– Fogalmam sincs miről beszélsz.
Mindketten álltunk, pedig először ő volt az, aki kedvesen ajánlotta fel az ülés lehetőségét, de nem éltem az ajánlatával. Úgy voltam vele, hogy ha az eddigi tapasztalataimra hivatkozok, akkor egy párbeszéd, ami közben mindkét fél áll, sokat gyorsabban lefolyik, mint egy olyan, ahol ülnek. Nem is tudom, az álldogálás talán sürgető stílusban van, vagy hasonló. A lényeg, hogy engem jelenleg nagyon is sürgetett az idő. Jobban mint ezelőtt valaha.
  – Nézd, valójában nem akarlak feltartani, nekem is van még dolgom mára, bőven. De úgy érzem, egy választ igazán megérdemlek.
A szám belsejét harapdálva helyeztem teljes súlyomat egyik lábamról a másikra, miközben minden egyes válasz lehetőség megfordult már a fejemben. De közben ott volt az az eshetőség is, hogy egész egyszerűen fogom magam, hátat fordítok neki és felmegyek az osztályba, anélkül hogy bármit is mondjak.
  – Nem ő az oka, Liam – sóhajtottam végül és lehunytam szemeimet, miközben összefontam magam előtt a kezeimet. – Egyrészt azért, mert semmi közünk egymáshoz, a másik ok pedig az, hogy..nézd, én kedveltelek. Komolyan. De aztán összefutottam valaki mással és..és őt azt hiszem szeretem. Sajnálom, hogy nem jelentkeztem hamarabb, de előbb biztos akartam lenni magamban és az érzéseimben.
Az előttem álló srác gúnyos vigyorra húzta ajkait, bólintott, majd nekem hátat fordítva elindult a járda mellett leparkolt kocsihoz.
  – Tudod.. mielőtt te észrevettél, már vagy háromnegyed órája itt voltam – elfelejtettem levegőt venni. Ne, ne, ne, ne folytasd. Basszus, ne. – Érdekesnek találtam, hogy az a tanár a szertárból jött ki, kicsit furán is festett. De mindent megértettem, amikor te is onnan távoztál. Kócos haj, ferdén begombolt blúz és felgyűrt szoknya. Aztán eszembe jutott, mit mondott Zayn. Hogy szerinte kavarsz a tanároddal. Még jó, hogy én szerelem a kocsiját – intett még utoljára, beült a kocsijába és elhajtott.
Szemeimet szúrni kezdték a könnyek, amik egyáltalán nem vártak sokat, hogy az arcomat felszántva csöpögjenek le a felsőmre. Szipogva rohantam fel az emeletre, hogy az osztályban hagyott maradék dolgaimat beleszórjam a táskámba, majd azt a vállamra hajítva hagytam el az iskolát. Remegő kezekkel kapartam ki telefonomat a táska egyik oldalt található zsebéből, majd ugyanígy, ha nem még jobban remegő ujjakkal kerestem ki Louis telefonszámát a néhány L-betűs névjegy közül.
  – Nem tudom miért hívsz iskolaidőben, de nem hiszem, hogy érettségi előtt ez olyan jó lenne. Szóval..
  – Louis – szóltam közbe gyengén kiejtve nevét, mire a vonal túlsó vége elcsendesedett.
  – Mi történt?
  – Liam. Liam tudja, Liam tud rólam és róla, azt-azt mondta beszélt Zaynnel és ő is említette és ma látta, hogy mindketten a szertárból jöttünk ki szünet végén és..és úr isten Louis, fogalmam sincs most mit kéne csinálnom, mert..mert dühösnek tűnt. Liam dühösnek tűnt, Louis és Zaynnel is beszélt, ami annyit jelent, hogy most neki is biztosan el fogja mondani és akkor..akkor.. Louis – sírtam fel keservesen, miközben hallottam, ahogy egy cifra és durván tizennyolcas karikát követelő szitkozódás elhadarása után bocsánatot kér valakitől, amit ajtócsapódás követett és egy kocsi motorjának morajlása.
  – Hol vagy most?
  – Az iskola előtt.
  – Harry hol a faszban van ilyenkor? – morogta és azt hiszem ráfeküdt a dudára.
  – Órája van – szipogtam, megdörzsölve szemeimet.
  – Jó, mindegy. Öt perc és ott vagyok érted, aztán elmegyünk hozzám, ahol beszélünk Zaynnel. Rendben? Addig ha lehet szedd össze magad valamennyire.
Egy helyeslő hümmögést követően végül bontottam a hívást és az iskola előtti padok egyikére ülve pötyögtem be egy rövid, hét szavas üzenetet Bobbynak. Tényleg nem volt hosszú, sokkal inkább lényegre törő.
Haza mentem, nem éreztem jól magam. Puszi x
Gondoltam rá, hogy írok Niallnek is, de akkor eszembe jutott, hogy az sem kizárt, hogy Rachel mindenről kitalált neki és ő ugyanolyan dühös rám mint a barátnője. Megérteném a fenébe is, teljes mértékben megérteném.
Egyetlen egy érzelemért képes voltam mindent kockára tenni. Egy olyan érzelemért, ami az elején nem volt több kíváncsiságnál és a bennem tomboló zavarodottságnál. De tényleg. Azonban ez idővel kiforrta magát valamibe. Valamibe, amiért kész voltam továbbra is mindent kockára tenni és ha úgy kívánja a helyzet, akkor..akkor arra is kész vagyok, hogy mindent elveszítsek. Mert szeretem. Mert rohadtul szerelembe estem, és bár még mindig tapasztalatlannak tartom magam, ennek ellenére tudom, hogy szerelem az, amit érzek. Hála ezért nagyanyámnak, aki egyszer azt mondta nekem, hogy ha egyszer úgy érzem majd, hogy egyáltalán nem baj az, hogy mindent is elveszíthetek, mert tudom, hogy egy valamit biztosan nem. Az az egy valami, pedig jelen esetben ő. Harry, Mr Styles, kinek mi. Nekem a szerelmem.
  – Hé – fekete, szaggatott farmerbe és hihetetlen rossz állapotban lévő Vans cipőkbe bújtatott lábak úsztak be látókörömbe, mire lassan emeltem fel fejemet.
Louis állt előttem, arcán gyors tempóban váltakoztak a düh, aggodalom és nagyon szeretnék megölni valakit érzelmek árnyai, miközben úgy szedte a levegőt mint egy bika, amelyiket azzal a piros anyaggal dühítettek fel. Igen. Louis jelenleg egyértelműen azokra a bikákra emlékeztetett. – Gyere – enyhült meg az arca, amikor felmérte a lelki állapotomat. Azt hiszem minden ki volt írva az arcomra. Már hogy ne lett volna. Vagy húsz perce bőgök az iskola előtt.
Kezemet övébe helyeztem és hagytam, hogy magához vonva a kocsijáig vezessen, majd beültessen az anyósülésre. Annyira elmélyedtem a gondolataim, az aggodalmaim és az érzéseim bugyraiban, hogy még az sem tűnt fel, amikor rajtam áthajolva csatolta be az övemet.
A lakásához vezető út csendben telt el, néha dudált rá az előttünk totyogó kocsikra, de amikor egy busznak is őrültek módjára kezdett dudálni, kezemet a combjára helyeztem. Ő a dudát folyamatosan lenyomó kezét enyémre simította és ujjainkat összekulcsolva emelte őket a sebváltóra.
  – Hol voltál, amikor felhívtalak?
Elvigyorodott.
  – Mamáéknál. Beugrottam, mert anya küldött neki valamilyen aromát, vagy mit – vonogatta vállait. – Amikor elmondtad mi van, elejtettem az üveget amiben volt, akkor azt hittem elájul, mert úgy kapott levegő után – ráncolta össze szemöldökeit. – Aztán azt hittem, hogy nagyapa nekem dobja a poharát amikor káromkodtam, de csak közölte, hogy a legközelebbi látogatásomkor húsz fontot fogok beletenni abba hülye üvegbe. Tudod, az egy káromkodás, egy font üveg. Azt hittem már kidobták, de..
  – Nem olyan rég vették elő megint – töröltem le könnyeimet a bal kezemmel arcomról, halk nevetést hallatva. – Kicsivel azután, hogy megint többször jártál nálunk.
  – Na ne csináld már. Mintha ti nem káromkodnátok!
  – De, csak nem egymás előtt – nevettem el magamat ismét, ezúttal nyílt felháborodása miatt. – Te viszont a templomban is beszéltél már csúnyán egyszer, szóval..a kettő közti különbség nagy. Nagyon nagy.
  – Az azért volt, mert a hülye Liverpool nyert Manchester ellen, még jó, hogy megengedek magamnak egy felháborodást!
  – Templomban voltunk.
  – Azóta se voltam – vonta meg vállait szórakozott hangon kiejtve szavait, majd kirakta az indexet és behajtott a lakása utcájába.
Az eddigi feszültség mentes hangulatom pedig azonnal elszállt, amikor Zayn piros kocsija mellett megláttam azt, amelyikbe Liam alig háromnegyed órája szállt be és hajtott el valahova.
Ezek szerint Zaynhez.
  – Louis..
  – Hm? – állt meg mellettem a járdán, miután a kulcsán található gombok egyikét megnyomva lezárta az autót.
  – Ez Liam kocsija – mondtam ki nehezen, mire megvakarta a homlokát és biccentett.
  – Akkor két barom arcát verem be, jó ez. Úgyis kezdtem kijönni a rutinból – morogta, megfogta kezemet és engem maga után húzva beléptünk a liftbe.
Ami egy olyan lakáshoz vitt, amelyikben nagy valószínűséggel alig néhány perc múlva el fog dőlni néhány dolog.
Köztük olyan is, mint a friss kapcsolatom. Ami, mondjuk még nem teljes egészében egy valós kapcsolat, de éppenséggel nagyon is afelé haladunk.

Louis ment előttem, mozgásán látható volt a színtiszta feszültség, valamiért úgy éreztem, hogy teljesen mindegy mi lesz a ránk váró dolgok végkimenetele, valamit akkor is össze fog törni. És hogy az egy másik váza vagy egy orr lesz..nem tudom. De azért remélem, hogy valamilyen váza lesz majd a befutó. Komolyan, nagyon remélem.
  – Megjöttem! – kiáltotta el magát, mikor becsuktam magam mögött az ajtót.
  – Remek, épp időben! – Zayn hangja idegesen csengett, szinte teljesen biztosra vettem, hogy Liam már leadta neki a drótot, legalábbis arról, amit ő látott. Ahogy arról is, amit ő gondolt. Mert mást nem nagyon tudott volna továbbítani, nem anélkül, hogy én mondtam volna neki valamit. Bármit is. És én nem mondtam. Nem a tanárommal való kapcsolatomról.
  – Tényleg? Miért mi van? – vonult be a legkevésbé sem barátságos hangját használva Louis, én pedig utána kicsivel lemaradva haladtam szintén a nappaliba.
  – A drága unokahúgunknak teljes mértékben elment az esze! Liam ma volt az iskolában és látta, hogy..
Zayn megakadt, amikor a kávés csészéről felemelte tekintetét, ami Louis mellett elcsúszva hamarosan engem is felfedezett.
  – Igen? Folytasd csak, kérlek. Csupa fül vagyok, hogy mégis mi a francot gondolsz arról, hogy mennyi közöd van a magánéletéhez, Zayn. Ahhoz, amelyikből te is meg én is az első lehetőségnél kiszálltunk. Mesélj, hallgatlak, na. Te meg addig húzzál el a lakásomból, amíg még nyugodt vagyok, mert komolyan kiváglak innen. Nem bírtad elviselni, hogy nem sikerült bejutni a bugyijába? Tudlak sajnálni, haver, de ez akkor sem jogosít fel arra, hogy hamis állításokat meg elméleteket gyárts, tovább adva ezeket a másik idiótának. Úgyhogy tűnés innen és nem akarlak még egyszer az unokahúgom közelében látni, mert eltöröm az állkapcsodat.
Liam csendben, a fejét megcsóválva lépett el mellettünk, de amikor mellém ért, rám nézett és megtorpant.
  – Tudom, hogy nem szerettél. De azt hiszem..
  – Mondom, hagyd el a lakásomat, mi nem érthető ezen? – csattant fel Louis, kinek arca most egészen más színben pompázott.
  – Csak annyi, hogy akkor sem kellett volna a tanárodnak széttárni a lábaidat. Beteges.
  – Na, húzzál ki innen!
Louis hirtelen perdült meg a tengelye körül, megragadta Liam vállait és már csak azt hallottuk, ahogy bevágta a lakás ajtaját. – Na. Komolyan örülök, hogy nem lett több köztetek. Értetlen barom.
Könnyezve sütöttem le szemeimet, aztán megdörzsöltem arcomat, ezzel is kis időt nyerve ahhoz, hogy valamelyest összeszedjem magam a következő menetre. A Louis-Zayn menetre. Mindkettő makacs mint a fene és mindkettőnek csakis a saját maga igaza lehet a jó, teljesen mindegy mit mond a másik.
  – Tyűha – füttyentett gúnyos és megjátszott elismeréssel az arcán Zayn, lassan tapsolva. – Nem tudom, hogy azért viselkedsz úgy mint egy állat, mert ennyire szeretnéd eltussolni a történteket, vagy azért, mert tényleg ennyire véded. Segíts, melyik a helyes megoldás?
Megint lesütöttem a szemeimet. Ha így folytatják előbb kell hívnom a papot, mint a mentőket.
  – Zayn – szólaltam meg végül, amikor Louis nyakán feltűnt egy erősen kidudorodó ér, ami csak úgy lüktetett. Szerintem teljesen egészségtelen mód. – Amit Liam mondott..
  – Ó, mire gondolsz pontosan, unokahúgocskám? Nekem említett valami olyasmit, hogy mindketten egy kibaszott szertárat hagytatok el, rohadt mód ugyanazt a szertárat, mindketten! Erre gondolsz? Esetleg arra, hogy úgy nézett ki a ruhád, mint akiről először letépték utána meg visszaadták? Vagy arra, hogy úgy viselkedsz mint egy utolsó sark...
  – Nem! Ne. Ne mondd ki. Nincs igazad, Zayn, nincs igazad – kérleltem kétségbeesve, hevesen rázva a fejemet.
Lassan tápászkodott fel a kanapéról és egyszer balra, majd jobbra döntötte a fejét.
  – Mit ne mondjak ki? Hogy Liamnek igaza volt azzal, amit mondott? Hogy széttártad a lábaidat a tanárodnak, Hope? Egy felnőtt férfinak? Egy kibaszott pedagógusnak?
A könnyeim megállíthatatlanul száguldottak végig arcomon, az összes a nappali parkettáján érkezett meg végül. A mellkasom fájt, az idegességtől hányinger gyötört, a szívem pedig olyan erővel dübörgött a mellkasomban, hogy szerintem fennállt az esélye egy hirtelen szívroham okozta halálnak. Simán. Ilyen stresszhelyzetben talán még egész életemben nem voltam ezelőtt. És ezután sem szeretnék lenni.
  – Zayn, baszd meg, elég lesz! Hallgasd végig a kurva életbe, mert a te álladat töröm be, komolyan mondom – csattant fel mellőlem Louis.
Zayn oldalra biccentette a fejét és kezeit összefonta mellkasa előtt, úgy nézett rám.
  – Mr Styles valóban ott volt a szertárban. Ahogy én is, ez igaz. De nem együtt voltunk ott. Nem úgy együtt – hazudtam. Hazudtam, mint a vízfolyás, megint és van egy olyan érzésem, hogy talán az életem hátralevő részében is hazudni fogok mindenkinek, aki valamilyen okból kifolyólag a közelemben van. – Valamit a zene órára keresett, én pedig..én mással voltam ott. Nem tudom miért vagy ennyire biztos abban, hogy akarnék valamit is a tanáromtól, de.. – szipogtam – ..de nincs igazad. Se neked, sem pedig Liamnek.
Síri csend telepedett a helyiségre, Zayn a fejét rázva jelezte, hogy neki tökéletesen mindegy mit mondok, úgy sem fogja elhinni, Louis pedig csak csendben állt mellettem és kemény tekintettel meredt közös rokonunkra. Akinek jelenleg azt hiszem életcélja lett tönkretenni. Az életemet.
  – Jó. Tegyük fel, hogy elhiszem ezt a..mesét. Rendben van. Nem bánom. De amit az állomáson láttam, na, az akkor sem elfogadott. Holnapra egyeztettem időpontot az igazgatóddal. Leszarom mit mondasz, ahogy azt is magasról leszarom, hogy te mit mondasz, Louis. Én nem tudom mit mondott neked, vagy mit nem, de ha egy pillanatra is képes lennél abbahagyni a nyalizást, meg a jaj, így sajnálom, úgy sajnálom dolgokat, akkor te is tisztán látnád át a helyzetet. A helyzetet, amiben az unokahúgunkat egy felnőtt ember használja kedvére. Hatalommal való visszaélés, tudod te, mit jelent ez egyáltalán?
  – Nem tudom, hogy ezt most sértésnek szánod-e, mert ha igen, akkor szólnék, hogy téged raktak ki az egyetemről és nem engem – felelte kapásból a mellettem álló srác, aki hirtelen ragadta meg a kezemet és maga elé húzva az ajtó felé irányított. – Ma nem alszok itthon.
  – Bánom is én mit csinálsz.
Ez volt az utolsó dolog, amit Zayn szájából hallottunk, majd a lakás ajtaja bezárult mögöttünk, mi pedig beléptünk a liftbe.
Sírva vettem elő a telefonomat és nyitottam meg az üzeneteimet.
Két személy neve volt kiemelve.
Harry és Rachel.
Elsőként Rachel üzenetét nyitottam meg.

Nézd, tudom, hogy nem egészen így kellett volna reagálnom, de rohadtul bántott, hogy nem mondtad el ezt nekem. Azt hittem azért, mert nem bízol bennem. De aztán rájöttem, hogy neked milyen következmények lehetnek ebből.. beszéljünk holnap, mit szólsz? xoxo

Aztán Harry nevére is rányomtam. Miközben a szívem millió új repedést szerzett.

Hallottam, hogy haza mentél, Mrs Bravery mesélte teljesen felháborodva. :) Minden rendben van, ugye?
Hope, miért nem válaszolsz? Jól vagy?
Figyelj, van kedved átjönni ma hozzám.
Hope?
?
??
???

Nincs. – válaszoltam gombóccal a torkomban, majd nyomtam a küldés gombra.

Jó. De én látni akarlak. Utálom az SMS-eket, teljes mértékben személytelenek. Mit csinálsz most?

Sírok. Rettegek. Utálom az unokatestvéremet, a másikat pedig sajnálom, amiért belerángattam ebbe az egészbe. Téged meg szeretlek. Kielégítő válasz?
Szerettem volna ezt írni. Hihetetlenül szerettem volna ezt írni és elküldeni neki, de nem tettem. Csendben sétáltam végig a nagyszüleim házának alsó szintjén, akik, amikor meglátták a kinézetemet szerintem még a feltenni kívánt kérdésüket is elfelejtették. Sőt. Egészen biztos.
  – Nincs semmi baj. Olyan nincs, amiből ne tudna majd kilábalni. Ügyes és erős lány, ne aggódjatok érte, rendben? Idővel jobban lesz.
Louis hangját egészen a lépcső tetejéig hallottam, onnantól már nem, mert egyből a szobámba léptem és a kulcsot elfordítva a zárban az ágyamra dőltem.

Fekszek. És azt hiszem aludni fogok. Miért?

Csak érdeklődöm, tudod. Szeretem tudni, hogy mi van veled. Mit is mondtál a múltkor, melyik ablak a tied?

Felszaladtak a szemöldökeim.

Az, amelyik a nagy diófa mellett van. Ez az egyetlen ezen az oldalon igazából. Terasz is van.

Ah.

Ennyi. Ah. Ez volt minden, amit írt, én pedig annyira vártam, sőt, akartam, hogy írjon még valamit, hogy kétszer indítottam újra a telefonomat. Mondanom sem kell, hogy semmit sem segített a helyzetemen. Semmit.
Aztán egyszer csak kopogást hallottam a terasz ajtó üvegén.
Döbbenten, levegőt venni is elfelejtve siettem oda, nyitottam ki és engedtem be rajta.
  – Remélem nyomós okod van arra, hogy mégis mi a fenét keresel itt! A nagyszüleim hazában, Harry, magadnál vagy?!
  – Sírtál. Nagyon. Mi történt? Miért mentél el az iskolából? – simította tenyereit rögtön az arcomra, mire a szemeimet lesütve haraptam be ajkamat. – Hope. Mondd el, mi történt. Kérlek.
  – Liam tudja. Zayn is tudja – bukott ki belőlem hirtelen mindaz, amit igazából el sem akartam mondani. A legkevésbé sem. – Liam ma látott minket kijönni a szertárból, aztán elmondta Zaynnek, akinek holnapra időpontja van az igazgatóhoz.
  – Ó, basszus! – simogatta hüvelykujjaival továbbra is arcomat, homlokomra puszit nyomott.
  – Ennek ellenére én elmondtam, vagyis inkább hazudtam, hogy nem pontosan úgy voltam ott veled, ahogy ők ezt gondolják. Zayn szerintem elhitte, de akkor is beszélni akar az igazgatóval, mert elmondása szerint nem normális, ahogy az állomáson viselkedtél velem..
Harry előttem állva elmosolyodott, én pedig hirtelen el is vesztettem a fonalat.
Szerintem egyáltalán nem mosolygós a helyzet, amiben mi éppen vagyunk. Egyáltalán nem.
  – Minden rendben lesz. Rendben? Ígérem. Ígérem neked Hope, mert..mert azt hiszem...én azt hiszem, hogy szeretlek.

•
•
Ide most nem írok sokmindent, csak annyit – remélem, tetszett a rész!❤️🕊
midnightwhiteowl ❤️❤️❤️
Ladybady ❤️🥰
ladyshitgirl 🥰
macilacinaci 🥰