Harry

A lányom.

Az én lányom. Egy kislány. Akinek én vagyok az apja, Cara pedig az anyja. Egy kislány, aki a mi szerelmünk gyümölcse, akiben van egy kis rész belőlem. És Caraból. A mi gyerekünk.

Megszólalni sem bírtam a hirtelen döbbenettől, attól ami már akkor is magába szippantott, amikor Cara kinyitotta az ajtót és köszöntött. Hogy a francba ne döbbentem volna meg, amikor egy éve nem láttam, hirtelen meg itt áll előttem, teljes nagyságában, teljes valójában, teljes mindenségében.

Világos haja, amit most annyira kiszívott a nap, hogy kis híján már szőkének hatott, ugyanolyan egyszerűséggel keretezte arcát, mint egy évvel ezelőtt, ahogy az én emlékeimben is megmaradt. Mogyoróbarna szemeit most is tarkították azok az apró aranycsíkok, amik közvetlen a pupilláit vették körbe.

A szája kiszáradt, néhol sebeket is véltem felfedezni az alsó ajkán.

Már megint sokat stresszel. Annak idején mindig akkor volt ilyen a szája, ha nagy volt rajta a nyomás. Állandóan a fogai között volt az ajka, folyamatosan azt harapdálta.

– Loreen, ő itt az apukád. Mondd, apa! A-pa – fonta szorosabban karját a kislány apró teste köré, de szerintem mindketten tudtuk, hogy egy ekkorka ember nem fog, még a saját anyja kedvéért sem, kimondani egy szót.

Akkor sem, ha az a szó az...apa.

Az agytekervényeim csak úgy zakatoltak a fejembe, folyamatosan azon gondolkodtam, hogy mégis mikor fogant meg ez a kis csöppség. Hatalmas barna szemeit arcomra emelte és kíváncsian ráncolta homlokát, ezzel egyszerre orrát is felhúzta. Aztán kinyújtotta a kezeit. Ujjait,, nagy réseket kihagyva köztük, feszítette szét, egyre jobban nyújtózkodva irányomba.

– Megfogod?

Tompán érzékeltem csak az engem körülvevő világot, aligha tudtam mit csinálok pontosan. Csak álltam ott, előttük, a lakásának ajtaja előtt a folyosón és könnyes szemekkel meredtem hol rá, hol pedig a lányomra, aki már nyöszörögve követelte, hogy átvegyem őt az anyjától.

– Persze – préseltem ki magamból végül, majd hatalmas kezeim között tartva az aprócska, törékeny testet, mellkasomra emeltem.

Clara szemei boldogságtól csillogtak amikor lassan vezette végig rajtunk a pillantását, de még arra is meg mertem volna esküdni, hogy könnyek gyűltek össze az általam régen áhítattal bámult szemeibe. Régen.

Régen csodáltam az előttem álló nőt. Egy évvel ezelőtt bármit megtettem volna azért, hogy megmentsem a menthetőt, annyira szerettem Carat, hogy majd belepusztultam a maga után hagyott űrbe, a hiányába. Erre most itt van, itt áll előttem és én a közös gyerekünk hátát simogatom, közben apró puszit nyomva a kevés hajjal beterített fejére. Hihetetlen gyönyörű kislány volt. Loreen. Egyszerűen csak csodálatos. És az enyém.

Nem tehettem róla, de valamiért, amikor oldalra biccentettem a fejemet és egyszer az apró kezeivel a pólóm anyagát markoló gyereket, majd az anyját vizslattam, úgy éreztem, hogy ez kellett. Hogy Cara hiányzott az életemből, hogy talán van még esélyünk.

Ez a gondolat eltartott talán három másodpercig. Rövid idő, nekem mégis fájdalom cikázott végig testemen, amiért ilyet gondoltam. Mert bár ez csak egy egyszerű, ártatlan és rövid gondolat volt a részemről, amikor Cara arcát Hope lágy tekintete, apró termete, és az a mámorító mosolya váltotta fel, úgy éreztem magam, mint akinek behúztak egyet. De egy hatalmasat. Nyugtalanságomat feltehetőleg Loreen is érzékelte, ugyanis vékony hangon gügyögött valamit a mellkasomra és nyűgösen mocorgott.

– Cara? Kész a tej, pont jó lett, langy..

Elkerekedett szemekkel meredtem a lakásból hozzánk tartó alakra, aki egy fekete pólót és szürke melegítőnadrágot viselt, a válláról egy konyharuha lógott le, a kezében ott volt a cumisüveg.

– Te mit csinálsz itt? – ráztam meg a fejemet értetlenül összevonva szemöldökeimet.

Cara azonnal közbelépett és a kezeit kinyújtva vette újra magához Loreent. – Zayn egy régi ismerősöm, mostanában segít nekünk.

– Valóban?

– Van hozzá bármi közöd?

– Ha a lányomról van szó, akkor kurvára van hozzá közöm. Mit keresel itt, Zayn?

Ördögi mosolyt villantott és én tudtam.

Loreen túlságosan barna szemei. Zayn Cara lakásában, cumisüveggel a kezében, tejet melegítve.

– Te..Te miatta hagytál el engem?

•••

Hope

Mindenem fájt.

Fájt a fejem, a szemeim, a torkom, a mellkasom, de szerintem még a hátamban is éreztem néhány erősebb szúrást, mintha valaki tűvel bökdöste volna a ruhámon keresztül.

De legalább kisírhattam a bánatomat. Rachel mellettem ült az ágyán, lábait maga alá húzta, akárcsak én is és amikor egy zsebkendőt már vagy tíz perce használtam, a kezembe nyomott egy frissen. Órákon keresztül csak ez volt hallható a tágas szobájában. A keserves, fájdalmas sírás, néha a néhány perces zokogás, aztán a kétségbeesett sóhajok, az orrkifújással együtt járó elefánt trombitálásom, a közben becsúszott felnyögéseket pedig már inkább meg sem említem. A szüleim halála óta nem sírtam ilyen módon, ekkora mennyiségben, ekkora fájdalommal a mellkasomban. Akartam, próbáltam, de nem tudtam visszafogni magamat. Hogyan ment volna, amikor semmi másra nem tudtam gondolni, csakis arra, hogy Harrynek kibaszottul családja van. Egy gyereke a nőtől, akivel majdnem össze is házasodtak.

– Elbaszott egy helyzet ez, basszus. De várj már, mit keresett ott Zayn?

Megráztam a fejemet és a párnákra dőltem.

– Nem tudom. Louisnak annyit mondott, hogy ugyanazért, amiért ő is. De akkor annak én lettem volna az oka. Viszont utána közölte, hogy alkalmi ribancként lettem használva, amit én ugyebár hagytam, szóval nehezen tudom elképzelni, hogy tényleg miattam lett volna ott. Azt viszont tudom, hogy utálom és soha a büdös életben nem akarok vele újra találkozni.

– Majd egyszer, ha összefutok vele London valamelyik utcájában, falba verem a hülye fejét.

Elmosolyodtam. Rachel.. Rachel már csak ilyen. Nála jobb barátnőt a világot körbe utazva sem találhatnék, akkor sem, ha egészen az utolsó lélegzetvételemig kutatnék valaki után. Amíg a sírástól rázkódtam nem szólt, nem mondta, hogy hagyjam abba, mert úgyis minden jobb lesz, nem könyörgött, hogy fejezzem be, mert túlzok. Nem. Rachel csak ült mellettem, közben megajándékozott egy-egy új, tiszta zsebkendővel, de nem sürgetett, egy pillanatig sem. Hagyta, hogy az utolsó könnycsepp is leguruljon az arcomon, majd az ölembe érkezzen meg. Amikor pedig sikerült valamelyest lenyugodni, halálos nyugalommal szólalt meg:

– Mindkettőt szeretném kiherélni, aztán darabokra szedni. Zaynnel kezdek, mert ez állandóan játssza a nagyfiút, aztán meg a másikat vágom bele a Temzébe, mert..mert. A lényeg, hogy mindkettőt elteszem láb alól. Aljadékok, semmi mások.

Én nem reagáltam rá, de mindketten tudtuk, hogy erre egyáltalán nem szükséges. Ha a jelenlegi helyzet fordított lenne, ugyanezt érezném, ugyanezt mondanám. Még szép. Négy éve kitartunk egymás mellett, az a minimum, hogy ha valamelyikünket bántják, akkor mi is szeretnénk bántani az illetőt.

– Bejöhetek? – érkezett a kedves hang az ajtó mögül, Rachel pedig az ágyból kimászva lépdelt oda, majd nyomta le a kilincset. Mrs Bleed azonnal kinyújtotta kezeit, amikkel egy nagy – meglepően nagy – tálcát fogott két oldalról, megpakolva azt gőzölgő teákkal és rengeteg csokis keksszel. – Csak gondoltam elkél egy kis segítség a boldogsághormonok ébredéséhez.

Rachel hálásan biccentett, de én nem akartam ezt csak ennyivel elintézni. Négy éve, egészen pontosan a gólyatábor utolsó napja utáni délután óta olyan nekem, mint egy pótanya, aki már alapjáraton bent volt a legjobb barátnőmmel érkező csomagban, akárcsak az apukája is. Ha állatkertbe, moziba, vagy születésnapot ünnepelni mentek, egy-két alkalom kivételével Rachel mindig kikönyörögte, hogy tartsak velük, annak ellenére is, hogy én minden erőmet bevetve ellenkeztem. Nem akartam, hogy egy idő után már zavaró tényező legyek a családi események bekövetkeztével.
Mindez aztán lejátszódott még a kilencedik osztályban, ami után hamarosan rá kellett jönnöm, hogy mindhárman szeretnek. Úgy, ahogy én is őket. Amolyan régóta kívánt család voltak nekem.

– Köszönöm, Mrs Bleed.

A fejét megrázva mosolyodott el és kezeit kitárva hagyta, hogy megöleljem. – Te is tudod, hogy fogadott lányomnak tekintelek.

– Ja, tudjuk. Feltűnt – horkantotta Rachel továbbra is az ajtót támasztva, mire mi egyszerre nyújtottuk ki a karunkat és vontuk őt is az ölelésünkbe. – Rosszabbak vagytok Niallnél. Ez pedig jelent valamit.

– Azt hiszem nem akarom tudni, hogy mit – érkezett egy mosolygós hang az ajtóból.

Lassan engedtük el egymást és fordultunk mindannyian a három illetőhöz, akik egymás mellett, vagy inkább részben mellett, részben mögött ácsorogtak a folyosón.

Louis szemeiben legelőször düh villant, amikor alaposan megfigyelte az arcomat, de hamarosan sajnálat vette át ennek helyét, ahogy hosszú és gyors léptekkel szelte át a köztünk lévő távolságot.

– Amikor azt mondom, hogy ülj a kocsiba és ott várj, akkor azt úgy értem, hogy ülj a kocsiba és várj meg ott. De nem úgy, hogy sétálj át a fél városon! – dörmögte, arcát a hajamba fúrva. Örültem, hogy nem volt köztünk akkora különbség, ha a méreteinket vettük figyelembe. Talán négy-öt centiméter, ez pedig kényelmes volt. Neki is, de nekem egészen biztosan. – Képzeld. Mindkettőnek bevertem a képét.

– Na de Louis! – kapott kezével a szája elé Mrs Bleed, de amikor a lánya is felszólalt fenn állt az esélye egy ájulásnak.

– Az ablakon nem lökted ki őket? Vagy jobbat mondok, nem fojtottad meg egyiket sem?

– Én azt hiszem, jobb, ha.. ha megyek – iszkolt ki közülünk Mrs Bleed, mi pedig kuncogva, sunyi mosollyal az arcunkon néztünk össze.

Mindannyian letelepedtünk Rachel szobájába, a kekszeket pedig alig negyed óra leforgása alatt elfogyasztottuk, miközben nagy nehezen ugyan, de képes voltam a szinte mit sem sejtő Niall és Bobby párosnak is elmagyarázni a történteket.

Amiknek csak a feléig értem el, amikor megcsörrent a telefonom.

Nagyi

– Hope?

– Hát, ha engem hívtál, akkor igen – mosolyodtam el hangja hallatán. Ma biztosan otthon fogok aludni. Ma szükségem van a közelségére.

– Szellemes. Nagyon szellemes vagy lányom, igazad van – dünnyögte. – Haza tudnál jönni? Leveled érkezett, de még akkor küldhették el, amikor ez volt az állandó címed, mert ez áll a neved alatt.

– Milyen levél? Honnan?

– New York-ból. Felvételi értesítő a Juilliard-tól.

⏳hátramaradt részek száma: 2 + Epilógus⏳

••••••
Három rész még és elköszönök ettől a történettől. Pedig annyi mindent adott nekem.🥺
Na de!
Kommentben kíváncsian várom a véleményeket, az érzelmeket, amit csak gondoltok!🥰
Mindenkinek szép napot és élvezzétek ki a hétvégét!❤️

❤️

midnightwhiteowl
Ladybady
ladyshitgirl
hungarianwriter
macilacinaci

❤️