Harry

Úgy éreztem szárnyalok. Hosszú idő óta először éreztem azt, hogy végre képes vagyok szeretni és talán még engem is tud valaki szeretni. Hope talán tényleg képes tiszta szívből szeretni engem..

Ezt az érzést azonban azóta nem éreztem ilyen intenzivitással, hogy Cara kiviharzott az életemből.

Pedig annyi mindent terveztünk együtt. Egymás oldalán.

Két és fél év együttlét után döntöttem úgy, hogy egy egyszerű szombati napon, amikor éppen az egyik kedvenc éttermünkből tartottunk vissza a lakásomra, felteszem mindkettőnk életének legfontosabb kérdését. Paráztam, talán már túlságosan is, holott előtte héten beugrottam a szüleihez, hogy a régi norma szerint a bizalmukat kérjem, ezzel együtt pedig a lányuk kezét is. Christian és Agatha örömmel hallgatták kissé hosszadalmas monológomat és ugyanekkora, ha nem még nagyobb boldogsággal fejezték ki örömüket, amiért valóban ennyire komolyan gondoltam a lányukkal való kapcsolatomat.

És akkor a rá következő szombaton megkértem Cara kezét.

A Temze partján sétáltunk, mindketten elmerültünk otthonuk éjszakai szépségében, amikor is megkért, hogy üljünk le és maradjunk egy kicsit tovább a folyó partján. Egy köpésre voltunk a Tower Bridge-től, az egész gyönyörűen hatott. Karácsonyi fények világították be London utcáit és amíg a mellettem ülő nő a város már-már művészi szépségében gyönyörködött, én minduntalan őt bámultam. Képtelen voltam levenni róla a szemeimet, olyan volt, mintha a mágneses vonzás miatt az arcára tapadt volna a pillantásom.

– Olyan gyönyörű, nem? Hihetetlen, hogy ez az otthonunk – lehelte ki a szavakat azokon a szintén csodálatra méltó, telt ajkain.

Ez volt az a pillanat, amikor a lehető legkevesebb feltűnést keltve, a padról egyik térdemre ereszkedtem. Cara egy ideig még várt a válaszomra, de amikor a kérdő hümmögését is reakció nélkül hagytam, felvont szemöldökökkel fordult felém.

Elsőként a homloka rendeződött sok, apró ráncba, még az orrát is felhúzta, de szerintem fel sem tűnt neki. Így is gyönyörű volt. Mindig gyönyörű volt. Átható, szürke szemei nagyra nyíltak, amikor párszor végigfuttatta rajtam a pillantását és meglátta a sötét bársonydobozkát a markomban pihenni.

– Harry..

– Ó, igen – köszörültem meg a torkomat, amikor rájöttem, hogy kicsit elbambultam. – Cara..az elmúlt két és fél év volt életem legjobb ideje. Szeretlek, annyira, hogy az szerintem még a Twilight létező összes szerelmi szálát is könnyedén kimeríti – elmosolyodott a hasonlaton, miközben egyre többet és gyorsabban pislogott. Imádta azt a filmet. Meg a könyvet is. – Hozzám jönnél feleségül?

Igen.

Könnyezve, a fejét elvesztve borult a nyakamba és engem szorosan ölelve át karjaival motyogta azt a szót. Semmi mást, csak annyit, igen. Én pedig ott térdeltem előtte, a karjaiban és az erős érzelmektől megrészegedve könyveltem el magamban, hogy ez így van rendjén. Ez így tökéletes, úgy ahogy van, mindenféle kétség nélkül. Nekem Cara az igazi. Őt szeretem. Ő az a nő, aki mellett reggel szeretnék felébredni és ő az, akit szeretném, hogy a gyerekeim anyának szólítsanak.

Akartam. Mindezt a magaménak akartam.

Úgy tűnt, ő is.

Az esküvőnk előtt azonban hideg zuhanyként ért ahogy a lakásom nappalijában elhelyezett kanapén ült, kezeit a mellkasa előtt fonta össze, az asztalon pedig ott pihent a gyűrű. Az eljegyzési gyűrűje. Mindössze kevéske idő után még egy arany karika gyűrű jelezte volna a világnak, hogy ez a nő bizony az enyém. Kétség kívül.

– Cara? – kérdeztem döbbenetemet egy pillanatra sem palástolva. – Mi a baj?

A könnyeit nyeldesve nézett rám egy röpke pillanat erejéig, majd ismét az asztalra fektetett gyűrűt kezdte szuggerálni.

– Édesem, mondj valamit. Mi nyomaszt? Ne zárj ki, Cara, beszélj hozzám – igyekeztem hozzá azonnal, amikor meghallottam gyenge szipogását. Mi a franc történhetett? – Kérlek.

Két kézzel megdörzsölte az arcát, majd rám nézett. Szürke, csodálatos íriszeit most apró, ugyanakkor rengeteg vérág keretezte, ebből pedig egyből sikerült rájönnöm, hogy sírt. De nem keveset. A rohadt életbe. Csak azt tudnám mégis mi a franc történt.

– Harry, én annyira sajnálom! – sírt fel keservesen, mire automatikus magamhoz akartam szorítani. Két kezét felemelve jelezte, hogy ne tegyem.

– Micsodát? Cara, nem tettél semmit. Tudom, hogy az utóbbi idő kicsit húzós volt, de muszáj voltam többet dolgozni, hogy minden gördülékenyen történjen – magyaráztam kedvesen, de belülről kis híján szét feszített az ideg.

– Én..én nem..nem házasodhatunk össze. Nem lehet. Nem, nem, én annyira sajnálom – zokogta, folyamatosan ismetelve szavait.

Úgy ültem ott mellette azon a rohadt kanapén, mint akire ledobtak egy rohadt nagy zongorát. Ami aztán az egész plafonnal együtt érkezett meg rám, ezáltal betemetve maga alá engem és mindent, amit valaha éreztem. Szarul voltam.

Üvölteni akartam. Széttépni az össze újságot, ami a a kanapé előtti asztalon hevert. Törni, zúzni akartam.

Amikor pedig Cara zokogása alábbhagyott, két keze közé fogta az arcomat és a nekem eddig egyáltalán nem feltűnő bőröndöt megragadva kisétált a lakásomból – fel akartam gyújtani a lakást, hogy minden egyes közös emlék hamuvá váljon, olyan mértékű düh és fájdalom tombolt bennem. A gyűrűt figyeltem, még mindig csendben üldögélve azon az átkozott kanapén és vártam. Vártam, hogy talán visszajön, hogy közölje – hé, nem buli, hogy ennyire könnyen átvertelek!

De nem jött. Cara nem jött vissza többé. Eltűnt, de annyira, hogy még a szülei sem mondták el hova ment pontosan. Pedig tudták. Még szép, hogy tudták. Csak nekem nem mondtak semmit. Pedig azt hittem tényleg kedvelnek. De a lányuk hirtelen lépése után ők is ellenem irányultak. Már nem voltak közös vasárnapi ebédek. Nem volt több látogatás a munkahelyeken, nem volt több esti séta a rakparton.

Semmi sem volt már.

Csak én, a gondolataim és a miért. Akkor, egy évvel ezelőtt, fogalmam sem volt Cara mégis miért tette azt amit. Mégis miért lépett volna ki úgy az életemből, a közös életünkből, hogy még egy meggondolt, épkézláb magyarázatot sem kapok. Semmit sem értettem akkortájt. Na, nem mintha ez mostanra változott volna.. Csupán annyi, hogy már nem annyira izgat a miért. Mióta pedig Hopeot megismertem végképp nem érdekel. A legkevésbé sem.

Legalábbis ezt hittem.

Egészen az anyámmal és nővéremmel közös vacsorának időpontjáig ebbe a hitbe ringattam magam. Hogy már nem érdekel, egy nő miért dobta el azt, ami a miénk volt. Ami csakis a miénk volt.

A vacsorát követő reggelen Hope mellett ébredtem. Vagyis, ébredtem volna. A nálam legalább harminc centivel alacsonyabb lány ugyanis a konyhában sertepertélt, összeráncolt homloka jelezte, hogy tényleg erősen koncentrál a magából mennyei illatokat árasztó reggeli tökéletes elkészítésére, de engem ez egy cseppet sem érdekelt.

Néztem, ahogy apró, törékenynek tűnő teste szabályosan elveszett az én óriási méretű felsőmben, ami alatt valószínűleg csak egy bugyit viselt, semmi mást. Ez látszott, amikor alaposabban mértem végig tekintetemmel és szemeim rövid ideig elidőztek mellkasának tájékán. Imádtam a melleit. Imádtam a fenekét. Imádtam az ajkait, imádtam a haját, a lapos hasát, apró, mégis kecses és egyben feszes lábait, arról nem is beszélve, hogy mennyire megbabonáztak a sötétkék szemei.

Az óceán mély pontjaira emlékeztettek. Megannyi történetet, örömöt, esetleg fájdalmat rejtettek és minden egyes nap elteltével egyre többet adott nekem a titkaiból. A lelke legmélyebb zugaiban pihenő vágyaiból. Én pedig úgy éreztem, másra az ég egy adta világon semmi másra nincs szükségem. Csak rá. Senki és semmi másra.

Hope Graham lesz a végzetem.

Ezt a reggelt azonban négy nap szenvedés és az úgy nevezett trip down memory lane követte.

Louis elvitte magával unokahúgát, hogy bemutassa a barátnőjének az egyik kávézóban. Abban a kávézóban, ahol nekem is jelen kéne lennem. Hope derekát átkarolva, folyamatosan komolyabb szintekre emelve a kapcsolatunkat. Ez lett volna a normális. Ezt kellett volna tennem. A szívem is ezt diktálta. De az agyam ez esetben erősebbnek bizonyult. Jóval erősebbnek.

Amint hallottam a bejárati ajtó záródását, magamhoz vettem a telefonomat és Gemma segítségét kérve elindultam London belvárosába. Nővérem ugyan egyáltalán nem akart, mégis segített nekem.

Segített nekem felkeresni Carat, aki minden bizonnyal Londonban van. Csak azt tudnám hogy pontosan hol van.

– Anya azt mondja, hogy ő úgy emlékszik, mintha az a ribanc a régi lakásodat említette volna neki.

Több sem kellett, az első adandó alkalommal behajtottam a körforgalomba és az eddigivel ellentétes irányba vezettem.

– Gemma, nem ribanc – sóhajtottam még mindig túlságosan lesújtott hangulatban.

Nem tehettem róla. A szívem folyamatos harcban állt az eszemmel. Előbbi folyamatosan azt hajtogatta, hogy el fogom rontani mindazt, amit Hopeal ezidáig felépítettünk, utóbbi pedig egyértelműen követelte a miért válaszát.

– Ugye tudod, hogy ha Hope erre rájön, akkor..

– Nem fog rájönni, tudom mit csinálok – ráztam meg a fejemet azonnal, így félbeszakítva nővéremet.

Tényleg tudom mit csinálok?

– Jó. De ha rájön és kiadja az utadat, tudd, hogy én támogatni fogom – tette hozzá mellékesen, majd amint leparkoltam a régi lakásom épülete előtt, már ki is szállt az autóból.

– Gemma, megkérdezhetem, hogy miért? Nem is ismered még annyira – loholtam utána, miközben ő már rég belökte az épület főbejáratát.

– Mert igaza lenne. Ha az én barátom hajszolna egy másik nőt, miközben én otthon várok rá, egészen biztosan felgyújtanám a ruhásszekrényét.

Tudtam, hogy igaza van. Basszus, Hope helyébe, ha mindez mégis kiderülne, én is ezt tenném. És mégis, amikor bekopogtam a régi lakásom ajtaján és Cara helyett és fiatal srác nyitott ajtót, mellette a barátnőjével, úgy éreztem, hogy valami megindult bennem. Valami erős.

Valami, ami egész egyszerűen arra késztetett, hogy menjek, de addig menjek, amíg meg nem találom őt valahol.

Szükségem volt a miértre való válaszra.

•
•
Woow, először is +2k megtekintés??? Eldobom az agyamat, hát..köszönöm. Komolyan!❤️🥺

Aztán..Harry szemszög, a sztori kezdete óta másodszor, remélem elnyerte a tetszéseteket!❤️

midnightwhiteowl ❤️❤️
Ladybady ❤️🥰
hungarianwriter ❤️🥰
macilacinaci 🥰🥰
ladyshitgirl ❤️🥰