Nem aludtam.
Egy szemhunyásnyit sem voltam képes aludni, még úgy sem, hogy Louis egész éjszaka mellettem volt. Persze ő nem maradt ébren, ha jól emlékszem, akkor negyed tizenkettőkor kidőlt és azóta engem magához ölelve húzza a lóbőrt. Én viszont fejemet a mellkasára döntve fekszek, szemeimet egy pillanatra sem lecsukva és folyamatosan a tegnap délutáni eseményeket játszom le magamban újra és újra.
Rachelt azt hiszem még sosem láttam ennyire csalódottnak, de még ennyire dühösnek sem. Ez pedig jelent valamit. Valami nagyot.
Az meg, hogy csak így elrohant, anélkül, hogy meghallgatott volna, lényegében érthető, de..de közben valamilyen szinten mégsem. Elvégre, ha lett volna elég időm elmondani neki, hogy ez nem csak valami tinédzser fellángolás vagy akármi, hanem részemről nagyon is valós érzésekre alapuló dolog, akkor talán megértette volna, miért nem mertem elmondani nekik ezt az egészet.
Louis nagyot sóhajtva nyomott egy puszit a hajamba, majd paskolta meg kezemet, ezzel visszarántva a valóságba, ahol már éppen a pirkadat vette kezdetét. Madarak sokasága mutatta meg különböző zenei képességeit, de most legszívesebben mindent kizártam volna, csak hogy ne kelljen bármit is éreznem, hallanom, gondolnom..
Elcsesztem, mindent elcsesztem, és jelenleg fogalmam sincs, hogy van-e bármennyi esély arra, hogy esetleg javítsak a helyzeten.
– Ébren vagy?
– Nem aludtam – tornásztam fel magam ülőhelyzetbe, ő pedig ugyanígy tett. Az ágyból kiszállva levette fekete belebújós pulóverét és a kanapémra ejtette. – Szerinted megbocsát majd nekem valaha?
– Rachel? Biztosan. Hope, legjobb barátnők vagytok. Már kilencedikben is olyan erős kapcsolat volt köztetek, hogy akkor is azt mondtam, ezt egy atombomba sem törölheti el. Akkor nem a matektanároddal folytatott viszonyod fogja – dőlt vissza az ágyra, fejét ölembe hajtotta. – De szerintem ma ne menj iskolába.
– Mi? Miért?
– Úgy nézel ki mint egy élőhalott, bőröndökkel a szemei alatt – paskolta meg arcomat, mire a szemeimet forgatva löktem le magamról és léptem szekrényemhez. – Mit fogsz csinálni? Elmondod neki, hogy már Rachel is tudja? Meg valószínűleg Niall is?
Megvontam vállamat.
– Muszáj lesz. De csak ha szeretne beszélni velem. Máskülönben inkább megvárom a délutánt.
Louis könyökein megtámaszkodva biccentett, aztán megcsóválta a fejét.
– Mára esőt mond, vegyél fel nadrágot a szoknya helyett. Nem hiszem, hogy kéne most még egy megfázás is – magyarázta, miközben átfordult hátára, majd a plafonra pislogott. – Ezek azok a csillagok, amiket pillanat ragasztóval tettünk fel?
– Persze. Nagyapa azóta se vette észre őket, nem sokat bámulja a plafonomat szerencsére.
Louis halkan felnevetett, majd amikor én bevonultam a fürdőbe, ő kezébe vette a telefonját és azt hiszem a barátnőjét hívhatta fel, ugyanis egy számomra teljes mértékben ismeretlen hangszínen köszöntötte a vonal másik végén található illetőt. Akit jelen esetben Eleanornak hívtak.
Szörnyülködő pillantást vetettem magamra a tükrön keresztül, miközben megnyitottam a csapot, várva, hogy kellemes hőmérsékletű víz follyon kezeimre, amivel lemoshatom az arcomról a tegnapi délután érzelmeit és az egész éjszakai virrasztást.
Nos.
Nem hazudok, ha azt mondom, hogy ez a legkevésbé sem sikerült. Persze, hogy nem.
– Hope, menni kéne – kopogott be a fürdőszoba ajtaján Louis, én pedig összekötve fekete cipőmet, az iskolai egyenruhát viselve léptem be a szobámba.
– Szerinted furcsa lenne, ha az érettségiig nem mennék már be? Ha belegondolunk, akkor teljesen felesleges, mert ugyanazt megtanulom itthon, mint amit ott, szóval..
– Irány – nyomta kezembe iskolatáskámat, aztán a vállaimnál fogva levezényelt a földszintre. – A nagyiék elmentek bevásárolni, ne keresd őket. De hagyott neked pénzt, hogy tudj venni valamit a büfében. És..
– Őszintén hiányoztál, Louis.
– Huh? – torpant meg a bejárati ajtóban.
– Komolyan. Nagyon.
Elmosolyodott és egy gyors puszit követően már ki is lépett a korai, friss levegőbe.
Tényleg hideg volt a szoknyához, de annál a nadrágnál még ez is jobb.

Mivel hétfőn érkeztünk vissza a skót kirándulásunkról, ezért az igazgatónk volt olyan kedves és beleegyezett abba, hogy a keddet még hadd használjuk pihenésre. Használtuk is, bár a sztorihoz hozzátartozik az is, hogy amilyen jól indult a tegnapi napom, a vége pontosan olyan rossz lett. Rachel kiakadt, én elmondtam neki, hogy valóban nincsen semmiféle Steve az életemben, helyette inkább egy Mr Styles, aki már nem is teljesen Mr Styles, csak Harry. Merthogy időközben tegeződni kezdtünk. De ezt se mondtam el neki tegnap. Mármint Rachelnek.
Basszus, elég sok mindent nem mondtam még el neki tegnap. Nem tud az esős dologról, arról, hogy a kirándulás előtt nála voltam, Skóciáról fogalma sincs..
  – Jó reggelt! Figyelj, beszélnünk kell. Rachelt tegnap haza vittem, de mikor be akartam kísérni, haza küldött. Küldött, sokkal inkább zavart – vakarta meg tarkóját zavartan Niall, rögtön azután, hogy leült a helyére. Ma úgy tűnt csak hárman leszünk, Bobby, ő és én magam. Rachel nem jött be. A francba. – Ma meg bementem érte, de közölte, hogy nincs jól. Szóval. Mi történt tegnap? Min vesztetek össze?
Ez volt a kérdés, ami Bobby számára is elég érdekesen hangzott, ugyanis bő negyed óra után képes volt letenni a telefonját és nekünk szentelni figyelmét. Bár jelen esetben az sem zavart volna, ha ez nem így van. Tényleg nem. Minél kevesebb érdeklődő szempár, annál jobb. De jelenleg ez úgy tűnik hatalmas kérés.
Teljesíthetetlen kérés.
  – Tényleg nem mondott neked semmit?
  – Miért, mit kellett volna? Vagy egyáltalán mi volt tegnap? Oké, hogy azt mondtam, szerelmes vagyok, de ez nem jelenti azt, hogy csak úgy kizárhattok a történésekből, jó? Ki vele.
  – Ha Rachel nem mondta el, akkor én sem fogom – sóhajtottam, kiszedve táskámból a matek könyveimet.
Niall hitetlenül pislogott rám párat, aztán előre fordult, mert nyílt a terem ajtaja és belépett rajta Mr Styles. Vagy Harry. Teljesen mindegy. A lényeg, hogy belépett az ajtón, a naplót és saját könyveit lepakolta az asztalra, majd körbe nézett.
– Dolgozatot írunk – jelentette be örömmel teli hangon, mire az egész osztály egyszerre nyögött fel. Komolyan, minden egyes diák, egyszerre, tökéletes szinkronban. – A táblára írom a feladványokat, az egész óra a rendelkezésükre áll, tehát ötven perc. Ha valaki idő előtt végez, nyugodtan élvezheti az óra hátralevő részét az udvaron, vagy felőlem bárhol máshol is, csak nem a teremben. Érthető?
– Simán mehetett volna diktátornak, te szent ég – sóhajtotta Bradley fáradtan, és annak ellenére is, hogy tényleg oda meg vissza vagyok a férfiért, első órában így indítani a napot azért nem a legjobb. Még akkor sem, ha három hét múlva esedékes a matek érettségi.
– Parancsol, Bradley?
– Én aztán nem – emelte fel védekezés képpen kezeit, mi pedig halkan nevettünk a jeleneten.
Harry megforgatta szemeit, majd egy nagy sóhajt követően a táblához fordult és felírta a húsz feladványt.
Biztosan elfelejtette mit tanácsoltam neki tegnap reggel. Hogy is mondtam? Lehetne kedvesebb matekon. Igen. Na, biztosan kiment a fejéből, mert ez minden, csak nem az a kedvesség, amit én is tapasztaltam tegnap.
Az osztály síri csendbe burkolózott, mindenki a padra hajolva írta le sebesen a saját maga megoldását és én is ezt tettem.
Lehet, hogy a magánéletem egyik része jelenleg olyan, mint Berlin a második világháború után, de van egy olyan része is, amelyik pedig egy tavasszal éppen felfrissülő virágos kertre emlékeztet. Aztán hogy a végén melyikből lesz több, vagy hogy melyiknek mi lesz a végkimenetele, idővel úgyis eldől. De most, ebben a pillanatban csak és kizárólag arra a húsz feladványra koncentráltam, mert ez is számít. Persze, hogy számít. Részben ezen is múlik a jövőm. Mármint a matekon. Mert miért is ne.
– Öt perc, senki sem végzett még? – támasztotta meg állát az összekulcsolt kezein, felvont szemöldökökkel nézve végig rajtunk.
– De, én igen – emelte fel kezét Bobby, a tanár pedig sóhajtva jött oda hozzánk. – Már húszkor kész voltam egyébként.
– És akkor mégis miért nem.. mindegy. Nem számít. Gyakorolt a versenyre, ugye? Jövő hétvégén lesz.
– Persze. Rachel is, csak ma..
– Nincs itt, látom. Mindenesetre, ha megkérem, ezt elvinné neki? – csúsztatott Niall padjára egy kötet feladatlapot. – Nem kell leadnia, csak ezekkel készüljön.
Niall letette tollát az asztalra, majd átnyújtotta a dolgozatát a tanárnak, közben pedig bólintott.
Én még mielőtt leírtam volna az utolsó megoldást, a lap sarkába, ceruzával firkantottam le néhány szót.
– Köszönöm – bólintott, miután átadtam neki a papírt én pedig halvány mosollyal ajándékoztam meg. Többre ma nem nagyon futotta volna tőlem. – Rendben, kifele menet mindenki tegye az asztalra a dolgozatát, a zenés csoporttal pedig holnap találkozunk. Szép napot!
– A tanár úrnak is! – kiáltották vissza páran a válluk felett, miután kisiettek a folyosóra.
– Ti mit csináltok a három lyukas óra alatt?
– Én elmegyek Rachelhez, és ha kell, harapófogóval szedem ki belőle, hogy mégis mi a baja. Ti?
– Nekem randim van – mosolygott lehajtva fejét Bobby, mire nagyra nyílt szemekkel meredtünk rá. – Reggievel.
– Reggie ide valósi?
Bobby széles vigyorra húzva száját bólogatott, én pedig az örömtől majd' kicsattanva ugrottam nyakába. Nincs is annál jobb érzés, mint amikor tudod, hogy a háromból még egy barátod boldog.
Csak azt sajnálom, hogy fordított esetben ez most nem egészen van így.
Rachel szerintem sokkal inkább haragszik rám, minthogy örülne nekem. Vagy a boldogságomnak. De nem is hibáztatom. Leginkább én vagyok a hibás, tovább senki más. Csak én.
– Te nem akarsz eljönni velem? Megbeszélhetnétek a dolgokat, meg ilyenek..
– Nem – ráztam meg fejemet szomorkás mosollyal az arcomon. – Szerintem most időre van szüksége. De..átadnád neki, hogy sajnálom? Az egészet?
Niall helyeslően bólintva biztosított az üzenetem kézbesítéséről, majd magához ölelt és egy puszit nyomott a halántékomra, ami után vállára kapta a táskáját és kivonult a termünkből, Bobbyval a nyomában.
Könnyek gyűltek szemeimbe, miközben összeszedtem saját dolgaimat és azokat a táskámba téve indultam el a szertár irányába.
Mert ezt írtam a dolgozatom aljára.
Óra után a szertárban?
Fogalmam sincs, hogy ott lesz-e, de én ott leszek, mert úgy érzem muszáj beszélnem valakivel. És az én esetemben ez a valaki csak ő lehet.
Mert bár Louis valamelyest elfogadta a helyzetet, amiben én éppen vagyok, nem hiszem hogy vele kéne megvitatnom mindent. Elég, ha csak néhány dologról tud. Bőven elég.
A szertár ajtaja nyitva volt, aminek felettébb örültem, mert nem kellett külön még a kulcs után futkosni. Szóval beléptem a helyiségbe és a kicsivel beljebb eső szekrények egyikére ültem.
Talán három perc telhetett el, amikor nyílt az ajtó és belépett rajta Harry. Fel sem tűnt, hogy eddig egy kicsit se figyeltem meg mai öltözékét, ami nagy hiba. Mert tökéletessége és férfias szépsége most együttesen, hatalmas erővel csaptak össze fejem felett, mint amikor a tenger hullámai teszik ugyanezt az emberrel. Minden egyes eddig összeszedett gondolatom azzal kapcsolatban, hogy miképp szeretném beadagolni neki azt, hogy tegnap egész egyszerűen közöltem Rachellel, hogy ő a titkos férfi az életemben, hirtelen elpárolgott az elmémből és csak enyhén elnyílt ajkakkal vezettem végig rajta lassú pillantásomat.
Szürke, sötét csíkokból összeálló kockákkal tarkított nadrágot viselt, fekete inggel, aminek ujjait feltűrte egészen a könyökéig, az első három gombot pedig nyitva hagyta.
– Szia – állt meg végül előttem, ajkain kedves mosoly játszott.
Kezeimet azonnal arcára simítottam és oldalra hajtva fejemet közel hajoltam hozzá.
– Szia – mondtam, majd már össze is érintettem szánkat. Gyengéd csók volt ez most, nem az, ami után néhány perc múlva mindketten ruha nélkül lennénk itt. – Figyelj, lenne itt valami, amit szeretném, hogy tudj.. fontos lenne.
Tenyereit harisnyába bújtatott térdeimre helyezte és hüvelykujjaival körkörös mozdulatokat végrehajtva próbált megnyugtatni.
Meglehet, hogy kissé remegett a hangom.
– Jó. Nos. Kérlek ne akadj ki. Tényleg ne, mert esküszöm nem direkt csináltam, csak..csak kicsúszott, mert annyira sajnáltam és amúgy is hetek óta folyton folyvást hazudok neki szóval.. – hadartam, közben teljesen megfeledkezve az olyan aprócska dolgokról, mint például a levegővétel, vagy a pislogás.
– Hé. Lélegezz – emelte fel ujjával államat, én pedig nem bírtam megszakítani a szemkontaktust.
– Elmondtam Rachelnek. Mármint, nem mindent, csak annyit, hogy nincs Steve, hanem te. És én tényleg annyira sajnálom! Nem akartam elmondani neki, nem addig, amíg ide járunk, de nem volt más választásom. Harry, én..sajnálom.
Arcvonásai megfeszültek, szemei nagyra nyíltak, de hamarosan nagyot sóhajtott és elmosolyodva megrázta a fejét.
– Ne ostorozd magad emiatt. A legjobb barátnőd, nem? – bólintottam. – Azt csodálom, hogy nem mondtad el neki korábban.
– Ha jobb kedvre szeretnél deríteni, akkor szólok, hogy nem működik – dünnyögtem tovább könnyezve, mire előre hajolt és lecsókolta könnyeimet arcomról.
– Nem haragszom rád. A legkevésbé sem. Figyelj.. nem tudom mi ez pontosan, ami köztünk van. De azt tudom, biztosan, hogy jó ideje te vagy az első olyan dolog az életemben, ami ennyire boldoggá tett. Ha ez azzal jár, hogy a társadalom egyik része megvető pillantásokkal, vagy éppen gondolatokkal illet, akkor állok elébe. Kedvellek, Hope, rettentő mód, szóval az a legkevesebb, hogy néhány ember tudomást szerez rólunk idő előtt. Én tudod mit szeretnék csinálni?
Felvontam szemöldökeimet, mire elvigyorodott.
Jaj nekem.
– Szeretnélek most megcsókolni. Aztán nagyon szeretném lehúzni ezt a fránya harisnyát, ami zavar abban, hogy tényleg téged érintselek meg. Aztán.. – hajolt fülemhez, miközben hosszú ujjai a szoknyám alá tévedtek és a harisnyát megragadva lassan kezdte lefele húzni. Nagyot nyeltem és felsóhajtottam, amikor ajkai hozzáértek fülemhez. – Aztán nagyon szeretnék elfeledtetni veled minden olyan dolgot, ami valamennyire is elszomorít. Tett hátrébb egy lépést, miután az átlátszó anyag bokáim köré csúszott. Lehajolt, majd apró csókokkal behintve mindkét lábamat haladt egyre feljebb, legféltettebb pontomig. – Megengeded?
A számat beharapva szorítottam össze szemeimet és bólintottam. Széthúzta lábaimat, még közelebb hajolva hozzám.
És azt hiszem ez volt életem legjobb szertárban eltöltött ideje.

Kócos hajjal, zakatoló szívvel és lelkileg teljesen szétesve hagytam el a szertárat jó néhány perccel azután, hogy Harry is elment, mert órája volt a tizedikesekkel.
Első utam a mosdóba vezetett, ahol hideg vizet locsoltam arcomra, majd két kocka papírral felitattam azt és a hajam igazítását követően kiléptem az aulába.
– Szia, Hope.
Ijedten torpantam meg, amikor egy túlságosan ismerős hangot hallottam meg a hátam mögül.
– Liam – nyeltem egy nagyot, ő pedig erőltetett mosolyra húzta ajkait és kezeit összefonva maga előtt az iskola kijárata felé biccentett. Bólintottam, mire megindult előttem, én pedig csendben követtem.
Mást nem nagyon tudtam volna csinálni. Maximum várni még, hogy megtudjam mégis mit keres itt, de ezen kívül semmi mást. Tényleg nem.
– Na. Azért vagyok itt mert úgy tűnik nem működik a telefonod, legalábbis annyira biztosan nem, hogy küldj nekem egy SMS-t. Vagy hogy felhívj. De lényegtelen. Beszélni akarok.
– Beszéljünk. De lehetne, hogy a délután folyamán összefutunk valahol és..
– Felesleges, mert csak egy kérdésem van.
– Rendben – egyeztem bele sóhajtva. Megint nem volt más választásom.
– A tanárod miatt nem kerestél többet?

•
•
Szépséges jó reggelt minden kedves olvasómnak!🥰✨
Itt is lennék az új résszel, ami remélem ismét elnyeri a tetszéseteket🥰
Kommentben jöhetnek a vélemények, kritikák, vagy éppen gondolatok, hogy vajon mi jöhet még...😌
midnightwhiteowl ❤️❤️❤️
Ladybady 🥰❤️
ladyshitgirl 🥰
macilacinaci 🥰