Jó reggelt.
Ma szeretném, ha velem tartanál. Egy egyszerű ebédről lenne csak szó. xx H.

Az étterem étkezőjében ültem, homlokomat tenyeremen megtámasztva, miközben a hófehér abroszra fektetett telefonom képernyőjét bámultam.
A tegnap este egy kissé..nos, hogy is mondjam.
Lyukacsosra sikeredett.
A fő történések megmaradtak, olyasmik, hogy én kértem meg Mr Brownt az engedélyére, mondván, utolsó év, utolsó minden, hadd menjünk el. Aztán ott volt az is, hogy először Rachel, majd az osztályom három fiútagja, Bobby, Jackson és Bradley itattak velem még ezt is meg azt is. Aztán Jackson felkért táncolni, ami..nos, ami feltehetőleg nem volt életem legvisszafogottabb, vagy legnormálisabb tánca, de..de szerencse, hogy más nem történt. Legalábbis nagyon remélem, mert én nem emlékszem a táncunkon kívül semmire.
Aztán visszajöttem a szállóra, ahol tudom, hogy felkerestem Mr Stylest, csak azt nem..csak az nem rémlik, hogy mit..hogy pontosan miről volt szó abban az időben, amikor ott voltam nála. Vagy hogy mi történt. Konkrétan semmi nem jut eszembe, amivel kezdhetnék is valamit. Az ég egy adta világon semmi.
Viszont biztos, hogy történt valami. Akkor nem tegezett volna. Üzenet formájában sem. Mert nem szabad, mert ő a tanárom, én pedig a diákja vagyok.
De mégis mi a francról beszélhettünk tegnap, hogy ma reggel tegeződjön? Ráadásul mi ez a H szignózás? Hol az S?
– Rachel alszik még? – gyors mozdulattal nyomtam meg a telefonom oldalán található gombot, amitől a képernyő elsötétült és hunyorogva néztem fel Niallre, aki mellett egy nagyon nyúzott kinézetű Bobby is ácsorgott.
– Alszik – bólintottam. – Itt a kulcs, ha gondolod menj fel hozzá nyugodtan. A fürdőben van, közvetlen a wc mellett. Én vittem neki párnát meg takarót, képtelen voltam hajnalban ágyba tenni.
– Köszöntem. Ha valaki kérdezi, mi ma nem megyünk sehova. Pihenünk – nyomott egy sietős puszit a fejem tetejére, majd a kulcsot felkapva az asztalról, magához vett egy szendvicset és kivonult az étkezőből.
– Csak tudnám, hogy a francba fér bele kaja, egy ilyen este után – ült le mellém az asztalhoz Bobby, mire fájdalmas nyögést hallatva rádőltem a vállára. – Mi mit csinálunk ma?
Én személy szerint azt hiszem ebédelni fogok a tanárunkkal, de előtte elmehetünk sétálni, ha gondolod.
Szerettem volna ezt mondani. Szerettem volna felmenni a szobánkba, hogy aztán Rachel és Niall előtt is feltárjam a titkokat, amiket egy jó ideje már hordozok a hátamon.
De nem teszem, mert még nem tartok ott. Mi, nem tartunk még ott.
Mert akármi is történt az éjszaka folyamán, nem hiszem, hogy Mr Styles rendesen, alaposan átgondolta volna a dolgainkat. Ez az egész tegeződés is olyan, hogy nehéz elképzelni, hogy egyetlen ki tudja milyen végződésű beszélgetés után pár órával már így szólítson meg. Még ha csak írás formájában is.
  – Nézzük meg a nemzeti múzeumot. Láttam a prospektust és tényleg nagyon állati a berendezés – motyogtam lehunyt szemekkel, miközben fejem továbbra is felkarján pihent.
  – Jó, menjünk. Hátha képes leszek felszedni valami okos srácot a múzeumban. Na, indulás.
  – Szólok Mr Brownnak – mosolyodtam el hirtelen lelkesedésén, aztán felhörpintettem a poharamban maradt vizet és végül a három tanárral körülvett asztalhoz sétáltam.
Miss Styles volt az első, akinek feltűnt közeledésem, így széles mosollyal intett felém, a másik két férfi pedig szinte azonnal felém fordították fejüket.
– Jó reggelt, Hope – köszöntött elsőként az osztályfőnökünk, én pedig pirospozsgás arccal igyekeztem figyelmen kívül hagyni a jelen esetben velem szemben helyet foglaló férfi intenzív pillantásait és felettébb széles vigyorát.
– Jó reggelt – biccentettem. – Bobbyval szeretnénk elmenni a Nemzeti Múzeumba, ha maguknak nincs kifogásuk ellene. Ahogy olvastam, körülbelül négy-öt órába telik mindent megnézni, de őt ismerve, úgysem fogunk teljesen mindent megnézni, úgyhogy..
– Menjenek csak.
Hálás pillantást vetettem az ősz hajú, kicsi és tömör alkatú tanárra, majd már éppen távoztam volna, amikor még utánam szóltak.
– Más nem szeretne magukkal tartani?
Nagyot nyeltem a hang hallatára és a szám belsejébe harapva sütöttem le szemeimet.
Így is éppen eléggé szégyellem magam, muszáj ma hozzám szólnia? Muszáj?
– Nem. Csak ketten megyünk. A többiek..nos, a többiek eléggé..hogy is mondjam, ramatyul vannak – beszéltem kisebb-nagyobb törésekkel, amikor mindenáron szerettem volna valami kevésbé rémisztő jelzőt találni a többi osztálytársunk jelenlegi állapotára.
– Értem. Akkor..
– Jaj, hagyd már, Hope, menjenek, érezzék jól magukat – lökte meg először öccse kezét a vörös hajú nő szemeit forgatva, majd egy mosoly kíséretében utamra engedett.
– Köszönjük.
A nyakamat behúzva csatlakoztam Bobbyhoz, aki felvont szemöldökökkel pislogott rám nagyokat és értetlenül vizslatott, amikor csak elkaptam kezét és tengelye körül megpördítve őt, a kijárat irányába húztam.
– Hope, mégis mi..
– Csak menjünk – vágtam szavába.
A fejem ezerrel zakatolt, akárcsak a szívem, mint az az elmúlt napokban már nagyon is megszokott volt tőle, a telefonom pedig rezgett.
De most nem érdekelt. Nem érdekelhetett.

Talán csak kicsivel kevesebb mint két óra telhetett el azóta, hogy Bobby és én beléptünk az óriási épület ajtaján. Mindig is rabja voltam a múzeumoknak, legyen az művészi, történelmi, vagy egy egyszerű kiállítás, egész egyszerűen oda meg vissz vagyok értük. De tényleg. Azt viszont nem gondoltam, hogy Bobby ebben a szöges ellentétem lenne.
– Hope.
Éppen elmélyülten olvastam az amerikai részlegen található egyik katona alatti leírást, amikor Bobby visszatért hozzám.
– Hope!
– Várj, már csak két sor és..
– Hope Graham, az istenit! – ragadta meg mindkét vállamat és szembe fordított magával. – Na.
– Mi bajod van neked? – meredtem rá döbbenten, mire elvigyorodott és engem eleresztve maga mellé húzott egy.. egy idegent. Vagyis, egy idegen srácot. – Bobby?
– Hope, szeretném neked bemutatni Reggiet. Reggie, ő itt Hope, a legjobb barátnőm.
– Nagyon örülök...Reggie – fogadtam el felém nyújtott kezét, mire mosolyogva közölte, hogy részéről a szerencse.
Mikor már elengedtük egymás kezét, én még akkor sem tudtam teljesen felfogni, hogy mi is történt pontosan, ehhez kétség sem fér. Csak akkor zökkentem ki a hirtelen döbbenetből, amikor Bobby újra megszólalt.
– Menj csak le, két perc és én is jövök.
Reggie kedves mosollyal az arcán bólintott, megpaskolta Bobby hátát, majd előttem is megállt.
– Tényleg nagyon örülök a találkozásnak, remélem lesz még rá alkalmunk – mondta, felemelte kezeit és azokat a hátamra helyezve, magához vont egy ölelésre.
– Nagyon remélem, én is – nevettem el magam a helyzet enyhe abszurditását érzékelve, aztán miután Reggie eltűnt a közelünkből, Bobbyhoz fordultam. – Bobby!
– Szerelmes vagyok – tárta szét kezeit, szavai hallatán pedig könnyek szöktek szemeimbe.
Bobbynak sosem volt még barátja. Az elmúlt, közösen eltöltött négy évünkben csak viccelődve beszélt arról, ha tetszett neki valaki. Soha, egyetlen egy alkalommal nem mondta, hogy szerelmes lenne. – Azt hiszem legalábbis. Nekem el ne sírd magad. Hope! Ne már, mennem kell.
– Jól van na – morogtam, de ettől függetlenül lábujjhegyre állva a nyaka köré akasztottam kezeimet. – Szeretlek, jó? És drukkolok. És ha megbántana, én is megbántom, ezt majd valahogy adagold be neki. És csak okosan.
– Rosszabb vagy mint az anyám – nyomott egy gyors puszit homlokomra és már le is száguldott a lépcsőn, ahol Reggie várt rá.
Boldogan pislogtam utánuk, őszintén örültem, hogy Bobby kérése, a múzeummal kapcsolatban valóra vált. Akármilyen fura is a helyzet, attól még örültem neki. Te jó ég, de még mennyire!
– Akkor azt hiszem mehetünk is ebédelni, nem igaz?

– Nyugalom, direkt olyan helyet kerestem, ahova biztosan senki nem fog betérni. Ebédelj velem, Hope, kérlek szépen – nézett le rám kérlelő pillantásokkal ostromolva a..maradjunk annyiban, hogy a mindenemet.
Én pedig aligha voltam képes ellenállni a kísértésnek, hogy vele menjek.
– Jó, legyen, de csak ha elmondja, hogy mégis miért tegez? Meg mióta?
Meglepődve pislogott le rám, ajkai eddigi gyermekded mosolyából hirtelen váltottak át az 'o' alakra, miközben megvakarta a homlokát.
– Számolnom kellett volna vele, hogy ma nem emlékszel majd semmire, de..ez kiment a fejemből. Na. Ebéd közben elmondom, csak gyere.
Nagyot sóhajtva adtam be végül a derekamat, majd csendben, egymás mellett sétálva hagytuk el a múzeumot és szálltunk fel az első buszra, ami a szállodánkkal pont ellentétes irányba tartott. Ő szállt fel előttem és amíg én nagyon szerettem volna tartani köztünk a távolságot a jelenleg bennem tomboló idegesség és zavartság miatt, ő erről egyáltalán nem így vélekedett. Éppen amikor lehuppantam volna a mögötte lévő üres helyek egyikére, kihajolt a ülés takarásából és elkapta a kezemet, majd lerántott maga mellé.
  – Rendben van, hogy te nem emlékszel mi minden történt tegnap, de én igen, szóval..csak maradj a közelemben – harapta el az első mondatot, aminek vége csupán addig érdekelt, míg ki nem préselte magából az utolsó szavakat.
Csak maradj a közelemben.
Ha valaha is szerettem volna, hogy egy férfi így gondoljon rám, vagy így szóljon hozzám, akkor az elképzelt illető egészen biztosan nem ért volna fel hozzá. A fenébe is, ha bárki más utána lépne be az életembe, ők se tudnának felérni hozzá. Olyan magasra tettem a mércét, hogy..szinte lehetetlen. Előtte mondjuk nem volt mérce. Esetleg Liam lehetett volna egy irányadó, de olyan erővel rendelkező, mint ő..nem, az neki se sikerült volna. A mellettem ülő, az életemet teljes mértékben felforgató férfiben van valami, valami, ami olyan szinten vonz magához, hogy akkor sem tántorodnék vissza, ha közölné, hogy egyébként tömeggyilkos.
  – Leszállunk – hajolt közel hozzám, annyira közel, hogy ajkai súrolták fülemet, gerincemen pedig végigfutott az érzés, amitől kedvem lett volna az ölébe vetni magam és addig csókolni, amíg a saját nevemet is elfelejtem.
Na. Most ez normális? Csak mert szerintem nem. Ki kell tisztítani a fejemet, az elmémet, mindenemet, mert ez így minden, csak nem jó.
  – Ühüm – bólintottam hatalmasat nyelve, aztán felálltam az ülésről és hagyva, hogy ujjait enyémekre kulcsolja, a busz ajtajához araszoltam.
Bőröm bizsergett, ahol érintkeztünk, testemben pedig a létező összes irányba haladó érzelmi hullámok terjedtek szét, miután felfogtam, hogy nem csak a buszon akarta fogni a kezemet. Nem. Konkrétan el sem akarja engedni. Te szentséges ég.
A forgalmas utcáról egyszer csak behúzott maga után egy keskeny, macskaköves utcába, aminek a végén egy nagyobb térrel rendelkező 'udvarba' érkeztünk. Az épületek kissé lepattogzott falait mindenütt borostyán borította be, ezek aljában pedig egyszeri alkalommal körbe fordulva találtam kapásból négy különböző éttermet. Az egyik valami puccos helynek tűnt, a másik inkább visszafogott és nyugalmasabb volt, de volt, amelyik előtt nagy betűkkel állt a kirakott táblán: CSAK SPORT DRUKKEREKNEK!
  – Melyikbe..
  – Ebbe – válaszolta meg a lényegében fel sem tett kérdésemet és a sötétbarna fából készült asztalokkal körbepakolt étterem felé vette az irányt. – Remélem tetszeni fog – motyogta bele túrva rövid hajába, én pedig a szabad kezemet felemelve simítottam azt arcára.
  – Biztos vagyok benne, hogy tetszeni fog – mosolyogtam fel rá, majd egy hálás pillantást követően már be is léptünk a kitárt ajtón.
Amíg ő az egyik pincérrel beszélt, nekem bőven volt időm egy gyors szemlére, mely következtében meglestem a helyiség belsejét. Hangulatos volt az egész, mindenhol ugyanazok a fából készült székek és asztalok köszöntek vissza rám, mint odakint is, a falakon néhol nagyobb, néhol pedig kisebb, az étterem színeihez tökéletesen passzoló képeket helyeztek el, de néhány nagyobb, sötétzöld levelekkel rendelkező növény is kapott helyet itt-ott.
Talán másfél perc telhetett el, amikor Mr Styles újra felbukkant előttem és tenyerét a derekamra csúsztatva indultunk el a pincér nyomában az egyik sarokban található, két személyre megterített asztalhoz. Mindketten leültünk és miután gyors tempóban futottunk végig az étlapon található kínálaton, leadtuk a rendelésünket és csendbe burkolóztunk. De úgy nagyon.
Ő mindvégig arcomat vizslatta, én azonban a szalvétát birizgáltam.
  – Mi történt tegnap? – emeltem fel fejemet, lassan arcára vezetve pillantásomat. – Vagyis inkább az éjszaka.
  – Meglátogattál.
  – Igen, erre rájöttem. De..azután mi volt? Történt..történt köztünk valami, amiről mindenképpen tudnom kéne?
  – Azon kívül, hogy betörtél hozzám, aztán megkérdezted mit akarok tőled, ami után kicsivel rád tört a rosszullét, szerencsére a fürdőben – emelte fel kezeit kuncogva, mikor szemeim kigúvadtak szavai hallatán –, aztán az ágyam alatt bújtál el, mert a nővérem is rám rontott..nem, végülis, szinte semmi sem történt az éjszaka.
Égő arcom elé emeltem kezeimet és a fejemet rázva nevettem el magamat.
Jobb volt, amíg abban a hitben voltam, hogy akármi is történt, az nem volt olyan nagy dolog.
  – Hé.
Hangjában rejlő gyengédsége lágy zene volt füleimnek és a szívem is visszavett egy kicsit a szégyenkezés által megindított tempóból. Két nagy tenyér fogta közre enyéimet és hámozta le őket arcom elől. Teljesen meglepődtem, amikor megláttam, hogy a székem mellett, közvetlen a székem mellett guggolt és vigyorogva nézett fel rám. – Nincsen semmi gond.
Felnyögtem. Semmi gond. Hogyne. Tényleg nem gond, hogy konkrétan az ő fürdőjét használtam arra, hogy..nos, nincs mit szépíteni ezen, hogy kiadjam magamból a méreganyagokat.
  – Komolyan beszélek. Én kifejezetten jól éreztem magam.
  – Tényleg? – forgattam meg szemeimet, de csak nehezen bírtam lenyelni a mosolyomat.
Olyan édesen nézett ki így. Ebben a helyzetben. Könnyen meglehet, hogy ez az első olyan alkalom, amikor én nézek le rá és nem fordítva.
  – Csókolj meg – kérte, szemei most csak számra összpontosítottak.
  – Mi, nem, Mr Styles, mégis mi..
  – Harry. Csak..csak Harry. És itt aztán tényleg senki nem ismer minket. Csókolj meg. Az éjszakai csók óta más sem jár az eszemben, Hope, egyszerűen kezdem azt hinni, hogy teljesen bolondoddá tettél.
Szavaitól visszahőkölve meredtem le rá, aztán egy gyors körülnézés után megvontam vállaimat, kezeimet arcára simítottam és közel hajoltam hozzá.
  – Akkor..Szia, Harry.
  – Szia – vigyora egészen széles lett, szinte fültől fülig ért, mire a fejemet rázva érintettem össze ajkainkat. Kellemes, már-már ismeretlenül lassú tempót diktáltunk, az pedig biztos, hogy ilyet még nem éltünk át. Eddig mindig hevesen reagáltunk egymás közelségére, de most..most más volt.
Ha nagyon szeretném magamat most édes álmokba ringatni, akkor azt mondanám, hogy egy szinttel magasabbra emeltük a kapcsolatunkat, de ennek talán még nincs itt az ideje. Egyelőre még nincs. Majd valamikor talán lesz.
Édes, puha ajkai gyengéden mozogtak szinkronban enyéimmel, mígnem egyszer csak éreztem, hogy nyelve végig siklik szám alsó felén, én pedig minden akaraterőm ellenére is megadtam neki a kért bejutást. Aztán kis híján elájultam.
  – Khm.
Ijedtemben löktem egyet az előttem guggoló férfi vállain, mire ő seggre huppant, a pincérünk pedig halkan nevetve tette le az asztalra a rendelt ételeket. – Már itt sem vagyok.
  – Úr isten – sopánkodtam a tányérom mellett megtámaszkodva könyökeimen, tenyereimet homlokomra tapasztottam.
  – Én is ezt mondom! – horkantotta Harry, miközben felkaszálódott a földről és leült a helyére. – Ezt valamikor vissza fogod kapni.
  – Persze – legyintettem, mire szemöldökeit felvonva pislogott rám párat. – Jó étvágyat, Harry.
  – Tetszik a nevem hangzása.

A kirándulásunk utolsó, vagyis jóval inkább fél napja már nyugalmasabban telt el, mint a második és harmadik, ehhez kétség sem fér. Az osztályunk eleinte rosszullétre panaszkodó tagja tegnap délutánra teljesen visszarázódott normális, egészséges állapotukba és mindenki kínszenvedések közepette mászta meg a város közepén található várba vezető lépcsőfokokat.

Olyan jól nézel ki ebben a nadrágban, hogy legszívesebben levenném rólad. xx S.

A szemeimet forgatva haraptam be ajkamat, hogy visszafogjam konkrétan kitörni akaró mosolyomat.
Mr Styles, vagyis, két napja már csak Harry azt hiszem életcéljának vette, hogy az őrületbe kergessen. Abba az őrületbe, amelyiknek végén az ő karjaiban, a szobájában kötök ki.

Ha tetszik, akkor pontosan ott jó, ahol van. Tehát a lábaimon. A gyengébbek kedvéért, tudod... Egyébként köszönöm a szignózást. Így a többiek nem fognak másra gondolni, mint Stevere.

Talán négy perc is eltelt már, de még mindig nem válaszolt semmit, szóval fejemet ismét a vonat kellemesen hűvös ablakának döntve hunytam le szemeimet.
Aztán megrezzent a telefonom.

Gyere át hozzám.

Haza kell mennem, a nagyszüleim négy napja nem láttak, nem tűnhetek el csak úgy.

Nem gondolja komolyan amit mond. A legkevésbé sem, csak össze-vissza írja azt, ami éppen akkor eszébe jut. De tényleg. Oké, hogy voltam már nála, de azóta..azóta történtek dolgok. Például olyanok, mint a tegeződés. Csak apróságok.. hogyne.
Akkor menj haza, mondd, hogy Rachelnél töltöd az éjszakát, mert az érettségire tanultok és holnap haza viszlek. Talán.
Kis híján felnevettem.
Elment az esze. Azt sem tudja mit beszél.

Meglátom mit tehetek, rendben?

Csak nem félsz? Attól tartasz, hogy tényleg leveszem a nadrágodat?

Na jó, nem vagyok hajlandó tovább beszélni veled. Hagyj pihenni.

Menj csak. De azért álmodj velem. xx S.

Magamban kuncogva csóváltam meg fejemet, miközben váltottam egyet a zenén. Most valahogy nem volt kedvem szomorú dalokat hallgatni.
A londoni állomáson már mindenki kiszállt a vagonból, mire én egyáltalán odakerültem, hogy leszenvedjem a bőröndömet a tárolóból.
  – Akkor áll a délután? Ha szeretnéd eljövök érted, felveszlek a megállóban – simította kezét csípőmre, majd már lejjebb is csúsztatta, amikor lehajolva teljesen behúztam a középső részleg cipzárját.
  – Harry, ne már! – szóltam rá suttogva, mert fogalmam sem volt, hogy van-e még a közelünkben valaki. Bárki. Teljesen mindegy ki. Szerintem egy a parkból idetévedt mókus látványától is idegösszeomlás áldozata lettem volna a jelenlegi stressz állapotomban. – Mondtam, meglátom mit tehetek az ügy érdekében.
  – Gonosz vagy.
  – Csak próbálok józanul gondolkozni.
  – Nekem az egy ideje már nem megy. Feladtam – rántotta meg vállait, majd körém fonva karjait, magához rántott egy gyors csókra.
Nevetve csaptam egyet mellkasára, mire elengedett, és engem megkerülve elsőként ő szállt le a vonatról. A bőröndömért, majd kezemért nyúlt és segített le engem is maga mellé a peronra.
  – Köszönöm – mondtam halvány mosollyal az arcomon, mire biccentett és maga elé engedve elindultunk a parkoló irányába.
Mire mi kiértünk szinte senki nem volt jelen.
Szinte.
Három személy álldogált ott, két kocsi mellett.
Az egyik volt Miss Styles, kinek mindkét szemöldöke a hajának kezdetét súrolta, a másik két személy pedig Louis és..
  – Zayn – leheltem nevét, megfagyva mozdulatom kellős közepén. A bőrönd neki gurult sarkamnak, de a legkevésbé sem érdekelt. Mert ott volt. Ott állt, fekete holmiban, a cigit hangom hallatán elhajította, meg is taposta, majd gúnyos mosollyal az arcán nézett végig rajtam. Harry időközben kikerült és meg sem állt nővére autójáig, de még onnan is vetett rám néhány pillantást, csak aztán ők elhajtottak.
  – Hope – állt meg előttem, elvette tőlem a bőröndöt és a kocsi hátuljába dobta.
  – Te mit..Hogyan.. miért..?
  – A tanároddal kavarsz?
Köpni-nyelni nem tudtam nyílt és a legkevésbé sem érzelmes kérdését ízlelgetve. Louisra siklott tekintetem, aki a szemeit lesütve ácsorgott köztünk. A kereszttűzben.
  – Kérdeztem valamit. A tanároddal kavarsz?

•
•
Ééés itt is az új rész!🥰
Remélem elnyerte a tetszéseteket, bár szerintem az eleje egy kicsit lapos lett, de..néha becsúszik az ilyen is sajnos😆
És tyűha. Újabb karakter érkezett a főszereplőnk amúgy sem egyszerű életébe...😌ki mit gondol Zaynről, de leginkább a későbbiekben lehetséges cselekedeteiről? Kommentben nyugodtan mondjátok el, kiváncsi lennék!🥰
midnightwhiteowl ❤️❤️
Ladybady 🥰❤️
ladyshitgirl 🥰
macilacinaci 🥰