Rachelék házát végül úgy hagytuk el, hogy két táskányi ruházatot valamint ilyen-olyan, szerinte egyetlen éjszakai ott alvás alkalmára nélkülözhetetlen tárgyakat. És krémeket. Testápoló, valamilyen kókuszos akármi a hajára, talán pakolás vagy mi, két féle kézkrém, hozott valamilyen maszkot – azt hiszem azt mondta, hogy hidratáló maszk – az arcára, és egy nagyon speckó kinézetű tusfürdőt is behajított a táskák egyikébe.
Aztán mindannyian beszálltunk Louis kocsijába, majd először Niallék házánál, utána Bobbyéknál, végül pedig a mi közös lakásunk előtt is leparkoltunk egy ideig, pontosan addig, amíg mindenki összeszedte magának a pizsamáját, hogy különösebb gondok nélkül tudjanak nálam, vagy legalábbis a nagyszüleimnél aludni, anélkül, hogy fél pucéran flangáljanak a házban. Tudom, hogy mindketten sokat megélt emberek, de nem szeretném, hogy a nagyanyám az éjszaka közepén például az egy szál alsónadrágot viselő Bobbyval fusson össze a folyosón. Még ha Louis lenne az, azt mondom nincs probléma, mégiscsak az unokája, de Bobby vagy Niall? Szegényem, lehet elájulna. És nem azért, mert mindketten büszkék lehetnek testük izmosságára, hanem leginkább azért, mert a nagyszüleim nincsenek hozzászokva a félmeztelen fiatalokhoz a házukban. De végülis nem csak a házukban, hanem úgy általában mindenhol.

A hozzánk vezető úton nem szóltam nekik arról, hogy miért telefonált rám a nagyanyám, annak ellenére sem, hogy Rachel két másodpercenként bökte meg az oldalamat és szemeit összeszűkítve bámult rám, csendben. Ez volt a kínzása számomra, amiért véleménye szerint gyerekesen, sőt, szánalmasan titokzatos vagyok.

De hol tehetek én arról, hogy nem akartam idő előtt elszólni magamat? A nagyanyám mindössze annyit mondott, hogy a felvételiről érkezett egy értesítő levél, az egyik, ha nem a legjobb, amerikai zenész- és művészképző egyetemtől. A Juilliard-tól. Egyebet legnagyobb sajnálatomra még én sem tudok. Ami, mondjuk, nem feltétlenül rossz, de mégis csak jobb lenne, ha többet tudhatnék a dolgokról.

  – Amúgy.. – emeltem ki saját táskámat a kocsi hátuljából, mikor végre valahára megérkeztünk a nagyszüleink házához. – Minden az én szobámban alszunk, vagy lefoglaljuk a nappalit?

  – Én a nappalira szavazok – hümmögött Bobby, napszemüvegét a szemei elé helyezve, amikor kiszállt az autóból.

  – Szerintem is ott a legjobb. A konyha is közelebb van és az udvarra is ki tudunk menni, ha úgy van – vonogatta vállát Niall, én pedig Rachellel együtt törtem ki jóízű nevetésben.

Niall meg a hasa.

Egy külön történetet érdemelne az a kapcsolat.

Mindannyian egy-egy táskával a hátunkon vonultunk be a ház kapuján, majd mire felértünk a lépcsőn is, nagyi már összevont szemöldökkel állt a kitárt ajtóban, fejét oldalra biccentve nézett végig rajtunk.

– Ó, mindenki itt alszik? – mosolyodott el, miután a táskák is feltűntek neki. – Akkor ma ünneplünk is.

– Mármint micsodát pontosan? – kérdezte Rachel, szemeiben pedig láttam fellobbanni a kíváncsiság tüzét.

Nagyon tudni akarta már, hogy mi van abban a levélben, teljesen mindegy, hogy én, a nagyanyám, vagy maga a Juilliard rektora újságolja el neki a hírt, a lényeg az, hogy végre ő is tudja mi a helyzet. Holott még nekem sincs fogalmam az egészről. De ezt mindig is szerettem benne. Nagyon. Teljesen mindegy melyikünkről volt szó, hogy mi volt a téma, ő mindig azon személyek egyike volt, akik mindent beleadva drukkoltak nekünk. Amikor közeledett a matek érettségink, akkor is képes volt velem leülni, hogy aztán órákon át próbálja belém tömni az anyagot. Sok mindenért hálás lehetek neki, az egyszer biztos.

– Gyertek be, a nagyapád már hozza a pezsgőt – vigyorodott el, miközben szélesebbre kitárta az ajtót és rám emelte vidámsággal teli szemeit.

– Ilyen nincs.

Felnevetve paskoltam meg Rachel hátát, aki csak egy ideges pillantással jutalmazta tettemet, de természetesen ennek ellenére is ő volt a legelső ötünk közül, aki bevonult a házba és meg sem állt a nappaliig, ahol a nagyapám már a dohányzóasztal mellett állva várt minket. Kezében egy üveg pezsgő, ami már innen nézve is biztosan finom lesz, mellette az asztalon pedig hét talpas pohár volt felsorakoztatva, mind egy fehér boríték körül. Amire a Juilliard logója és az iskola neve volt vastag betűkkel nyomtatva, mint feladó. Címzettként pedig az én nevem volt megjelölve.

Mindenki lepakolta a holmiját a kanapé mögé, hogy ha majd le is akarunk ülni, mindenkinek bőségesen jusson hely, ne akkor kelljen össze-vissza kapkodva szanaszét dobálni a táskákat. Így hát amíg a többiek ezzel voltak elfoglalva, nem lepődtem meg azon, egy cseppet sem, hogy nagyanyám kissé izgatottan, de ugyanakkor kíváncsian állt meg mellettem. Átható kék szemei először arcom minden egyes szegletét megfigyelték, miután pedig ezt befejezte, szemöldökeit felvonva vette fel velem a szemkontaktust.

  – Történt valami?

  – Nem – hunytam le gyorsan szemeimet, aztán kezemet övére helyeztem. – Minden rendben van. Rendben lesz. De ne aggódj, tényleg nem történt semmi fontos. Jól vagyok.

Vacillálva szűkültek össze szemei, miközben megszorította kezemet, támogatás gyanánt. Hálásan mosolyogtam rá tette miatt, majd nem gondolkozva mindkét karomat szorosan fontam vékony, apró, törékeny teste köré. – Szeretlek nagyi, ugye tudod?

  – Ó, életem, persze, hogy tudom. Azóta tudom, hogy megszülettél – simította kezét az arcomra, halk nevetést kieresztve ajkai közül. – Na, de! – tolt el magától, amikor Louis és Bobby valamiért egymást lökdösve csatlakoztak hozzánk. – Nyisd ki a borítékot.

– Végre, már kicsinál ez a kíváncsiság – csóválta a fejét Rachel, miközben kezeim közé vettem a hófehér borítékot.

Amikor a Juilliard-ra is elküldtem a jelentkezésemet, őszintén nem gondoltam, hogy kapok majd bármiféle visszajelzést is akár. És mégis kaptam. Itt volt előttem a levél, amiben vagy egy pozitív üzenet vár rám, vagy egy olyan, ami azt mutatja, hogy elég jó vagyok ahhoz, hogy a világ egyik legjobb zenész- és művészképző iskolája alaposabban megnézze a tanulmányi eredményeimet, de sajnos nem annyira jó, hogy fel is vegyenek. Teljesen mindegy, mi áll a levélben, ez így sem kis teljesítmény. A Juilliard...hihetetlen nagy szó, hogy elgondolkodtak a felvételemen. Hatalmas szó.

– Ha nem nyitod ki, én komolyan nem tudom mit csinálok már veled.

Niall kuncogva fonta kezeit barátnője dereka köré, aki így valamelyest képes volt elvonni rólam Rachel figyelmét, ezért pedig hálás vagyok neki. Néha igazán jól jön a figyelemelterelő barát szerepe. Szerintem mostanra az ujjaimon már meg sem tudnám számolni, hogy mégis hányszor használtuk Niallt mint egy tökéletesen kidolgozott haditervet, csak hogy Rachel a túl pörgés helyett még időben lenyugodjon.

– Na? Mit írnak? – fonta össze mellkasa alatt karjait Bobby, oldalra biccentve a fejét.

  – Hogy.. – kezdtem lassan, szemeim csak úgy falták a papírra vetett sorokat. – Hogy..

  – Ha még egyszer azt mondod hogy...

  – Felvettek! – sikítottam majd' kicsattanva örömtől, ujjaim között szorosan tartva a hófehér papírt, rajta a legfontosabb tudnivalókkal.

A Juilliard októberben vár engem! Engem! Úr isten.

  – Bazdmeg, mi van?

Louis meglepődve pislogott rám, aztán amikor kinyújtottam felé a kezemet, elmarta belőle a levelet és végigfuttatta szemeit a szavakon. Egyszer. Kétszer. Talán négyszer is, mire végre neki is mosoly terült el az arcán és miután Rachellel elengedtük egymást, közvetlen elém állt, szoros ölelésbe vonva engem.

New York...jövök.

⏳hátramaradt részek száma: 1 + Epilógus⏳

❤️❤️
midnightwhiteowl
Ladybady
ladyshitgirl
macilacinaci
hungarianwriter