Harryvel, szinte rögtön azután, hogy a Rachel-Niall-Bobby trió elhagyta a lakásunkat, összeszedtem néhány fontosabbnak megítélt dolgot egy táskába és Louistól elköszönve, elindultunk a Temze irányába. Az egész olyan igazán nagyon disney mesébe illő volt. Kéz a kézben, szorosan egymás mellett sétáltunk és élveztük egymás társaságát. Nem nevetgéltünk, nem is hangoskodtunk, sőt nagyon nem is beszéltünk, csak csendben, egymás kezét fogva róttuk London utcáit, egészen a várost két részre bontó folyóig, ami most az éjszakai lámpák és a hold fényének köszönhetően csodásan festett, ahogy gyengén fodrozódva haladt a velünk ellentétes irányba.
– Nem fázol? – cirógatta kézfejemet hüvelykujjával gyengéden Harry, amikor mindketten megálltunk a korlát mellett és a szinte soha el nem alvó várost figyelve.
– Nem, egyáltalán – néztem rá halvány mosollyal az arcomon egy pillanat erejéig, majd újból visszafordultam az előttünk elnyúló látvány irányába.
– Attól én még nem akarom, hogy megfázz – vonta meg vállait, aztán mellőlem hirtelen a hátam mögé állt és lábait kisebb terpeszbe rakva átkarolt kezeivel, állát a fejem tetejére helyezte és úgy néztük a túloldalt.
– Szép, nem?
Halkan nevetett, amitől az egész testemben éreztem mély baritonjának rezgését, erős mellkasán keresztül.
Választ végül aztán nem kaptam, csak kezeit fonta szorosabban körém és puszit nyomott a fejem tetejére.
Végül aztán, amikor végleg megunta a folyó és város csendes bámulását, eltávolodott tőlem. Kérdőn vontam fel mindkét szemöldökömet, majd rögtön ezután hangos, egyben rémült sikoly hagyta el számat.
– Te jó isten, mégis mi a fenét csinálsz?? Tegyél le, Harry, komolyan mondom – könyörögtem folyamatosan, de nem bírtam ki nevetés nélkül, amikor megpaskolta a combjaimat és csak azt láttam, hogy egyre csak távolodunk a Temzétől. – Harry, el fogom hányni magam.
– Azt nem akarom még egyszer átélni – vágta rá kapásból, megtorpant és már le is tett a földre.
Vöröslő arcomat a kezeimbe temettem és szaporán kapkodva a levegő után igyekeztem a lehető legjobban elkerülni azt, hogy esetleg rá kelljen néznem. Körülbelül három-négy percig állhattam így, eltakart arccal előtte, ami után éreztem, hogy ujjai gyengéden ölelik körül tenyereimet, majd hámozzák le őket arcomról. – Én akkor is jól éreztem magam.
Unottan horkantottam.
Jól érezte magát. Hát hogyne, mégis mi közben? Hogy összefogta a hajamat, vagy amikor a hátamat simogatta, nyugtatás gyanánt?
– Jó. Figyelj – vakartam meg homlokomat, és a fejemet csóválva elmosolyodtam, amikor kezeit csípőmre csúsztatva vont magához. – Mivel jelenleg teljes mértékben égek, megoldható lenne, hogy ejtjük a témát és, mondjuk, elmegyünk a.. a vidámparkba?
Szemei nagyra nyíltak kérdésem utolsó szavának hallatán, arcvonásaiból tükröződött a meglepettség színtiszta jelensége, smaragdzöld szemei a város éjszakai világításának és a hold, valamint csillagok fényének köszönhetően most még jobban csillogtak, mint ezelőtt valaha.
– A vidámparkba? – kérdezte, de hangjában akkora gúny lapult, hogy kedvet kaptam letörölni azt a nagyon is imádott mosolyt az arcáról.
Összehúzott szemekkel tartottam vele a szemkontaktust, anélkül, hogy egyszer is pislogtam volna, ő pedig ugyanígy meresztette rám szemeit. – Tudod.. – kezdte lassan, megfontoltan formálva a mondandóját, miközben egészen közel hajolt a fülemhez. Forró lehelete csiklandozta bőrömet, ajkai érintettek fülcimpámat, miközben hosszú ujjai gyengéden tűrték el hajamat a fülem mögé, hogy még az se zavarja különösebben a fogalmam sincs miféle, vagy miről szóló tervét. — Az az igazság, hogy napok óta nem láttalak, és olyan szinten szeretnélek meg..
– Harry?
Ismeretlen, számomra nagyon, túlságosan is ismeretlen hang érkezett a hátam mögül. Fogalmam sem volt, mégis ki lehetett az az illető, aki az éjszaka kellős közepén meglát egy párt, és csak úgy mindenféle kérdezés vagy akármi nélkül rájön, hogy ki a pár egyik fele.
– Anya! – Harry a másodperc töredéke alatt vont maga mögé és szorította a kezemet, de annyira, hogy attól tartottam, simán eltöri az ujjaimat. A jelenlegi állapotának köszönhetően ez teljes mértékben benne volt a pakliban, ehhez kétség sem fér.
Megilletődve pislogtam az engem konkrétan teljesen kitakaró férfi hátára, miközben próbáltam saját magamat is megnyugtatni. Harry anyja? Nagyon szívesen ismerkednék meg vele, vágyaim szerint a közeljövőben valamikor, de te szent ég, még nem most! Nem úgy, hogy a fiával, aki nem mellesleg a volt tanárom, flangálok Londonban, miközben az előbbi majdnem befejezett mondata miatt olyan gondolatok repkednek a fejemben, amiknek mindig van helyük ott, csak nem akkor, amikor az édesanyja a közelemben van.
  – Mintha én itt sem lennék.. – dünnyögte egy másik hang, ami viszont már sokkal, de sokkal ismerősebbnek bizonyult.
Miss Styles.
Ó, basszus, mindjárt befonom a szemöldökömet. Ráadásul ő még azon az ominózus megbeszélésen is jelen volt.
  – Elképzelni sem tudod, mennyire örülnék most annak.
  – Bunkó.
  – Hisztis.
Homlokomra tapasztottam kezemet és a fejemet rázva megforgattam szemeimet. Aztán hirtelen ötlettől vagy inkább megérzéstől vezérelve kiléptem Harry takarásából és ideges mosollyal, az ujjaimat tördelve néztem a két nő arcára.
  – Gyors voltál, mit ne mondjak – karolta át csípőmet, rám mosolyogva lepillantva Harry, majd tenyerét farzsebembe csúsztatta.
  – Először is, te húztál magad mögé, én maradtam volna igazából.
– Öhm – köhintett a velünk szemben álló nők egyike, és amikor ismét rájuk pillantottam, Miss Styles volt az, aki nagyon megilletődve takarta el száját a kezével, hogy mégse legyen olyan hangos az a figyelemfelkeltő köhintés. – Ez most akkor..?
Harry mélyen szívta be a kissé csípős júniusi éjszaka levegőjét, majd magabiztosan bólintott egyet, hüvelykujjával közben folyamatosan a csípőmet cirógatva.
– Ki fognak rúgni. Máshova meg fel sem fognak venni, ezzel, ugye, tisztában vagy? – túrt bele hajába, az édesanyjuk pedig nagyra nyílt szemekkel vonta össze szemöldökeit, úgy tűnt, neki aztán tényleg fogalma sincs arról, hogy mi folyik itt.
– A legkevésbé sem érdekel, Gemma, mellette nem.
A lány arcvonásai a lehető leggyorsabban enyhültek meg, a szemeiben valamiféle melegség vette át a harag helyét, miközben hitetlenül felnevetett.
– Jól van. Akkor most azt hiszem bemutatkoznék, mert nagyon úgy tűnik, hogy te vagy a fiam barátnője – elégelte meg a saját csendességét a fekete hajú nő, aztán elhallgattató pillantásokat vetve mindkét gyermekére, közelebb lépett hozzám és kezét nyújtotta. – Anne Twist, Harry és Gemma édesanyja. Örvendek a találkozásnak, ...
– Hope. Hope Graham, asszonyom, részemről a szerencse – csúsztattam tenyeremet övébe és miközben egymást bámultuk, megráztuk azokat.
A nő széles mosolyt villantott rám, majd amint elengedtük egymást, fiára emelte pillantását.
– Érdekelne, hogy mégis mikor akartad bemutatni nekem. Gyanús is voltál nekem mostanában, mert olyan furcsának tűntek az üzeneteid, arról nem is beszélve, hogy telefonálni sosem volt időd és.. várjunk csak, mi van Caraval?
– Mi lenne vele? – nyíltak nagyra Harry szemei, én pedig vadul igyekeztem kutatni a vele közös emlékeim között, hogy mégis ki az a Cara. Mert én nem tudom. Soha nem is hallottam még erről,
  – Nem volt..? – Anne éppen kérdezni szeretett volna valamit, de Gemma a fejét csóválva nézett rá, így ő maga is elhallgatott és barátságos, ám kissé ideges mosolyt varázsolt arcára. – Lényegtelen. Merre tartottatok eredetileg?
Harry válaszolt, de valahogy képtelen voltam odafigyelni bármire is abból, ami körülöttem történt. A gondolataim közötti kutakodás enyhén szólva is elvette a lélekjelenlétemet, arról nem is beszélve, hogy tudtam, biztosra vettem, hogy valami nincs rendben. Csak fogalmam sincs mi a fene az a valami és ki a fene az a Cara.
Pedig a fenébe is, nagyon ismerős ez a név!
  – Hope?
Megráztam a fejemet és Harry kiváncsi szemeibe néztem.
  – Bocsánat, elbambultam.
  – Észrevettem – tűrte félre egyik zavaró hajtincsemet a fülem mögé, aztán a családja felé biccentett. – Meghívtak minket vacsorázni. Ha nincs kedved, nem muszáj velük tartanu..
  – Szeretném megismerni a családodat, még akkor is, ha ilyen spontán történik a dolog – álltam lábujjhegyre, megajándékoztam egy gyors arcra puszival és mellőle ellépve Gemma és Anne felé indultam.
Szó se róla, a gondolat, hogy kettesben legyünk a lakásán és a lehető legközelebb érezzem magamhoz, lényegesen jobban hangzott, mint egy kései vacsora, ugyanakkor tudni akartam. Dolgokat. Nagyjából mindent, amit csak tudni lehetett.
Körülbelül negyed óra beszélgetéssel töltött séta után megérkeztünk az egyik Temzéhez közeli étterembe, ahol Harry és Anne egyből a recepciós pulthoz léptek, hogy asztalt kérjenek nekünk.
  – Boldoggá teszed.
Meglepve fordítottam fejemet Gemma irányába, aki azonban csakis az öccsét nézte, megszakítás nélkül. – Boldogabbá, mint amilyen akkor volt amikor még C.. Khm. Úgy értem..
  – Nem, várj, várj – kértem és csak most tűnt fel, hogy mennyivel kényelmesebb és egyszerűbb vele úgy beszélni, hogy már nem kell magázódni. – Ki az a Cara?
A szája belsejét harapdálva pislogott rám, miközben arcán csak úgy váltakoztak az érzelmek. Düh, csalódottság, aggodalom, valamit nagyon szeretnék összetörni kifejezés..tényleg volt ott minden.
– Cara..Cara Harry majdnem felesége volt – mondta végül, én pedig nagyot nyeltem. De akkorát, hogy azt Gemma is biztosan hallotta. Vagy ha nem is hallotta, látni láthatta, ugyanis a gigám tisztán és jól látható mozdulatsort mutatott be.
Majdnem felesége.
Mondta, még délután, hogy nagyon komoly volt a kapcsolata, de nekem úgy tűnt, hogy már semmi közük egymáshoz. Akkor Anne mégis..
  – De már ezer éves sztori – köszörülte meg torkát, kezét felkaromra helyezve és így terelt öccse és édesanyja irányába, akik immár várakozva néztek felénk.
Ezer éves sztori.
Ez mind szép és jó. De a kérdés ettől függetlenül is áll.
Anne mégis miért hozta fel ezt? Miért ma? Amikor már ezer éves sztori..
Rengeteg gondolattal a fejemben ültem le a Harry melletti székre, velünk szemben pedig a két nő üldögélt, szemeiket le sem véve a menüről.

  – Hope, valamikor nézz be hozzám. Egy kávéra, vagy teára, ha időd engedi – nyomott két puszit arcom mindkét felére Anne, amikor az étterem előtt sikerült leinteni egy-egy taxit és sietősen elbúcsúztunk egymástól.
  – Mindenképpen.
Anne, a látogatásomról való biztosítása után beült a fekete kocsiba, így már csak Gemma és én maradtunk a járdán. Harry a másik autóban ült és várt rám.
  – Minden rendben? Szótlan voltál vacsora közben – tette fel kérdését, miután elengedtük egymást.
  – Kicsit..kicsit magába szippantott ez a Cara-dolog, de nincs semmi gond. Tényleg.
  – Nézd, Cara a múlté. Anya csak..– láttam rajta, hogy nagyon, minden áron szeretett volna mondani valamit, de végül csak a fejét rázta meg. – Lényegtelen. Ahogy elnézem az öcsémet, tényleg totálisan oda van érted, szóval egy percig se aggódj, oké?
Halvány mosolyt erőltettem arcomra, majd sóhajtva bólintottam.
  – Oké.
Gemma valamelyest nyugodt pillantást vetett rám, beszállt az anyja mellé a kocsiba és ők már el is hajtottak.
Én pedig álltam a járdán és továbbra is csak egy dologra tudtam gondolni.
Miért most került szóba Cara? Miért pont most?
A Harry lakásához vezető, körülbelül húsz perces út csendben telt, én a karjaiban, hátamat a mellkasának döntve helyezkedtem el, míg ő tenyereit a hasamra helyezte és felsőm alatt rajzolt különböző mintákat. Kifizette a fuvart, majd kezemet megragadva, engem maga után húzva lépett be a panel főbejáratán és indult is meg a lépcsőn felfele, majd még mielőtt bármit is tehettem vagy mondhattam, esetleg kérdezhettem volna, kezeivel csípőmet körül ölelve húzott maga elé és tolta hátamat az ajtónak.
Mohón esett ajkaimnak, kezei hol a ruhám alá nyúlva simogatták hátamat, hol pedig az arcomat tartották, de volt, hogy hajamba is túrt.
  – Harry.. – nyögtem nevét, amikor erekcióját ellenem nyomta. A minket egymástól elválasztó anyagokon keresztül is teljes mértékben éreztem, hogy mindössze néhány percnyi csókolózás is nagy erővel bírt rá.
  – Egész nap..egész nap az járt a fejemben, hogy mennyire szeretnélek érezni – magyarázta vágytól túlfűtött hangon kiejtve szavait, miközben ajkaimról áttért a nyakam csókolgatására, szívogatására.
  – Akkor nyisd ki az ajtót.
Nadrágja zsebeit megtapogatva húzta elő végül valamelyikből a kulcsot és illesztette bele a zárba, ami egy kattanás után már szabad utat is hagyott nekünk. A kulcsot ismét kirántva a lyukból, kezei közé kapott, majd engem szorosan magánál tartva belépett az előszobába és lerugdalta lábairól a cipőit.
Hátam most a falnak feszült, kezeimmel pedig sietve gomboltam szét ingét, amit aztán hagytunk, hogy a földre zuhanjon.
Az egész egy hatalmas érzelmi kavalkádnak bizonyult, mindkettőnk részéről. Őt talán megrázta az, hogy a volt jegyese szóba került, engem pedig mindez egyértelműen megrázott. Teljesen mindegy mennyire, vagy milyen értelemben, de mindketten azért harcoltunk, hogy tudassuk a másikkal –
Teljesen mindegy, ki van, volt vagy éppen lesz az életünkben.
Nekem ő kell a túléléshez.
Neki pedig...
Én.

•
•
Sziasztoook❤️✨
Úgy döntöttem, hogy a csütörtökön esedékes, három órás matek dolgozatom előtt – ami részben közrejátszik abban, hogy májusban érettségizhetek-e😬 – megleplek titeket egy résszel!🥰
Ami, remélem, elnyerte a tetszéseteket❤️
midnightwhiteowl ❤️
Ladybady ❤️🥰
macilacinaci 🥰
hungarianwriter 🥰
ladyshitgirl 🥰