és kérdéseket teszünk fel az 1881-es nagy győri tűzvész kapcsán, melyekre reményünk szerint e mű válaszokkal szolgál

Miután a kedves olvasó megismerhette Kamonczi Erzsébet kisasszony valóban kivételes jellemét, a következetesség kérlelhetetlen igényei szerint módfelett illendő lenne megismertetnünk a különös, viszontagságokkal tarkított történet folytatását.
Ezt hamarosan meg is tesszük, azonban előtte engedtessék meg felrúgni az átgondolt, gondos tartalomszerkesztés alapelveit s hadd elégítsem ki fellobbant vágyamat , mely arra késztet, hogy az olvasónak is elregéljem az elátkozottnak vélt kertecskével való találkozásom históriáját. Továbbá betekintést nyújtok abba is, miként jutottam arra az elhatározásra, hogy eme tényfeltáró dokumentumban vizsgáljam tovább a kétes hipotézisekkel szövevényessé tett ügy máig homályban maradt titkait.

Jómagam az Irsai Olivér névre hallgatok, s immár harminchét éve boncolgatom a győri szellem-járta szilváskert rejtélyét, amiről a helybeliek - jóllehet, immár évtizedek teltek el a hátborzongató események óta - suttogni is alig mernek.
Elérkezettnek láttam az időt munkám publikálására s a kerttel kapcsolatos mendemondák feloszlatására. Bár kutatómunkám korántsem teljes - sajnos akadnak olyan kérdések, melyek véleményem szerint örökre tisztázatlanok maradnak, ilyen például a művemben hamarosan feltűnő Batsányi Bognár Szilveszter, azaz "Szilva" személye, illetve mibenléte- , bátran bocsátom a nagyközönség rendelkezésére, mert mindaz, amit leírtam, színigaz.
Nem elcsépelt pletykákból, zavaros legendákból, nem is saját gondolataimból vagy teóriáimból gyűjtöttem össze az itt dokumentált információkat. Munkám során hiteles, megbízható úriembereket és nagyságos asszonyokat kerestem fel, akik egytől-egyig szavahihetőnek bizonyultak. Egyesek elborzadt tanúként élték meg a Kamonczi család tragédiáját, mások olyan titkokat őriztek, melyekről e dokumentum kiadásáig senki sem tudott.

***

Az 1881-es év már a közepe felé battyogott, mikor hatalmas csinnadrattával nemcsak a győri, de az országban megjelent összes napilap címoldala bombaként robbantotta a hírt:

Elmegyógyintézetből szabadult beteg gyújtogatott Győr városában, csaknem az egész település lángokban állt

Fiatal, alig húszéves győri újságíróként felettébb lázba hoztak az események, úgy hittem, végre alkalmam nyílhat kitörni a középszerű sport- és bulvárcikkek kalitkájából, s ha országos hírnévre nem is, de helyi ismeretségre tehetek szert, ha mindenkit megelőzve kezdem el szabatosabban vizsgálni az ügyet. Tervem szerint ez csak pár hetes munka lett volna...
A tűz június első napján ütött ki, s pusztító áradatként söpört végig az utcákon. Épületek, emberek, és ligetek, parkok is a martalékévá lettek. Tán meglepődhet az olvasó, mély felháborodással tanúsíthat, amiért nem az elveszített életekről emlékezem meg elsősorban, hanem a porrá, hamuvá, és száraz gallyakká vált egykori dús lombú zöld ligetekről. Ezen megfontolásomnak végtelenül egyszerű, mégis fontos oka van: eme gyújtogatásos gaztett megértése szempontjából ezek a kisebb-nagyobb kertek az igazan mérvadók.
De erről később.
Megelőzve a nagy napilapok újságíróit, 1881. június 1-jén, közvetlenül a lángok megfékezése után (azaz reggel fél kilenc körül) kerestem fel fényképész kollégámmal azt a kertet, melyben a tűzvész a legnagyobb károkat okozta. Ez volt a hírhedt Szilváskert, melyben valójában egy szem szilvafa sem nőtt, s melynek legendájáról a makacs hallgatás miatt ekkor meg tudomásom sem volt.
A kertecske fénykorában kisebb erdőnek hatott a házak között, igazi rejtekhely volt a világ elől menekülni vágyóknak: terebélyes tölgyek magasodtak a magát kicsinynek érző ember feje fölé, buja gaz és bokrok végeláthatatlan sora övezte a kert közepén húzódó kis tisztás határát, melyhez egy valóságos labirintuson át vezetett az út. Senki sem tudta, s ma is rejtély még a város legtöbbet megélt aggastyánjai előtt is, hogy mégis ki, mikor, és milyen céllal telepítette a már-már átláthatatlan, bolyongós ligetet. A helyiek hozzászoktak a látványához, egyesek mesés, sebtiben elsurranó lényeket képzelt a fák közé, azonban nagy általánosságban csak egy volt a sok szépséges kert közül, melyekben oly kellemes sétákat lehet tenni vasárnaponként. Ebből a  ligetből mindössze koromfekete hamu és néhány vastagabb fatörzs maradt, ami kiállta a forró lángnyelvet nyaldosását.
Megérkeztünkor rendőrségi kordon vette körül a Ferdinánd utcából nyíló kertkaput, többszöri kérésre és sajtóigazolványunk felmutatása ellenére sem engedélyezték a képek készítését. Kollégámmal úgy döntöttünk, kijátszuk a hatóságokat, megkerüljük az egész kertet, s a Határ utcai bejáratnál hatolunk be, ami, számunkra máig is érthetetlen okok miatt, kívül esett a rendőrségi helyszínelés ellenőrzése alól. Egy stabilnak tűnő terepen állítottuk fel a fényképezőgépet, majd a felvételek elkészülte után gyorsan távoztunk is.
A képek előhívásakor magam is jelen voltam, s egyszeriben megdöbbentő felfedezést tettem, ami gyökeresen változtatta meg azutáni életem minden pillanatát. Az elkészült képeken két egymáshoz közel lévő paca jelent meg, melyektől először fotóhibáknak mutatkoztak. Ám ahogy élesedtek a kontúrok, egyre láthatóbbá váltak a mindinkább emberi alakra jellemző formák. Ezt követően közelebbről vizsgáltam meg a képet, s mély megdöbbenéssel vettem tudomásul, hogy természetfeletti történéseket sikerült lencsevégre kapnunk. Felhívtam fényképész kollégám figyelmet az alakokra, de állítása szerint semmi különleges nem volt a képeken, mindössze annyi, amennyit a szemünkkel is láthattunk. Vérig menő vita kerekedett közöttünk arról, hogy mi is látható a képen. Tisztában voltam vele, hogy szemem nem csal, ám társam elől a jelenet minden bizonnyal rejtett maradt. Vitánk bevégeztével a képet önkényesen, társam tudta nélkül vittem haza magammal , s otthon órákig csak nézegettem. Két emberalak állt a maradványok között, erről szentül meg voltam és meg vagyok ma is győződve. Hogy miként festettek ezek az emberek,  arra a későbbiek során választ fog kapni az olvasó, de egyelőre meg nem értékelem logikus lépesnek az alakok leírását.
Nem adtam fel igazam bizonyítását,  ismerőseim között és a szerkesztőségben is megmutogattam a képet, ám mindenki szenzációhajhásznak, mi több, olykor holdkórosnak titulált a szerintük csak "állítólagos" szellemkép miatt. Hóbortosságra hivatkozva hamar elveszítettem állasomat, így albérletemet sem tudtam mar fizetni. Napjaimat egy padon ülve töltöttem, vissza-vissza jártam, beszöktem a hatóság által lezárt Szilváskertbe, remélvén, hogy bizonyítékokra bukkanok a képbeli alakok létezésére. Kísérleteim minduntalan sikertelenséggel fejeződtek be, egy idő után magam is hinni kezdtem tébolyultságomban. Végső elkeseredésemben keresett fel egy júliusi éjjel egy idős asszony, aki tudomásomra hozta, hogy ura csak az elbocsátásomra várt, s innentől kezdve hajlandó befogadni engem. Az eset igencsak rejtélyes volt, az asszony nem is mondott többet, szótlanul, mint tolvaj, vezetett az éj leple alatt urához, kinek kilétét jó hírének megmaradása érdekében kénytelen vagyok elhallgatni. Az úr, bár számára is láthatatlan maradt a szellempár, hitt nekem. Ő kóstoltatta meg velem az elátkozott szilváskert történetének morzsáit, s mert megízlett, ezután az egész tortát falni akartam.
Évek teltek el azóta, tucatnyi, addig hallgatásba burkolózó tanúval ismerkedtem meg az öreg úr jóvoltából, s körvonalazódott előttem a Szilváskert és a hajdani Kamonczi család rejtelmes ügye, melynek, e könyv megírásával, úgy érzem a végére értem. Kutatásaim során rájöttem, hogy ebből az ügyből többet nem lehet kihozni, mert olyan események sorozata követi egymást, melyek között aligha találni logikus kapcsolatot és amely valamilyen, eddig ismeretlen transzcendens szempontból mégsem hatnak értelmetlennek.

Ahhoz, hogy eljussak ezen merésznek tetsző kijelentésre, a napokban kézhez kapott rendőrsegi jelentés volt segítségemre. Az 1881-es gyújtogatásos ügyet vizsgáló rendőrségi jelentéshez csak az öregúr, egy jogszakértő barátom - ki szintén neve elhallgatását kérte - és kéz alatt átcsúsztatott borítékok árán jutottam hozzá. Ám emiatt érzett keserűségem hamar elillant, hiszen az adatok, a jegyzőkönyv és a helyszínelés során összegyűjtött bizonyítékok sűrűjében új, a lakosság elől gondosan elhallgatott tényekre bukkantam. Ezen tényekkel azonban, mint ahogy azt a szilváskertben történt eseményekkel kapcsolatban már megszokhattuk -talányok garmadája járt együtt, melyek, ahogy az előbbiekben szó esett róla, kutatása és főképp megfejtése minduntalan zsákutcába torkollik.

Az alábbiakban a történelemben elsőként adom közre azon információkat, melyek az eredeti 1881-es rendőrségi jelentésben foglaltattak, megkülönböztetve a mar korábban, a tűzvész évében is közétett, a nagyközönség számára ismeretes (dőlt betűvel szedve) eés az új, eddig tudomásunkra nem jutott vizsgalatok eredményét.
Íme:

- Az elkövető az ifj. Karsa Gusztáv János volt, az a Karsa Gusztáv, akivel az olvasó nemcsak munkám prológusában, hanem a gyújtogatás évében kiadott újságokban (is) már találkozhatott.

- A jelentés szerint Karsa úr 1881. május 30-án, kora hajnalban szökött meg a budapesti Magyar Királyi Tébolydából, ezután vonatra szállt, s Győrbe utazott, ahova reggel hat órakor érkezett meg.
A hírfigyelő polgár ezt is könnyen megtudhatta a napilapokból.

-a fennálló bizonyítékok azt mutatták ki, hogy az elkövető egymagában bolyongott Győr utcain, kétségbeesetten keresett egy Kamonczi Erzsébet nevezetű hölgyet (más források szerint e hölgyet a Batsányi Bognár vezetéknévvel illette). Számos lakásba csöngetett be, megzavarva az ott lakók nyugalmát. Ezen cselekedetét követően felkutatott minden parkot, ligetet, kertet a városban (valamint annak közvetlen környékén), majd az emlitett helyeken egy, vagy két szál égő gyufát hagyott a fűben.

Eddig az igazság elbagatellizálása. A verzió, miszerint Karsa Gusztáv úr egyenként, sorozatban gyújtotta volna fel a kerteket, önmagában nem állja meg a helyet.
Helyette álljék itt szó szerint idézve a lakosság által tett bejelentések bizonyítékként használható tényei, melyekre a jelentés egy titkosított mellékletében bukkantam rá. (Az utcaneveket szándékosan hagytam ki, mivel az olvasó már ismerheti a nagy győri tűzvész színhelyeit, így megelőzzük a fölösleges betűpazarlást.)

Tűz a .... utca és a ..... Utca között húzódó parkos területen - 6 óra 45 perc

Tűz a .... parkban - 6 óra 45 perc

Tűz a .... kertben - 6 óra 45 perc

Tűz a .... utca, a .... tér és a .... utca kereszteződésében húzódó fasornál - 6 óra 45 perc

Tűz a .... magánbirtokán- 6 óra 45 perc

Tűz a .... Iskola"Kiskertjében" - 6 óra óra 45 perc

Látható, hogy a lángok első észlelései mind egy időpontban történtek: reggel 6 óra 45 perc.
A jelentés ezt követően több oldalon taglalja a tényt, mely szerint Karsa Gusztáv bizonyíthatóan, hónapok óta el volt zárva a külvilágtól, ráadásul körülbelül háromnegyed órával a gyújtogatások előtt érkezett a városba, így lehetetlen, hogy bűntársak segítettek volna a bűntény elkövetésének idején. A felgyújtott helyszínek egymástól átlagosan háromszázötvenhét méterre találhatóak, egyértelmű, hogy Karsa úr képtelen lett volna a másodpercek töredéke alatt egyik helyről a másikra érkezni. Az elkövetőt (azaz Karsa Gusztávot) a rendőrség az említett Szilváskertben fogta el, vallomása szerint is csak ott fordult meg, más liget nem érdekelte.
A titkosított melléklet tanulmányozása után több érdekes, válaszra szomjazó kérdések merülnek fel:
A lakossági bejelentések hitelesek, a tűzoltósági jegyzőkönyv (melyek szintúgy titkosítva voltak) ezekkel megegyező időpontokat foglal magában, Karsa Gusztáv mégis csak egyetlen gyújtogatásért vonható felelősségre, hiszen több időpontban nem lehetett jelen egyszerre.
Mi történt? Kik hajtottak végre a többi bűncselekményt? Vajon Karsa Gusztáv a szanatórium zárt falainak börtönéből egy bűnszervezet számait szövögette, mely aztán kíméletet nem ismerve csapott le a gyanútlan varosra? Vajon Gusztáv hazudott volna a rendőrségnek, csakhogy társait mentse?
A legfontosabb, s a számukra leginkább izgalmas kérdést azonban még nem tettük fel: mi oka lehetett annak, hogy a pompás, zöld Szilváskert, melyben ugyan szilva emberemlékezet óta nem termett, de amelynek látványa bármely arra sétáló ember szívét melegséggel töltötte el, egyszeriben Karsa Gusztáv János pusztító gyűlöletének célpontjává vált? Vajon van-e egy vékony, felületes szemlélő számára áttetszőnek ható szál, avagy vastag satír, mely összefűzi Karsa Gusztávot és a Szilváskertben lefotózott szellemalakokat?