és megtudhatjuk, miként érezte magát a fővárosban nővére esküvőjére várva

Batsányi Bognár Erzsébet az a gyermek volt, akit az ismerősök, a barátok és a családtagok is már akkor különcnek tartottak, mikor még megboldogult édesapja, vitéz Kamonczi Pál nevét viselte. A kislány Erzsébet finom, zsenge úrihölgy volt, a család ezerötszáz holdas kisalföldi birtokát környező falvak, városok és más nemesi földek kis hölgyeinek legnemesebbike. Mint ilyen lányhoz méltó, okos, messziről jött tanítók mutatták meg neki a betűvetés, a számolás és a történelem tudományát, és ezek a barna, bajszos öregurak nyitották ki előtte az ajtót, melyen át a mesék mágiával fűszerezett, izgalmas birodalmába léphetett be. Hallott a germánok ősi gyökerű mondáiról, ismerte a hűvös, kietlen észak kékségbe és ezüstbe burkolt mitológiáját, elámult és megborzongott Zeusz és Europé történetén, kedvence mégis Szent György, illetve az aranyhajú Rapunzel históriája volt. A kis Erzsébet ritkán játszadozott szertelen társaival, inkább megbújt apja gyümölcsöskertjeiben, az almafák, a barackfák és a szederbokrok árnyékában, hogy tündérek, ravasz erdei manók és más csudálatos lények után kutathasson. Megannyi mesébe illő dolgot látott, ezerszínű virágokat, melyek csak a magányos kislány kedvéért nyíltak, katica- és szentjánosbogarak kísérték hű pajtásként, a zöld és rózsaszín lanka, a szántón lengedező napszínű búzakalász és a fákon csüggő gyümölcsök is mind neki énekelték az Élet dalát. Mindannak tanúja volt, aminek csak a romlatlan, tiszta szívű gyermekek lehetnek tanúi, a felnőttek már nem, mert az idő formátlan vasfoga kegyelmet nem ismerve rágja ki belőlük a gyermeki látomásokat, a csillogó varázslatot.
Nem úgy Kamonczi Erzsébetből, ebből a fenséges angyalokkal és sziporkázó főnixmadarakkal barátságot kötő porcelánbőrű kislányból, ki tizennyolc éves korában is úgy lépkedett Győr városában, mintha föld felett sikló angyal lenne. Senki sem tanította őt etikettre, senki sem igazította meg kecses nyakát, senki sem szólta meg a hibás járása miatt, mint korabeli lánytársait, nem is volt szükség rá, mert Erzsébet eredendő bájjal és előkelőséggel jelent meg a fényűző társaságok előtt. Egy erősen púderezett, viháncoló fiatal lányka sem - akkoriban a nyilvánosság előtti dicsérő szavak a társaságok "szórakoztató krémjének", a legyezők mögött elsusogott rosszindulatú pletykák azonban "feslett nőszemélyeknek" nyilvánították az ilyenféle hölgyeket- tudott olyan magabiztossággal és kellemmel egyensúlyozni a csizmát és sarkakat nem kímélő macskaköveken, ahogyan azt a Kamonczi leány karcsú, hófehér bokája tette. Talán e kis "képesség" nem is lenne figyelemre méltó, ha az embereknek nem csak a külcsínyre adnának valamit, hanem észrevennék s dicsérettel illetnék a legbelsőbb érteket is felebarátaikban.
Sajnálatos módon világunk azonban nem ilyen, így jóformán mindenki, aki mellett Erzsébet elhaladt gyönyörű tartásával, az arcán örökké ott bujdosó halvány derűjével és fakó zöld tekintetével, ujjával fejcsóválva bökött halántékához, azzal a megbocsátó, lágy tekintettel, amivel a kissé suta ésszel megáldott teremtéseket szokták üdvözölni. No de, azok a szemek nem az ostobaság, vagy valamiféle kóros hóbortosság miatt veszítettek fényességükből, ahogyan azt a jó hölgyek és urak gondolták, és az piros orca nem holmi álszenteskedés miatt tündökölt égi jelenésként, hanem mert a leány fejében nem voltak más eszmények az öröm eszményén kívül, és szemének tündér világát nem kétes, rémektől telt álom tüntette el, csak a vágyott, várva várt szerelem álma.
Bizony, ez a lány egy másik világból érkezett közénk, egy jobb, tisztább, igazabb világból. Ám azok, kiknek a mindenséget egyedül a vagyonuk, ruháik, birtokaiknak ügyei és a kellemes semmittevés körforgása jelentette, nem értették, elméjük zárt maradt a magasztos, mesés gondolatok előtt. Szemükben így lett Erzsébet a délibábos, furcsa lány, aki minden áldott nap, a lenyugvó Nap idején kisétál a számára oly kedves dűlőre, ott leül, fátyolos tekintete a távolba réved, ében haját a lágyan kélő szél kibontja s a megtáncoltatja a levegőben. Bársonyos hangját tovább viszi a förgeteg, túl a gyümölcsösön, átsűvít a szántók fölött, kanyarog az erdőkben, mint a ködös berkek szellemének búgása, mígnem nyugodt, pelyhes tollként ereszkedik le puhán, könnyen a még a távoli jövő fátyla által rejtett kedvese arcképére, hogy édes, álomba ringató csókot leheljen rá.
Bizony, az ártatlanok legártatlanabbika, Erzsébet egy másik világból érkezett hozzánk.
Egy másik világból... Különös kapcsolata volt a másvilággal, jó, szelíd édesanyja szerint az ég legnemesebb angyalai őrzik fehér szárnyaikkal s röpítik háborítatlanul az üdvösség felé az ő furcsa, de bájos kislányát. Erzsébet lelkének legapróbb rezdülése is éjjel-nappal éberen fülelt a természetfölötti halk szavára: ha az angyalok és a Mindenható szíve dobbant, Erzsébet testét kellemes borzongás járta át, s szíve boldogan olvadt egybe a mennyekkel.
S ez a szív, csupa jóság és ábránd, egy embertársát sem tudná bántani, még akkor se, ha őt vágják át otromba, gonosz módon. Ugyanis Erzsébetnek sok csalfa kérője akadt. Itt illik megemlíteni, hogy bár a lány elragadó teremtés volt, a legtöbb fiatal férfi, ahogyan mindenki, túlságosan is különcnek és álmodozónak találta ahhoz, hogy megfelelő, jó feleség legyen belőle. Hiszen ki akarna egy egész életet egy hóbortos asszony mellett leélni? Nyilván nem sokan, de akkor mégis, mi vonzotta a házasodni vágyókat ehhez a fekete, aventurinszemű, ég küldte gyöngyhöz? Sajnálatos és felettébb illetlen dolog ilyet kijelenteni, ezért bocsánatot is kérek a kedves olvasótól, de hát mégiscsak magunk közt vagyunk, ráadásul szegény Erzsébet sem fogja hallani, -aki annyi könnyet pazarolt el a szemtelen, kacér és nyájas vőlegények miatt, mint az óceán -, így bátran állapíttatik meg: a pénz, a pénz, a pénz. Édesapja, a már megnevezett néhai vitéz Kamonczi Pál a környék leggazdagabb ura volt, természetes hát, hogy úgy zsongtak a család körül a kérők, mint méhek a kasnál. Erzsébet négy idősebb lánytestvére - a Kamonczi házaspárnak egy fia sem született - közül három már férjnél volt, egy pedig történetünk elején éppen az esküvőjére készülődött, még pedig nem is akárhol, mint a fényes, virágzó székesfővárosban.
Nagy büszkeség volt ez a győri székhelyű Kamonczi családnak, hiszen a kis Amália volt az egyetlen lányuk, aki nem a környező mosoni, soproni, pozsonyi vagy kőszegi arisztokrata családok sarjai közül szemelt ki magának egyet (ahogyan többi lányuk is tette), s kiváltképp meghatározó esemény volt ez a fiatal Erzsébet életében, hiszen kálváriája éppen Pesten vette kezdetét.
                                                                                               ***
Kamonczi Pálné Buthy Borbála harmadik gyermekével, annak férjével, valamint egyetlen hajadon leányával vágott neki nagy lelkesültséggel a fővárosba vezető útnak, s szerencsésen, minden nagyobb kellemetlenség nélkül meg is érkeztek. Említessék meg, hogy a szende lelkű Erzsébetnek új volt a nagyváros nyüzsgése, a hangos utcák és kiváltképp a különféle emberek sokasága. A lányt sértette az utcákon előforduló durvaság, a magas, cirádás épületek erdeje, fülsiketítőnek találta a villamosok csilingelését, kis szívét félelem szorította el a nála olyan sokkal hatalmasabb, még épülő Országház láttán, majd megszakadt, mikor otthontalan, koszos emberek kértek alamizsnát tőle, s zokogva borult a nyakukba. Nem értette, édesanyja és nővérei miért vannak olyan hiábavaló pompával elfoglalva, mint holmi esküvő, mikor a csecsebecsékre elszórt pénzzel ezeken a szerencsétleneken kellene segíteniük.
Szegény vidéki lányka nem ehhez volt szokva, a győri szerénység után mély megrendüléssel fogadta Budapest pazar díszességét. Egyszerű, versenyt nem ismerő lelke nem tudott lépést tartani a száguldó nagyvárossal, s az esküvő előtt néhány héttel Erzsébet ágynak esett, láz gyötörte. Mondani se kell, hogy a menyasszony, Erzsébet nővére, Amália haragosan fogadta kishúga betegségét. Udvariatlanul, vérben forgó szemekkel rontott be az ágyban fekvő leányhoz s válogatott szidalmakat vágott a fejéhez. Erzsébet sírt bánatában s megesküdött, hogy részt fog venni szeretett testvére esküvőjén, még akkor is, ha a halálos ágyán kell becipelni őt a templomba.
Amáliának ez az eskü elég volt, tudta, hogy ha Erzsébet egyszer megesküszik valamire, azt az esküt talán csak a halála, vagy még az sem teheti érvénytelenné. Távol álljon ezen írástól, hogy Amália kisasszonyt megítélje, most mégis erre kényszerül. A kiasszony ugyanis aljas módon, szánt szándékkal okozott lelkiismeretfurdalást Erzsébetnek, ezzel kicsikarva az örökérvényű, megszeghetetlen esküt a lányból. A kishúg persze ebből mit sem sejtett, hiszen naiv és hiszékeny lelke feltételezni sem mert volna ilyesmit szeretett nővéréről, s ha mégis ilyen undok gondolat szokott volna elméjébe, önmagát ostorozva és végtelenül gonosznak gondolva sírta volna álomba magát. Amália az incidens után elégedetten, immár kevésbé vörös képpel távozott és többet nem is kereste fel betegeskedő húgát az menyegző napjáig.