Tegnap este Harry Styles, a matek és zene tanárom lakásán, a szobájában található ágyán, de leginkább a karjaiban aludtam el.
Reggel pedig az ágy bal oldalán feküdtem, szembe fordulva Harryvel, kinek egyik keze a takarón keresztül pihent derekamon.
Mosoly terült szét arcomon, miközben megdörzsöltem szemeimet, ezzel is próbálva kiűzni belőlük a fáradtságot. Bár, az igazságot megvallva, a fáradtság abban a pillanatban elpárolgott belőlem, ahogy végigvezettem tekintetemet a takaró alól kilátszó testrészein. Hasa és mellkasa, akár csak kezei, kellemesen voltak izmosak, a legkevésbé sem nézett ki úgy, mint azok a férfiak, akik egy idő után szerintem az agyukat is izommá gyúrják – ő pont kereteken belül maradt. És milyen jól is tette.
Nem szabadna így megbámulni.
De hát ha egyszer alszik, nekem meg nincs jobb elfoglaltságom?
Mellkasára emeltem szemeimet. Nehezemre esett nem kinyújtani kezemet, hogy aztán ujjamat végigsimítsam a két madarat ábrázoló tetoválásán. Két vállán pedig, legnagyobb meglepetésemre, felfedeztem két másik fekete tetoválást, ami pedig egy A és egy G betű volt.
Kiváncsi lennék kikre gondolhatott, amikor megcsináltatta..
Végül pedig markáns arcát és jelenleg rettentően kócos haját néztem meg alaposan. Mélyen aludhatott, mert egyetlen apró ráncot, vagy bármiféle zavaró tényezőt nem véltem felfedezni rajta. Bőre kisimult volt, ajkai pedig mintha alig észrevehető, mégis boldog mosolyra húzódtak volna álmában.
Hihetetlen gyönyörű ez az ember..bele sem fér a fejembe, hogy mégis hogyan lehet valaki ennyire csodálatos, az meg aztán végképp nem, hogy egy magafajta férfi mi a fenét látott bennem. Egy lényegében kislányban.
Mert a kilenc év, az akkor is kilenc év, akkor is, ha már közben lefeküdtünk és akkor is, ha ennek következtében én neki adtam a szüzességemet.
Egyre mélyebb és nagyobb hangerővel, vagy súllyal bíró gondolataim hatására magamban szitkozódva csusszantam ki Harry karja alól. Szerencsémre nem ébredt fel távozásomra, mert maga alá gyűrte a takarót és aludt tovább.
Meztelen bőrömre hidegen csapódott a szobában uralkodó reggeli levegő, talpaimat pedig igyekeztem mihamarabb a szőnyegre irányítani, mert tényleg hideg volt. A padló, a levegő, úgy nagyjából minden.
Bezzeg az ágyban nem fáztam.
Gyors mozdulatokkal léptem a tegnap magammal hozott táskámhoz, majd kerestem ki belőle egy bugyit, aminek felvétele után már nyúltam is az egyik felsőmért, de eszembe jutott, hogy konkrétan rendelkezésemre áll egy egész szekrény, benne rengeteg ruhával. Nekem meg, mint végtelenül és szerencsétlenül nagy romantikus alak, már-már vágyálom, hogy a barátom, vagy ha nem is a barátom, de a férfi felsőjét hordhassam. Szóval elhúztam a fehér szekrény ajtaját és az első sötétszürke pólót megragadva kihúztam azt a többi közül és magamra is kaptam.
Utam következő célja a konyha volt, ahol úgy döntöttem, hogy reggelit fogok csinálni.
Palacsinta, rántotta, frissen facsart narancslé, kávé..nem a legnagyobb fogások, de ha valaki tudja, hogyan lehet finoman elkészíteni, akkor aztán semmi probléma vele. És engem a nagyanyám tanított, szóval értek hozzá.
  – Jó reggelt.
Az utolsó amerikai palacsintát tettem ki a serpenyőből a tányérra, majd öntöttem nyakon az egészet egy kis hirtelen kikevert eper sziruppal, amikor velem szemben, az ajtóban felbukkant Harry, egy szál alsónadrágban. Kezeit a mellkasa alatt keresztezte, akárcsak lábait, amikor a félfának dőlve pislogott rám kissé fáradtan. – Már azt hittem, hogy haza mentél, amikor nem találtalak az ágyban.
Elmosolyodtam, közben megvonva vállaimat.
  – Gondoltam csinálok reggelit, ha már ilyen nagylelkűen felajánlottad, hogy töltsem itt az éjszakát. Úgyhogy gyere enni, mielőtt kihűlne.
  – Menjünk vissza a szobába – emelte fel mindkét tányért, amin mindkettőnk reggelije szépen volt tálalva. – A fiókban van tálca a poharaknak.
A fejemet csóválva meredtem utána pár pillanatig, miközben nagyon bíztam abban, hogy nem gondolta komolyan a kijelentését, vagy legalábbis nem teljesen. A fiókban. Ez a konyha konkrétan csak fiókokból áll!
Végül aztán úgy döntöttem, hogy nem keresgélek feleslegesen, egész egyszerűen megyek két kört a négy pohárral, meg aztán a kávéval és narancslével is.
  – Nem lett meg a tálca? – kérdezte mosolyogva nézve rám a takarók és párnák közül, az ágy közepén pedig ott pihentek a reggelivel megpakolt tányéraink.
  – A mindenit, milyen jó kedved van ma – forgattam meg szemeimet szórakozottan. – Lehetnél matekon is ilyen. Ilyen vidám. Meg kedves. Az nem ártana.
  – Ahhoz előtte minden reggel melletted kéne ébrednem – emelte fel a takarót, jelezve, hogy bújjak be mellé. – Egyébként tudod milyen régóta nem ettem már ilyen kaliberű reggelit? Utoljára anyám főzött rám ennyit.
Nevetve csóváltam meg fejemet, miközben felette áthajolva tettem bögréjét és poharát az éjjeliszekrényre, mire keze rögtön fenekemre csúszott.
  – Héé, ne már. Együnk!
  – Akkor ne csináld ezt velem, mert jelenleg minden, amit enni szeretnék, az te vagy.
  – Akkor esetleg eressz el, hogy leülhessek – forgattam meg szemeimet kuncogva, majd sikeresen bekuckoltam magam a takaró alá, miközben keze fedetlen combomat cirógatta. – Na. Jó étvágyat.
  – Neked is – nyomott egy puszit halántékomra, megpaskolta lábamat és már neki is látott a reggelijének.
Örömmel figyeltem, ahogy szinte mindent szeretett volna egyszerre magába tömni, annyira jóra sikeredett az egész. A szituáció pedig..nem is tudom.
Én szeretek a nagyszüleimmel élni, velük és a legjobb barátaimmal tölteni az időm legnagyobb részét, de az biztos, hogy ez most valami más. Valami új, valami, amit még nem éreztem.
Vagy inkább valami, amit már nagyon rég nem éreztem.
Az ágyban reggeli teljes mértékben gyerekkorom azon idejére emlékeztetett, amikor még a szüleimmel éltünk a város szélén épült házunkban és minden hétvégén közösen reggeliztünk a szobájukban. Néha az apámmal, néha pedig anya volt aki korábban kelt fel, így vele csináltam meg a reggelit. És akkor az egész vasárnapot együtt töltöttük.
  – Úgy nézel ki mint egy kisgyerek, akinek elfelejtették megtanítani, hogyan kell helyesen enni – motyogtam hitetlenül, aztán előre hajoltam és hüvelykujjamat végighúztam az állán. – Csupa nutella vagy.
  – Igyekszem édes maradni, tudod – vonogatta vállait, én pedig szemöldökeimet felvonva dobtam egy epret a számba és csendben folytattuk a reggeli elfogyasztását.
  – Esetleg nyálas. De az nagyon.
Nevetve itta meg a maradék narancslevet, megvárta, hogy én is befejezzem a reggelimet és már ki is mászott az ágyból, összeszedve a dolgainkat.
  – Van kedved csinálni valamit? – kérdezte, az ajtóból visszafordulva.
  – Szerintem lassan haza kéne mennem..
Megértően bólintott, aztán folytatta útját a konyhába, ahol rövid időn belül már hallottam, hogy bepakolja a mosogatógépet. – Harry?
  – Igen? – kiáltott vissza a folyosó másik végéről, de valamiért meggondoltam magam.
Fogalmam sincs mégis mi a fene ütött belém, simán meglehet, hogy maga az ördög szállt meg nagy hirtelen, de kimásztam az ágyból, a folyosón lépdelve pedig megszabadultam a tőle lenyúlt pólótól és akárcsak ő is, egyetlen textildarabban álltam meg mögötte és karoltam át csípőjét. Csupasz mellkasom szintén csupasz hátához préselődött, miközben puszikkal hintettem be gerince vonalát. – Most meg fogok fordulni. De akkor nem hiszem, hogy lesz megállás.
  – Nem akarom, hogy megállj – engedtem ölelésemen, mire a mosogatógép ajtaját becsapta és már szembe is fordult velem.
Szemei sebesen futottak végig szinte teljesen fedetlen testemen, hatalmas tenyerei pedig hátamat tartották, illetve simogatták.
  – Nem akarom, hogy haza menj.
Elmosolyodtam, lábujjhegyre álltam és csókot leheltem szája sarkába.
  – Egyelőre nem is megyek. Sehova.
  – Ez így azért nem teljesen állja meg a helyét, de..
Kezeimet arcára tapasztva húztam le magamhoz, hogy egy érzelmekkel teli csókkal hallgattassam el.
Azt hiszem sikerült.

Délután négykor léptem be az otthonomba, ahol a kelleténél jóval nagyobb hangzavar fogadott. Jóval nagyobb.
Nálunk jó ideje nincs már hangzavar, tök mindegy, hogy otthon vagyok, vagy éppen haza érek. Táskámmal a vállamon léptem be a nappaliba, ahol nagyszüleim, Rachel, Niall és Louis, ülték körbe a dohányzóasztalt, amin egy hatalmas Ki nevet a végén? tábla volt elhelyezve.
  – Sziasztok.
Mindenki felém kapta fejét és amíg négy személy hasonló kedvességgel pillantott fel rám, Rachel egyszerűen felpattant a kanapéról, elém trappolt, megragadta a kezemet és felrángatott a szobámba. – Neked is szia. Hogy vagy? Mi újság?
  – Elég – sziszegte dühösen, két kézzel bele túrva a hajába. – Tegnap felbukkant Zayn. Oké. Louis mondta, hogy kirakták az egyetemről. Halkan jegyzem meg, hogy én megmondtam, mert már akkor is mondtam, hogy Zayn és az egyetem kapcsolata olyan lesz mint a tiszavirág akármi. Írtam neked SMS-t. Hogy mi a frászt keres ez itt az állomáson. Oké. Nem válaszoltál. Oké. Este sem írtál még. Ez is oké. Baszki, minden is oké! – tárta szét kezeit a plafon felé. – Akkor. Átjövök hozzád este, mondom megkérdezem mi van veled. A nagyid közli velem, hogy elmentél a barátnődhöz. Szegényem, még majdnem leálltam vitázni, hogy dehát én vagyok a barátnőd. Akiről tudok. Erre mondja, hogy Laurenhez mentél. De nincs Lauren! Milyen Lauren? Te ismered az én barátaimat, én meg a tieidet. De Lauren, na, ő nagyon nincs köztük. De oké, ez is oké. Már miért ne lenne oké, nem igaz? – vigyorgott rám szélesen, én pedig egyre csak azt éreztem, hogy.. Mindegy. – És még csak most jön a sztori lényege. Mert olyan is van, tudod. Megkérdeztem a nagyidtól, mert tőle is többet tudok meg rólad, mint tőled, hogy mi a helyzet Stevel. Tudod mi volt a válasza, Hope? – csóválta a fejét. Csalódottan. – Hogy nincs. Nincsen Steve. Mert neki azt mondtad, hogy kedvelsz valakit. De az a valaki nagyon nem a Steve névre hallgat. Tovább viszont ő sem tudta a történetet. Úgyhogy..
  – Mr Styles. Mr Styles az – szakítottam félbe, szorosan lehunyva szemeimet.
Istenem. Ne. Nem. Nem. Nem, nem, ezt most csak képzelem. Nem mondhattam el. Nem, nem mondtam el. Csak gondolatban. Nem voltam hangos. Nem. Én nem, én..
  – Hogy mi van?
De. De, a rohadt életbe, hangos voltam, hangosan ejtettem ki azokat a szavakat. Úr isten. Uram atyám.
  – Semmi, én..Khm. Steve igenis..
  – Mr Styles? Az mégis hogyan..vagy mikor? Mióta?
  – Félre beszéltem, Rachel, ez teljességgel szürreális, nem gondolhatod, hogy..
  – De, gondolom, Hope! Akarod tudni miért? Mert rohadtul semmit se mondasz nekem! Érted? Nekem! Azt se tudom, mi van veled, mert nem mondasz semmit!
  – Rachel, kérlek próbálj...
  – Mióta? – masszírozta három ujjával halántékát, mire nagyot nyeltem.
Most már úgyis mindegy. Tudja. Hiába is mondanék mást. Már tudja.
  – Egy ideje már..kedvelem. Vagyis, egy ideje már nem csak tanárként tekintek rá..
  – Na ne bassz, ezt gondoltam – forgatta meg szemeit. – Mi van köztetek? És az mióta?
  – Szerintem ezt inkább ne..
  – Mi van köztetek, Hope?
  – Tegnap este lefeküdtünk.
Meg ma reggel. És ebéd után. Ó, és még mielőtt haza hozott volna.
  – Hope.. Basszameg, Hope, ő a kibaszott tanárunk! Magadnál vagy? Ezért börtönbe is kerülhetne! Téged meg kicsaphatnak! Érettségi előtt megy el az eszed basszus?!
  – Figyelj, azt hiszem nem teljesen érted a helyz..
  – Ó, na nem mondod?! – kiáltott fel hitetlenül, mire lesütöttem szemeimet.
Elképzeltem párszor, hogy milyen lenne, ha elmondanám neki. Nos. Ez az opció a legalsó fiókban pihent. Egészen mostanáig.
  – Én azt hiszem szeretem őt, Rachel. És szerettem volna, el akartam mondani neked! Nektek! De nem tehettem, mert mindkettőnk jövőjével játszottam. Meg akartam várni az érettségi végét, hogy ne legyen közöm az iskolához, és akkor..
Hitetlenül pislogva meredt rám, megrázta a fejét, majd kezeit felemelve kezdett hátrálni a szobából. – Rachel! Rachel, beszéljük meg! Kérlek!
Úgy tett, mintha nem hallotta volna kétségbeesett kiabálásomat, ugyanis egyszeri visszanézés nélkül trappolt le a lépcsőn, be a nappaliba, ahol mindenki döbbent arckifejezéssel figyelte a belépőnket.
  – Niall, indulunk! Mrs és Mr Graham, nagyon szépen köszönjük a vendéglátást, mint mindig, most is remekül éreztük magunkat. Gyere már!
  – Életeim, minden rendben? Kiabálást hallottunk – nézett ránk kétkedve nagyanyám, mire Rachel nagyokat bólogatott.
  – Hogyne. Minden király, Mrs Graham, ne tessék aggódni. Niall, az istenit, hagyd már azt a süteményt!
  – De olyan finom! Hope, hozol nekem belőle holnap a suliba?
Válaszra tőlem ugyan nem futotta, de az arcomat megdörzsölve biccentettem.
A bejárati ajtó becsukódását követően aztán lerogytam a kanapéra és Louis kitárt kezei közé borultam.
A rohadt életbe.

•
•
Halihóó!🥰
Először is szeretném hálásan megköszönni az 1K+ megtekintést a történeten, HIHETETLEN jól esik!!!❤️❤️❤️
Remélem ez a rész is elnyerte a tetszéseteket🥰✨
midnightwhiteowl ❤️❤️
Ladybady ❤️🥰
ladyshitgirl 🥰
macilacinaci 🥰