Talán háromnegyed órája történt, hogy Harry Styles kimondta. Mármint, hogyne, a kimondta jelen esetben egy kissé túlságosan is tág szó, de.. Szóval.
Kimondta, hogy szeretlek. Bár előtte azt is elmondta, hogy azt hiszi, hogy szeret, de ki a fenét érdekel ez a része, ha utána ott van a szó? Az a szó, a fenébe is!
A belsőmből a felszínre törni vágyó örömöt aligha bírtam visszatartani, de az az igazság, hogy nem is próbálkoztam ezzel. Feleslegesnek tartottam. Így, hogy most már tudom, az érzéseim nem viszonzatlanok, még az sem tudott érdekelni, hogy alig pár óra múlva Zaynnek jelenése van az iskola igazgatójának irodájában, aminek következtében feltehetőleg ránk is uszítja majd a férfit, akivel eddig nem sok dolgom volt, a bizonyítvány átvételét leszámítva. Hirtelen még a mai nap eseményei is eltűntek az elmémből.
Minden, amire gondolni tudtam, az ő volt, az imént elhangzott szavai és az, hogy a jelenlegi állapotunk úgy tűnik, valóban képes lenne kibírni egyet s mást.
  – Én is – mondtam ki gyorsan, kezeimet nyaka köré akasztva. – Mármint. Én is azt hiszem, hogy..
  – Mondd ki – mosolyodott el halványan, miközben egészen közel hajolt hozzám és alig ha volt köztünk másfél centiméter távolság.
  – Én is szeretlek.
Mindketten furcsa, egyben örömteli vigyorral az arcunkon mozdultunk meg, tökéletesen egyszerre, mintha összebeszéltünk volna, ajkaink pedig érzelmekkel túlfűtött, már-már ismeretlen tempót diktálva ízlelgették egymást, anélkül, hogy bármi mást is csináltunk volna.
Ő hagyta, hogy ujjaim gyengéden túrjanak tincsei közé, én pedig hagytam, hogy hatalmas tenyereinek egyikét a nyakamon tartsa, a másikat pedig fehér blúzomat felhúzva simítsa felhevült bőrömre, közben pedig hüvelykujjával simogasson.
Aztán lassan elindult velem az ágyam irányába, kicsivel szorosabban tartva a derekamat, hogy ha esetleg borulnék, akkor ne tegyem, mert megtart. De az ágyam mellé érve ez nem igazán érdekelte, gyengéden döntött végig a szépen bevetett matracon, egyetlen pillanatra sem megszakítva csókunkat, majd száját tovább vezette enyémről a nyakamra, onnan lejjebb a blúzom legelső használt gombjaihoz, amit hosszú ujjaival már szét is kapcsolt, akárcsak ezt követően az összes többit.
Szoknyámtól ugyanilyen gyors mozdulattal szabadított meg, azzal együtt pedig a harisnyát is leszenvedte rólam, majd egy átkozott találmány morgással elhajította a szoba valamelyik részébe. Egyre szaporábban kapkodtam levegő után, amikor hasam alját hintette be azokkal az apró, de annál inkább idegtépőbb nedves csókjaival, miközben fehérnemű szettem alsó részétől is idegőrlő lassúsággal szabadított meg.
Aztán kopogtak az ajtómon.
  – Életem, kész a vacsora, nem szeretnél lejönni és velünk vacsorázni? Louis is marad az éjszakára, esetleg..hát, nézhetnénk egy filmet. Már rég csináltunk valamit közösen.
Nagyanyám hangján hallottam a reménykedést, de az elmém jelenleg teljes mértékben el volt ködösítve a bennem tomboló hatalmas vágytól, így az is csoda, hogy felfogtam mit mondott.
Harry, mikor feltűnt neki, hogy szinte teljesen képtelen vagyok válasszal szolgálni a nagyon is erre váró nőnek, megbökte a combom belsejét.
  – Mondj neki valamit, hé – vigyorgott.
Szórakoztatta az, hogy ekkora hatalommal bír felettem. Persze, hogy szórakoztatta. Engem is szórakoztatott volna.
  – Nagyi, uhm, köszönöm és igazán jól hangzik, de.. – elkerekedett szemekkel támaszkodtam meg alkarjaimon, amikor Harry keze gyengéden simított végig rajtam. – Megőrültél? – kedves mosollyal az arcán rázta meg fejét. – De nem vagyok éhes. És szerintem nézzünk inkább holnap filmet, eléggé elfáradtam. Jó?
  – Persze kincsem.. Figyelj csak – szólt újra, én pedig Harry tetteinek következtében remegve vetettem hátra a fejemet. Ilyen nincs. – Ha bármi nyomja a lelkedet, nekem elmondhatod, ugye tudod?
  – Tudom nagyi. Tudom – feleltem fojtott hangon, amiből ő talán arra következtetett, hogy megint a sírás fojtogat.
Pedig most, ha valóban ezt gondolta, akkor nem is gondolhatta volna rosszabbul.
A hasam aljában lévő feszítés egyre csak nagyobbodott, ahogy Harry folyamatosan gyorsított a tempóján, egészen addig, amíg mindez kis híján a végezetembe sodort.
Csak hogy hirtelen, az utolsó pillanatban ez abbamaradt. Minden abbamaradt.
– Mit művelsz? – mondtam keservesen összeszorítva szemeimet, mire kuncogva nyomott puszit a számra, majd orrom hegyére és az állkapcsomra is.
– Van kedved lefürödni? – támaszkodott meg könyökein a vállaim mellett, én pedig szemöldökeimet felvonva pislogtam rá.
– Van.
Megnyugvás árnya suhant át arcán, feltápászkodott az ágyról és kezét kinyújtva vezetett be a fürdőszobába, aminek eddig nyitott ajtaját most bezárta mögöttünk. Én, már ruhák nélkül, fordultam vele szembe és nyúltam pólója aljához, amit megragadva már szemeim elé is tárult felsőtestének csodás kinézete. Miközben kezeimmel nadrágját gomboltam szét, csókot leheltem madarakat ábrázoló tetoválásaira, aztán miután a fekete anyagból kilépett, az utolsó textildarabot is eltüntettem kettőnk közül. Nagyot nyelve hagytam, hogy magához ölelve nyissa meg a csapot, amiből alig pár pillanat után már kellemes meleg víz folyt , majd engem magával húzva álljon be a zuhanyrózsa alá.
– Harry..
– Hm?
Nem csináltunk semmit, egész egyszerűen csak álltunk a forró víz alatt és élveztük a minket körülvevő csendet, a nyugalmat. Jelenleg senki sem akart keresztbe tenni nekünk, senki elől nem kellett különösebben bujdosni, mert a szobám és a fürdő ajtaja is zárva van.
Csak magunk vagyunk.
– Szerinted mi lesz holnap? – kérdeztem gombóccal a torkomban, ő pedig nagyot sóhajtva fordított szembe magával. Mindkét kezével közre fogta arcomat és a víz folyamatos csobogása mellett beszélni kezdett.
– Fogalmam sincs. De bármi is legyen a vége az igazgató és Zayn beszélgetésének, elsősorban el kell hitetnünk velük, hogy tényleg nincs köztünk semmi. Elmaradnak a szertári találkozásaink, de délutánonként nyugodtan meglátogathatsz. Jó matek korrep tanár vagyok, mondtam már?
– Ne már, Harry, ez nem vicces – böktem meg felkarját. – Én tényleg nem akarom, hogy vége legyen.
Kedves, nyugtató mosolyt villantott.
– Ha rajtam múlik, hidd el, hogy nem lesz vége.
És én ott, akkor ebben a pillanatban hittem neki. Mert bíztam benne. A fenébe is, annyira megbíztam benne, hogy ha arra került volna a sor, még az életemet is rábíznám.
Mert szeretem.

Valamikor negyed kettőkor szóltam rá utoljára, hogy üljön be a kocsijába és menjen haza, mert maradt összvissz öt óránk aludni. Már ha ezt lehet alvásnak nevezni.
Reggel, hét óra után két perccel szólalt meg az ébresztőórám, én pedig elgyötörten másztam ki az ágyból. Először a fürdőbe, majd a szekrényemhez vonultam, friss fehérneműt, harisnyát és az egyik váltás blúzomat, valamint szoknyámat vettem elő a szekrényből.
Valamennyire felfrissült állapotban léptem be a konyhába, ahol a megszokott két személy helyett most hárman ültek és kávéztak, reggeliztek.
– Jó reggelt – mosolyogtam végig egyesével mindenkin, aztán lehuppantam az egyik üres székre. – Te..Te meg hogy nézel ki? Mi ez rajtad?
Nagyapából kérdésem hallatán és döbbent arcom láttán jóízű nevetés bukott ki, de amikor a nagyink az újságát feltekerve csapott a fejére, csak méginkább nevetett.
– Neked is szép jó reggelt, Hope! Köszönöm kérdésedet, remekül vagyok ezen a szépséges csütörtök reggelen, remélem te is. Hogy aludtam? Ó, törpe, annyira köszönöm, hogy ennyire érdekel a hogylétem!
– Túlviszed, Louis, engem csak az érdekelt, mégis miért van rajtad ing? Egyáltalán honnan van neked ilyened? – nevettem, közben villámat a rántottába bökve és egy adagot a számba emelve.
– Dolgom van ma és oda jobb így érkezni. Hogy komolyan is vegyenek, tudod.
Bólintottam, aztán csendbe burkolózva ettünk tovább, miközben én megállás nélkül Louis dolgán gondolkodtam.
– Milyen dolog?
– Dolog. Csak dolog, teljesen mindegy milyen.
Összevontam szemöldökeimet.
– Milyen dolog?
– Őszintén mondom, elfelejtettem milyen akaratod tudsz lenni. Tényleg lényegtelen dolog, Hope, engedd el – vonta meg vállait, én pedig igyekeztem elégtételt tenni kérésének.
Azt hiszem mondanom se kell – majd' felőrölt a kíváncsiság.
Húsz perccel később mindketten elhagytuk a külvárosi házat, majd Louis kocsijába ülve vártam, hogy kitegyen az iskolánál. Ahol azonban a reggeli viszonylag jó hangulatom már szerte is foszlott. A sors gúnyos közjátéka volt, hogy velünk egyszerre, pont velünk szemben, Zayn parkolt le az autójával, majd már ki is szállt. Én is így cselekedtem, aztán, amikor elindultam volna a bejárathoz vezető lépcsőn felfelé, hallottam, hogy a hátam mögött még egy ajtó csapódik be.
– Ez a dolgod??
– Tádá? – mosolygott rémülten és kényszeredetten egyszerre, amitől a haragom egy része már el is szállt. Mert nem is lehettem volna hálásabb neki.
– Louis, Hope. Jó reggelt.
– Neked is – biccentett a mellettem haladó srác kimérten, én pedig oldalra se pillantottam. Azt hittem, hogy ha Louisnak és nekem sikerült, akkor talán Zaynnel is lehetséges lenne helyreállítani a dolgainkat. De most..most még csak ránézni sem szeretnék.
Én az igazgatói mellett tovább haladtam az osztályunkba, de Louis és Zayn a Mr Davidson igazgató gravírozott táblával ellátott ajtó előtt megálltak és bekopogtak.
Olyan tömény gyomoridegem volt, hogy féltem, bármikor, bármilyen körülmények közt képes lennék kidobni a taccsot.
Akkor meg, amikor az osztály teremben láttam, hogy senki nincs jelen, csak Rachel, azt hittem el is ájulok. Be, egyenesen a terem kellős közepére.
  – Jó reggelt – szólalt meg elsőként kettőnk közül. – Mi van veled? Elég rosszul festesz.
  – Én.. – kezdtem, de nem tudtam befejezni, mert könnyek csordultak ki szemeimből, végig az arcomon és az elkerekedett szemekkel engem bámuló Rachelhez siettem, és szipogva borultam a nyakába. – Annyira sajnálom. Sajnálom, az egészet, már a legelején el kellett volna mondanom neked mindent!
  – Erre nem mondok nemet, de csak mert tényleg el kellett volna mondanod – eltolt magától és kezeivel letörölte a könnyeimet. – De nekem meg bele kellett volna gondolnom a helyzetedbe és az esetleges következményekbe. Én is sajnálom.
A fejemet rázva ültem le én is a mellette lévő, üres székre, majd fejemet a vállára hajtva sóhajtottam.
Vagy húsz percen keresztül biztosan beszélgettünk, de egyikőnk sem bánta ezt. A spanyol és a zene tanáraink talán igen, de mi a legkevésbé sem. Csak beszéltünk, mindenről, ami hirtelen eszünkbe jutott és egyszerűen be nem állt a szánk. De ez így volt jó. Így volt rendjén. Hiányzott már, hogy valakinek elmondjam a történteket. Jól esett. Igazán.
  – És most mi a helyzet?
  – Éppen most? – kúszott keserű mosoly az arcomra. Rachel bólintott. – Éppen most Zayn és Louis is az igazgatóiban vannak és fogalmam sincs mi történhet. Azt tudom, hogy Zaynnek vágyálma, hogy anélkül, hogy bármi biztosat is tudna, darabokra cincálja a szívemet meg a boldogságomat, Louis pedig csak remélni merem, hogy nem ver szét a fején egy földgömböt..
  – Én azért mondok egy imát. Hogy megcsinálja a földgömbös sztorit. Én bírnám – magyarázkodott, amikor összeráncoltam a homlokomat és kérdőn néztem rá. – Na már. Ha tehetnéd, úgyis te törnéd szét a fején. De Louisnak könnyebb dolga van nálad, szóval..
  – Jó, rendben, igazad van – emeltem fel kezeimet védekező stílusban és lehunytam szemeimet. Csupán két napot nem beszéltünk, de nekem rettentően hiányzott már a legjobb barátnőm. Rettentően.
  – Jó reggelt. Hope, kérlek, gyere velem.
A nyitott ajtóban hirtelen bukkant fel a vörös hajú nő, Miss Styles, az én belsőm pedig varázsütésre változott miniatűrré. Feltápászkodtam Rachel mellől, aki aztán velem együtt lépdelt végig a csendes, kihalt folyosón, előttünk a nővel, aki most csak lehajtott fejjel sétált az épületben és egy szót sem szólt hozzánk, de még csak hátra sem nézett, hogy vajon jövünk-e egyáltalán.
  – Én is bejöhetek, Miss Styles? – kérdezte Rachel, mikor megálltunk az igazgatói iroda előtt. A nő feszült ábrázattal rázta meg a fejét, kinyitotta az ajtót és intett, hogy menjek be elsőnek én.
Nagyokat nyeldesve léptem be a többi irodához képest hatalmas helyiségbe, majd vezettem körbe gyorsan a tekintetemet. A sötét és nagy asztal mögött Mr Davidson ült, előtte a székek egyikén Harry, tőle balra, a falnak támaszkodva Zayn, a jobb oldali falnak pedig Louis döntötte a hátát.
  – Miss Graham, kérem, foglaljon helyet – emelte rám tekintetét az igazgató, én pedig bólintva fogadtam szót neki. Nem nagyon volt más lehetőségem.
Harry, a mellettem lévő székben úgy láttam megrezzent érkezésemre, vagy közelségemre, nem tudom, de nem nézett rám. Egy másodperc töredékére sem. Nekem pedig egyre csak nagyobbodott a pánikom. – Nézze. Nem fogom kerülgetni a forró kását, szeretném magam után tudni ezt az ügyet és aztán soha többet nem foglalkozni vele. Az unokabátyja felhívta a figyelmemet az ön és Mr Styles közötti esetleges kapcsolatra. De közben itt volt Mr Tomlinson is, aki bizton állította, hogy Mr Malik állítása hazugság.
  – De hisz..
  – Ne, várjon – emelte fel mutatóujját, miközben felém fordította a laptopját. Értetlenül pislogtam rá, mert akármennyire is igyekeztem, nem sikerült összekötni a pontokat.
Pedig milyen egyszerű volt.
  – Mint tudja, vagy éppen nem tudja, iskolánk kifejezetten jó biztonságot tudhat magáénak. Minden egyes helyiség fel van kamerázva megelőzve ezzel a lopásokat, betöréseket, vagy ha ezek mégis bekövetkeznének, akkor segítenek könnyen és gyorsan meglegyen a betolakodó. A tornaterem, a szertár és az öltözők, mosdók kivételével minden fel van kamerázva.
Elernyedtem a székben és azt hittem a hirtelen, túl hirtelen megnyugvástól el is ájulok. De nem így történt. Mert az igazgató még nem végzett.
  – Mikor aztán Mr Malik elmondta ezt nekem, természetesen utánajártam a dolgoknak. Igazgató vagyok, az a feladatom, hogy zökkenőmentesen vezessem az iskolámat. Az első amit találtam az egy hétfő délutáni találkozás, ami után maga bement Mr Styles irodájába, rendezett hajjal, majd távozott a haja kiköpött ellentétével. Itt egy huszonhét perces találkozó a szertárban, amiről talán jobb is, hogy nem készült felvétel.
  – Mr Davidson én...
  – Nem, kérem, csak hallgassanak végig. Van egy ajánlatom.
Harry és én is egyszerre biccentettünk, jelezve, hogy hallgatjuk, nekem azonban még mindig hihetetlen rossz érzésem volt. – Maga három hét múlva érettségizni szeretne, maga pedig azt hiszem szeretné megtartani az állását. Nincs igazam?
De. Megint mindketten biccentettünk.
  – Kitűnő. Akkor maguk ketten itt és most véget vetnek ennek a förtelemnek és a következő három hétben, valamint utána egy jó ideig egymásra sem néznek. Érthető vagyok?
  – Mr Davidson én nem szeretném ezt í...
  – Érthető. És elfogadjuk. Nem lesz velünk több gondja – szakított félbe Harry, aztán miután az igazgató bólintott, már fel is pattant a székről és Zayn előtt egy pillanat erejéig elidőzve végül aztán elhagyta az irodát.
  – Miss Graham. Most pedig, hogy magunk közt vagyunk, kérem mondja el, mi történt pontosan. Megfenyegette magát, esetleg jobb jegyeket ajánlott, vagy..
  – Nem. Egyik sem – mondtam keservesen, aztán Zaynre emeltem tekintetemet. Láttam rajta az öröm és megnyugvás keverékét. – Szeretem őt.
Nyílt kijelentésem után négyen meredtek rám úgy, mintha szellemet láttak volna, de én csak felálltam a székből és Miss Styles mellett elhaladva én is kirohantam a folyosóra. Ahol Rachel üldögélt a telefonja képernyőjébe merülve.
  – Mi történt?
  – Hova ment? – kérdeztem levegő után kapkodva, majd amint kimondta a parkoló szót, már rohanni is kezdtem, ide-oda ugráló táskával a hátamon. Erősen és nagy gyorsasággal csapódtam neki az iskola ajtajának, majd a lépcsőn lefutva a szürke autón támaszkodó férfi mellé trappoltam. – Azt nem lesz vége! Azt mondtad, te tegnap nekem azt mondtad, hogy ha rajtad múlik, akkor nem lesz vége! Rajtad múlt! Harry, én kész voltam szembenézni mindennel! Én kész voltam..
  – Hagyd ezt abba – csóválta fejét, de én ennek ellenére is közelebb léptem hozzá. – Hope. Elég.
  – Nem. Magyarázattal tartozol nekem, nekünk, Harry, kibaszott magyarázattal!
   – Magyarázat? Magyarázatot akarsz? Jó! Szeretnéd tudni miért hátráltam ki ebből? Tényleg, Hope, szeretnéd tudni? – emelte fel ő is a hangját, miközben szemem sarkából láttam, hogy Louis sebesen lódul meg a lépcsőn, nyomában a kezeivel hevesen legyező Rachellel.
  – Igen! Hova tűnt a szeretlek? Hova tűnt mindaz, amin eddig átmentünk? – kiabáltam továbbra is, könnyeim pedig mintha egy legnagyobb fokozaton megnyitott csapból folytak volna ki. – Miért tetted ezt?
  – Mert nem volt igaz! – üvöltött fel, az én szavam, a sírásom, de még a légzésem is elakadt.
  – Hazudsz..nem, ez..ez nem lehet igaz. Hisz azt mondtad szeretnéd komolyra fordítani a kettőnk...
  – Mi mást mondtam volna, hogy végre teljesen beadd a derekadat, de most őszintén – húzta gúnyos mosolyra ajkait, amikkel az éjszaka még engem csókolt. Az ajkait, melyeken néhány órája ejtette ki, hogy szeretlek.
Sírva emeltem fel remegő kezemet és meglendítve azt, tenyerem nagy lendülettel csattant arca bőrén.
  – Utállak. Soha...soha többet nem akarlak látni téged. Soha.
  – Felőlem – vonta meg vállait, ellépve előlem. – Találkozunk a következő órán. A zene teremben, ne feledd!
A fejemet rázva dőltem a szürke autó oldalának és éppen a földre csúsztam volna, amikor két kar ölelte át sírástól rezgő testemet és vezetett egy másik kocsihoz, aminek ülésére ültetett.
  – Maradsz, vagy eljössz velünk most?
  – Nem, előbb összeszedem Niallt meg Bobbyt, délután jövünk. Addig ne hagyd magára, jó?
  – Jaj, Rachel, ennyire azért nem rossz a helyzet. Legalább neked nem kell annyira szégyenkezned a legjobb barátnőd miatt – Zayn hangját, ahogy a többiekét is, csak tompán hallottam, de minden egyes szavukat tisztán, ami csak még jobban késztetett a sírásra.
  – Zayn, szüljél sünt és addig húzz a közelemből, amíg én magam be nem töröm a fogsorodat! Azt tudnám mégis mi a jó abban, hogy tönkre vágtad az unokahúgod életét. Eskü nagyon szeretném tudni.
Erre már nem érkezett válasz. Louis beült a kormány mögé és az útra kikanyarodva indult el haza.
Bennem pedig tíz év alatt másodszori alkalommal hullott szét a világ.

•
•
Itt is az újabb rész, ami remélem elnyeri a tetszéseteket annyira, mint amennyire én is szerettem írni!🥰❤️ki mit szól a fordulatokhoz?🤔
midnightwhiteowl ❤️❤️❤️
Ladybady ❤️🥰
ladyshitgirl 🥰