - Képtelen lennék itt hagyni őt. – elnyomtam egy ásítást.
   - Látom, hogy fáradt vagy. Nem ártana pihenned. Sok ez neked, és... neked is erősnek kell maradnod. De ha mindennap itt éjszakázol, attól csak kimerülsz. – vállamra tette a kezét. Igaza lehet, de... - Menj szépen haza, és aludd ki magad. – rám mosolygott. Elgondolkodva néztem barna szemeibe.
   - Rendben. De ugye ért...
   - Mindenképp értesíteni fogunk, ha lesz valami fejlemény.
   - Köszönöm. – gyenge mosolyt küldtem felé. Aztán szerelmemhez fordultam. Fölé hajoltam, és ismét egy hosszabb csókot nyomtam a homlokára. – Szeretlek Nessa, mindennél jobban. – finoman megcirógattam az arcát. Vetettem rá egy utolsó pillantást, majd elhajoltam tőle. Felegyenesedve láttam, ahogy a nővér mosolyogva néz minket. Éreztem, hogy arcom egy rózsaszínűbb árnyalatot vett fel.
   Aztán elköszöntem tőle, és lassan elhagytam a szobát. A kórház előtti bicikli tárolónál felpattantam a bringámra, és hazatekertem.
   Egy bő tíz perces tekerés után megálltam a házunk előtt. Felnyitottam a garázst és betoltam a bicajom. A falon levő izzósort kapcsoltam fel, ez elegendő fényt nyújt, ahhoz, hogy itt ücsörögjek egy darabig. Magamhoz vettem papírt és tollat. Mivel a srácokkal itt írjuk a dalainkat, így persze, hogy akadnak ilyesmik itt.
   Leültem a padlóra, lábaim közé vettem egy dobozt, és elkezdtem leírni a gondolataimat. Néha belenéztem a telefonos jegyzetembe is. Ekkor már tudtam, hogy ez egy dalszövegféle. Két cím között agyaltam: Beside you vagy She sleeps alone. Ezt majd a srácokkal eldöntjük.
   Felpattantam, és magamhoz vettem egy akusztikus gitárt. Visszatelepedtem az előző helyemre, és pár perces gondolkodás után pengetni kezdtem a hangszert.
   Törökülésbe helyezkedve próbálkoztam egy dallamot kitalálni. Azt szinte már az elején tudtam, hogy lassú számról lesz szó. De leginkább csak az ének része, míg az aláfestő kissé ritmusosabb lesz. Kell bele egy jó kis dob meg basszus... E nélkül nem is tudnám elképzelni se.
   Miközben gitározva alkottam, és ha eszembe jutott valami a szöveghez, akkor a számba vettem a pengetőt, és úgy írtam le a gondolataimat. Talán a gitár még jobban meghozta az ihletet. Rengeteg ötletem támadt, hogyan dobhatnánk fel ezt a dalt. Vagy éppen milyen legyen a szövegfelosztás.
   Néhány óra elteltével, mikor úgy gondoltam, hogy jóféle anyagot kreáltam belőle, zsebemből előkotortam a telefonom. Automatikusan a banda közös chatjébe léptem be, és megírtam nekik, hogy van egy nagyon klassz ötletem. Röviden vázoltam, hogy kidolgoztam egy dalt. És szeretném, ha suli után megbeszélnénk.
   Miután megírtam ezt, akkor tudatosult bennem, hogy már hajnali három is elmúlt. Ejha, ennyire belejöttem volna? Nem baj, ezért még a zombiságot is bevállalom. Habár már lassan egy hete ilyen vagyok.
   Felálltam, hogy kinyújtóztassam elgémberedett lábaim. Majd jártam egyet, utána lehuppantam a fotelbe. Kényelmesen elhelyezkedtem, és ismét pengetni kezdtem a gitárt. Újból átrágtam magam a dalon. A szövegen szerintem lesz mit csiszolni. Illetve ahhoz, hogy teljes legyen, szükségem van a srácokra.
   Ismételten belejöttem a zenélésbe. Egyszer csak azt vettem észre, hogy elnehezedik a szemhéjam. Végül a fotelben hátradőlve, fejemet a háttámlának támasztva elnyomott az álom.
  

   - Ashton, hahó, ébresztő! – anya hangját hallottam, és közben finoman cirógatta az arcom.
   - Oh, szia, Anya. – megdörzsöltem a szemem.
   - Jó reggelt! – mosolygott rám. – Nem szép dolog ebben a fotelben éjszakázni. – ásítva nyújtózkodtam.
   - Ah, már reggel van? – nyűgösen morogtam.
   - Igen, és alig húsz perced van, hogy elkészülj.
   - Komolyan? – unottan megforgattam a szemeim.
   - Senki nem mondta, hogy egész éjszaka fenn kell lenned. Ráadásul ebben a kis fotelben nyomorogva. Mi volt ilyen fontos, hogy itt voltál?
   - Elkapott az ihlet, és írtam egy dalt.
   - Tényleg? – felcsillant a szeme.
   - Ühüm, ma megbeszélem a srácokkal is, hogy mit gondolnak róla.
   - Hát ez nagyszerű. – mosolyogva megcirógatta a hajam. – Viszont emiatt nem kellett volna fenn maradnod. De már mindegy. – megvonta a vállát. – Most pedig irány készülődni, mert hamarosan kezdődik az órád.
   Rámosolyogtam, majd egyenesen a szobámba siettem. Magamhoz vettem pár tiszta ruhát és a fürdőbe rohantam. Egy gyors zuhany után, felöltözve, menetre készen caplattam le a konyhába. Út közben a szemüvegemet törölgettem.
   Ma is kihagytam a reggelizést, csak egy gyors puszit nyomtam anya arcára és már ki is léptem az ajtón. Már kezdett ősziesedni az idő, így nem meglepő módon szemerkélt az eső. Kapucnimat a fejembe húzva siettem a suliba.
   Csengetés előtt két perccel az első órám terméhez csörtettem. Lehuppantam a szokásos helyemre. A mellettem levő üres padot kezdtem el vizslatni. Rettenetesen hiányzik Vanessa... Gondolataimra elszorult a torkom, mintha egyben nyeltem volna le egy almát. Ismét szerelmem körül forogtak a gondolataim. Nem is figyeltem a tanár szavaira. Padomon könyökölve, fejemet támasztva firkálgattam a füzetembe. Mikor a tanárnő hangjára lettem figyelmes, így kiragadott az álmodozásomból.
   - Jól van, Mr. Irwin? – Lady Violet kíváncsiskodva fürkészte az arcom.
   - Öh... - megköszörültem a torkom, ahogy ráemeltem a tekintetem. – Megvagyok. Azt hiszem. – motyogtam a végét.
   - Egészen biztos? Eléggé sápadtnak tűnik.
   - Persze, jól vagyok. – hazudtam, mivel marhára nem érzem jól magam. Teljesen kikészít, hogy Vanessa kórházban van. Elég kimerült vagyok, hisz folyton ezerrel pörögnek a gondolataim, illetve irtó keveset alszok. Voltak keményebb éjszakáim, mikor nem tudtam aludni, egész éjszaka csak forgolódtam. Vagy éppen random rám jött a sírhatnék. Ezeket még a srácoknak sem mondtam el. Nem akarok gyengének mutatkozni előttük. A múltkori is épp elég volt, mikor előttük sírtam. Nem tehetem...
   - Ahogy gondolja, Ashton. – halvány csalódottság tükröződött a seszínű szemeiben. Majd a táblához fordult és folytatta a magyarázást.
   Az óra további részében sem figyeltem a Lady szavaira. Teljesen lekötöttek a gondolataim. Hol Vanessára gondoltam, hol pedig az új dalra. Kezdtem kicsit bezsongani tőle, mert úgy érzem, hogy a mű nagy része felhasználható. És ez még inkább lázba hozott. Kíváncsi vagyok, mit fognak mondani a többiek.
   Amint kicsengettek, már sprinteltem volna kifelé, de a tanárnő ismét megállított.
   - Mr. Irwin kérem, maradjon még egy kicsit! – kissé csücsörítettem, de nem akartam, hogy nagyon kiüljenek fejemre az érzésiem.
   - Igen, Lady Violet? – elé léptem, ő pedig alaposan tanulmányozni kezdett.
   - Biztos, hogy minden rendben? Értem én, hogy a barátnője a kórházban fekszik. De látszik magán, a kialvatlanság. Nem lenne szabad hagynia, hogy ez felül kerekedjen magán.
   - Tudom, tanárnő, de... - elharaptam a mondatom végét.
   - Megértem, hogy aggódik Vanessáért. De ne engedje, hogy teljesen romba döntse ez a helyzet. – megértően bólogattam. Finoman megcirógatta a vállam. Kissé meglepve néztem rá, hogy ez a rideg nő tud kedves is lenni. – Elmehet. – aprót biccentettem, majd elhagytam a termet. Ez már nem is tudom hányszor játszódott le az elmúlt napokban. Még két nap, és egy hete lesz Ness a kórházban. Rettenetes érzések töltötték el a szívem és az agyam.
   A folyosón caplattam, mikor valaki megragadta a karom. Szembe fordított magával. Cassie kék szemeit fúrta az enyémbe.
   - Szia, Ashy! – mióta is szólítasz te így? Értetlenül néztem rá.
   - Mit akarsz Cassie?
   - Napok óta szerettem volna beszélni veled erről a rettenetes csapásról. – hangja kegyetlenül nyájas és ragacsos volt. Még a hideg is kirázott. – Irtózatosan sajnálom, ami Vanessával történt.
   - Hja, képzelem mennyire. – elhúztam a szám. – Esetleg szeretnél még valamit mondani?
   - Látszik rajtad, hogy nagyon magad alatt vagy. Arra gondoltam, hogy... - hosszú vörös karmait felfelé húzta a karomon. – Ha egy kis vigaszra szorulnál, tudd, hogy rám mindig számíthatsz. Bármikor megkereshetsz ezzel, Ashton. – közelebb hajolt, miközben megmarkolta a bicepszem. – És én majd arra törekszem, hogy elfeledtessem veled a nyűgjeidet, akár csak egy pár órára.
   - Te most elakarsz csábítani? – megragadtam a csuklóját és kissé megszorítottam, ahogy levettem a karomról. – Hát Cassie, nálam nem vált be a csáberőd. Kurvára nem tudsz meghatni. – a döbbenettől leesett az álla. – Keress magadnak valaki mást, aki lehet a játékszered. De rólam most rögtön akaszkodj le. – ezzel faképnél hagytam. Hát az eszem is megáll, de komolyan. Mekkora egy ribanc. Simán felajánlkozik minden pasinak a suliban. Meg még ki tudja mit csinál sulin kívül. Undorító... Mindig is undorodtam a hasonló lányoktól.

    Suli után azonnal hozzánk vettük az irányt. Ebédszünetben is beszélgettünk már a dalról, de ott mégsem akartuk jobban átrágni rajta magunk, mert meghallhatják. És nem akartuk, hogy kitudódjon az új dalunkból egy kis részlet sem.
    Ahogy beléptünk a garázsba, letelepedtem a kis kanapéra, mellém pedig Luke ült. Mikey a fotelbe, míg Calum az egyik kisszékre.
   - Ashton, én kinyírlak! – kezdte a szöszke, mikor játékosan a vállamba bokszolt. – Normális vagy, hogy hajnali fél négykor írsz egy kicseszett üzenetet? – még mindig emiatt hisztizett. Egész nap ezen pattog, hogy nem tudta rendesen kialudni magát. Mike pedig hangosan felröhögött. Ahogy Calummal mi is kinevettük Luke-ot.
   - Nemcsak neked szabad éjszaka zaklatni a jó népet. – kiöltöttem a nyelvem Luke-ra. Néha komolyan azt hiszem, hogy inszomniás. – Basszus Lukey, hányszor keltettél már fel az éjszaka közepén, mert nem tudtál aludni?
   - Önszántadból reagáltál rá, Ash. Meg, amúgy is te voltál az egyetlen, aki vissza is írt. –elnyomott egy széles bájvigyort.
   - Nyilván azért, mert tudták, – Calékre mutattam. – hogy nem kéne válaszolni. Ők ismernek már, hogy ezt kicselezzék. Viszont én alig három hónapja ismerlek, szóval nem tudhattam, hogy álmatlanságban szenvedsz olykor. – magyaráztam, mire Mikey visítva kezdett vihogni.
   - Nem szenvedek álmatlanságban, csak... Csak törődésre vágyom.
   - Hajnali kettőkor, Luke? – csattantam fel, ő pedig csak lebiggyesztette alsó ajkát.
   - Úgy veszekedtek, mint egy házaspár. – vihogott a zöld hajú.
   - Nem iiiss... - egyszerre tiltakoztunk.
   - Nem-e? – kontrázott rá Calum. – De tényleg, mi a francért éjszaka írtál? Nem értél volna rá, itt is elmondani?
   - Be voltam pörögve, és el kellett mondanom. – vallottam be.
   - Akkor sem volt szép dolog tőled, hogy felébresztettél. – dünnyögött a szőkeség.
   - Oh, rettenetesen sajnálom, Mr. Hemmings, hogy kellemetlenséget okoztam uraságodnak. Többször nem fog előfordulni. – átkaroltam a vállát és szoros ölelésbe fogtam, miközben fejét simogattam. A másik kettő felröhögött, míg Luke szipogni kezdett és mellkasomba fúrta a fejét. Aztán mi is nevettünk a marhaságainkon. Ma egy picivel jobban érzem magam velük. Kicsit sikerült elfelednem a szörnyűségeket.
   - Mondom én, hogy titokban csalja Porcelánbabát. – vihogott Mikey.
   - Ha-ha, nem vicces, Cliffo. – felhúztam az orrom. Luke pedig elhajolt tőlem, könnyeit törölgetve, ahogy a nevetéstől kicsordultak.
   - Szerintem, térjünk a lényegre. Még a végén, Mikeynak fogok hinni. – sejtelmesen nézett végig rajtunk. Luke csak tovább röhögött.
   - Hát, én a helyetekben csendben maradnék, Calum. – mintha halvány pír szökött volna az arcába. Összenéztünk Luke-al, látszott szemeiben, hogy ő is arra gondol, amire én. De csak össze vigyorogtunk.
   - Khm, Ash, szóval... marad a Beside you? – kezdte komoly arccal Lucas. Suliban már megegyeztünk abban, hogy ez lesz a cím.
   - Persze, hogy marad.
   - De honnan jött ez az ötlet? – érdeklődött Cal.
   - Épp Nessánál voltam, és figyeltem, ahogy lassan lélegzik, meg ahogy picsog mellette a gép.
   - Szóval, meg van az első dalod, amit Vanessáról írtál. – leesett Mike-nak. Csak bólintottam. – De baszki ez nagyszerű. Még ezek ellenére is. – a közöttünk levő asztalka közepére toltam a késznek ítélt szöveget. Elsőként Luke ragadta meg, így a többiek mögénk álltak. Egyszerre kezdték olvasni. Megint ugyanolyan izgatottan vártam a reakciójukra, mint ebédnél.
   - Baszd meg, Ashton... - felváltva, ezekkel a szavakkal dolgoztak.
   - Jézusom, ez tényleg kegyetlen jó. – elismerve szorongatta meg a vállam Hood. – Minél többször olvasom, egyre jobbnak tűnik.
   - Ácsi... - a lap közepére bökött a szöszi. – Van egy tollad? – rám nézett. Előkotortam egyet a táskámból, és átadtam neki. – Mit szólnátok ahhoz, ha... - az asztalra görnyedt. – Itt a második átkötőnél, „When we both fall asleep, underneath the same sky", helyett mondjuk – a tollal megkocogtatta az állát. – „When we both wake up underneath the same sun" lenne? Ez akár azt is jelképezhetné, hogy Nessa felébred a kómából. – mélyen a szemembe nézett. Olyan, mintha csak az én véleményemre lenne kíváncsi.
   - Mondasz valamit, Hemmo. – válaszolt helyettem a zöld hajú.
   - Neked is megfelelne úgy, Ash?
   - Persze, ez tényleg jobban hangzik. – rámosolyogtam.
   - De amúgy klassz. Kíváncsi vagyok, hogy hangzik. – vigyorgott.
   - Látom, már fel is osztottad, ki melyik részt énekli. – közelebb hajolt Mikey.
   - Én legalábbis így képzeltem el.
   - Hallhatnánk előbb tőled? – szinte kérlelően nézett rám Luke.
   - Hát persze, hisz másképp amúgy sem tudnám megmondani, milyen is lenne. Nem? – nevetve bólintott. Felálltam és kezembe vettem azt a gitárt, amin éjszaka is játszottam. – Először akusztikusba nyomnám el. Majd utána elmondom, mit hogyan gondoltam, oké? – végignéztem rajtuk. Csak bólintottak.
   Visszaültem Luke mellé, megvártam, míg a másik kettő is helyet foglal. Aztán pengetni kezdtem a gitárt. Majd énekkel is bekapcsolódtam.
   - „Within a minute I was all packed up
        I've got a ticket to another world
        I don't wanna go..." - még mindig nem tartom magam valami jónak éneklés terén. Ezért nem is nagyon néztem rájuk, hanem csak a gitárt figyeltem. Hiába voltak ezek a versenyfélék, attól még nem tartom magam jó énekesnek...
   Mikor a dal végére értem, végignéztem rajtuk. Mindhárman egyszerre kezdtek tapsolni egy széles mosollyal az arcukon.
   - Baszod, ez kicseszett jó Ashton. – vigyorgott a zöld hajú.
   - Ha akusztikusban ilyen jól tolod, akkor milyen lesz basszussal meg dobbal? – gondolkodott Cal.
   - Még mindig tetszetős hangod van, Ash. – megveregette a térdem Luke.
   - Köszi, pajti. – rámosolyogtam. – Viszont, úgyis te fogod énekelni, meg persze Cal.
   - De miért? Ashton ez a te dalod, te írtad meg, neked kéne énekelned, nem nekem. – kicsit feljebb vitte a hangját.
   - Igaza van Luke-nak. – bólintott Hood.
   - De Luke-nak szebb hangja van. Ehhez a dalhoz meg az ő hangja kell. – mélyen a szöszke szemébe fúrtam a tekintetem. Melytől halványan elpirult.
   - Köszi. – motyogta. Látszott, hogy kissé zavarban van.
   - Jó, de akkor legalább egy részét te énekelhetnéd. – magyarázta Mikey. – Nemcsak, hogy te írtad, de ez Nessának szól... éreztetni kéne, hogy ez kettőtökről szól. Hm?
   - Igazatok van... de nem. – megráztam a fejem. – Sokkal ütősebb lesz Lukey hangjával.
   - Ha te mondod, öregem. – csak a fejét rázta Mike.
   Ezután közelebb ültek hozzánk Calumék, hogy megírjuk az aláfestő zenét. Kissé macerás, de szerintem menni fog. Ahogy a 'Gotta get out' és az 'If you don't know' esetében is ment a dolog.
 

   Néhány óra múlva már kétszer is elpróbáltuk az új dalunk. Nagyszerű lett a hangzás, az ének pedig mesés és kissé megható. Pont, ahogy szerettem volna. Mindannyian meg voltunk elégedve új munkánkkal. Most, hogy nemcsak akusztikus verzióban hallhattam, sokkal jobbnak tűnik. Asszem kezdek egy kicsit büszke lenni erre a számunkra.
   - Mikor csinálunk hozzá videót? – szólalt meg Mikey.
   - Ja, szerintem is már most érik neki egy videó. – vigyorgott a szöszi.
   - Akár már most is. – pengetett párat basszusgitárján Cal.
   - Öh, én... - mindhárman rám néztek. – Szeretnék bemenni Nessához. Szóval, most semmiképp nem lenne jó.
   - Persze, nyugodtan menj be hozzá. – bólogattak.
   Még kicsit beszélgettünk a dalról és, hogy mikor kreálunk hozzá videót. Majd leszögeztük, hogy holnap est. Aztán együtt indultunk el a kórház felé. Ám tudták, hogy egyedül szeretnék lenni a barátnőmmel, így nem jöttek velem. Hanem hazamentek, hisz már kilenc is elmúlott.
   Mikor beléptem Nessa szobájába behúztam magam mögött az ajtót. Most csak üres kézzel jöttem, hisz elég későn szabadultam be hozzá. Az ágya mellé léptem, megsimogattam a kezét. Majd homlokához hajolva egy csókot nyomtam rá. Végigsimítottam sápadt arcán. Az ablakon beszűrődő holdfény ezüstös árnyékot vetett az arcára és a vörös hajára. Még ebben a helyzetben is gyönyörű volt.
   Leültem mellé, és egy halk sóhaj hagyta el a szám, ahogy belegondoltam kissé reménytelen helyzetünkbe. Rettenetesen hiányzik. Holnapután már egy hete, hogy kómában fekszik. Az állapota nem sokat javult azóta. És ez egyre jobban aggaszt. A dokik sem mondanak semmi újat, vagy bíztatót. Csak a bizonytalanság vesz körül minket. Nem tudhatjuk, mikor tér magához, ha egyáltalán magához tér. Vagy ha netán visszatér közénk, nem tudhatjuk, mennyire sérül az agya. Hogy képes lesz-e beszélni vagy járni. Az emlékeiről meg már nem is beszélve. Nem tudni, hogy mit felejthet el. Mindent, vagy csak egy részét. De arra is számíthatunk, hogy teljesen ép marad az agya, az emlékeivel és minden alaptevékenységgel együtt.
   Egy darabig csak némán figyeltem a lassú légzését. Pulzusa alig ütötte a 65-öt. Kezembe vettem a kezét, hüvelykujjammal cirógattam a kézfejét.
   - Szeretlek Nessa, mindennél jobban. – suttogtam. Elmeséltem neki, hogy az éjszaka megírtam az első neki szóló dalomat. És, hogy délután meg is zenésítettük. Büszkélkedtem neki, hogy milyen jól sikerült. Ahogy bájos és nyugodt arcát figyeltem, halkan dúdolni kezdtem a 'Beside you'-t. Összekulcsoltam az ujjainkat.
   - „When we both fall asleep, underneath the same sky
        To the beat of our hearts at the same time
        So close but so far away
        Can you hear me?
      
        She sleeps alone
        My heart wants to come home
        I wish I was, I wish I was
        Beside you
        She lies awake
        I'm trying to find the words to say
        I wish I was, I wish I was
        Beside you..." – mire a dal végére értem, arcomat könnyeim áztatták. Igazából fel sem tűnt, hogy eddig sírtam volna. Kissé belefeledkeztem az éneklésbe. Szabad kezemmel letöröltem a könnyeimet. A másikkal végig Nessa kezét szorongattam. Aztán egy pillanatra úgy érzetem, mintha megrándult volna az ujja. Izgatottan néztem a kezünket, hátha megismétlődik.
   Egy darabig néztem, de nem történt semmi. Lehet, hogy az előbb is csak képzelődtem? Megvontam a vállam, és megsimogattam Nessa haját.
   - Istenem, annyira hiányzol, Babe. Szavakba sem tudom foglalni mennyire, hiányzol. Rettenetesen vágyom arra, hogy karjaimba zárhassalak, vagy, hogy viszonozd a csókjaimat. Megőrülök nélküled... - elcsuklott a hangom. Ezután már nem szóltam semmit, csak csendben figyeltem őt és simogattam a karját.

................................................

Wassap!

Fhu basszus, tudom, h irtó régen volt már rész, –majdnem egy hónapja– amit rettenetesen sajnálok is. Hisz mégiscsak ez a leader storym. :3
But asszem most több ihletem volt/van Lashtonhoz, így nem csoda, h ez egy picit háttérbe szorult. Ennek köszönhetően lett ilyen kis semmilyen ez a rész. Nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna. But ez is több, mint a semmi. ;)

„Fájdalomdíjnak" az eddigi részhiány, ill. a kis semmilyen történés miatt: itt egy random cute fetus Ashy. 😍😍

So, if ya liked this chapter, please vote or comment. 

Love y'all! ✘✘