Van kedved ma nálam aludni? xx H.

Négy napja nem beszéltünk Harryvel. Valahányszor írtam neki, ő nemes egyszerűséggel ignorálta, ahogy az üzenetet, úgy lényegében engem is. Fogalmam sincs mi történt pontosan, de abban szinte teljesen biztos vagyok, hogy nem kis részben van köze a négy napos eltűnésének ahhoz az estéhez, amikor a nővérével és édesanyjával ültünk be vacsorázni London egyik éttermébe. De leginkább..leginkább ahhoz van köze, amit Anne mondott. Vagy megemlített. Igazából teljesen tökéletesen mindegy.

Cara.

A név, amit egész egyszerűen nem akarok hallani. Sem a saját, sem pedig más szájából. Hirtelen bukkant fel a túlságosan is szép és jónak tűnő életembe, erre most nagyon is úgy tűnik, hogy egy hülye tűvel a kezében mászkál körülöttem, arra várva, hogy kipukkassza a rózsaszín buborékra hasonlító jelenlegi állapotomat. Én pedig nagyon úgy tűnik, hogy az ég egy adta világon semmit sem tudok tenni ez ellen. Tényleg.
Rohadtul semmit.

Nem tudom, Eleanorral terveztem találkozni. x

Most legalább egy kicsit ő is érzékeli az elmúlt négy napom érzelmi világát. Sötét volt, fájdalmas és konkrétan minden életkedvem elhagyott, amikor arra gondoltam, hogy őszintén fogalmam sincs mégis mi történhetett vele azóta, hogy Louisval az oldalamon hagytam el a lakását. Négy napja.
Sóhajtva fontam ujjaimat a telefonom köré és egy pillanatig lehunyva szemeimet harapdáltam a szám belsejét. Utáltam ezt a kialakult helyzetet, és nem csak azért, mert úgy éreztem magam, mint akiből kivágtak egy részt és messzire vitték tőle. Hiányzott, teljes egészében és rettentő dühös voltam rá, amiért hagyta, hogy így történjenek a dolgaink. Már ha vannak még dolgaink. Mert én nem mondanám teljesen biztosra. Nem ebben a jelenlegi állapotban.

Mondd le. Látni akarlak. xx

Felhorkantottam. Látni akar? Négy napja nem is kommunikált velem, akkor nem akart látni?

Négy napja nem beszéltünk, és nem miattam. Úgyhogy, ha nem haragszol meg, akkor most rendbe szedem magam, hogy találkozzak az unokatestvérem barátnőjével. Aki, tenném hozzá mellékesen, kiváncsi rám. x

Gyorsan kalapáló szívvel a mellkasomban némítottam le a telefonomat, miközben dühösen fújtatva a kanapén ízlésesen elhelyezett párnák közé hajítottam a készüléket. Ideges voltam rá, meglehet, hogy a kelleténél egy kicsivel idegesebb is, de..de amíg nem volt egyetlen egy normális magyarázat sem a kezeim közt, amivel tudtam volna kezdeni valamit, akármit, addig úgy éreztem, hogy jogosan vagyok dühös, hogy jogos a fájdalom a mellkasomban és a szívemben, amit leginkább akkor éreztem, ha eszembe jutott néhány szituáció, amiben Harryt láttam egy másik nővel.

A francba, hisz még ilyesfajta rémálmaim is voltak!

Nem sok, de néhányat volt szerencsém elég élethű módon megélni. Az összes egy kaptafára ment, talán az álmok eleje volt az egyetlen dolog, ami eltért egymástól. Amúgy semmi más. Az emberek mindig ugyanazok voltak, két nő és egy férfi. A nők egyike voltam én, a másiknak sosem láttam az arcát, csak a haját és kecses mozgását, ahogyan azt a nagyon karcsú testét mozgatta. Már attól rosszul vagyok, hogy rá gondolok. Ugh. Nálam lényegesebben magasabb volt, a haja is legalább kétszer olyan hosszú volt mint az enyém, lábaiért pedig azt hiszem minden egyes alacsony termetű nő harcba ment volna. Szóval így képzeltem el a nőt, aki egykor a jelenlegi – talán még az – barátom jegyese volt. Akivel az álmom végén ő aztán mindig tartott. Az elmúlt négy külön töltött éjszakánk során kettő alatt éltem meg, ha csak képletesen is, hogy a férfi, akiért szabályosan mindent képes lennék feladni egy kevéske hezitálás nélkül összekulcsolja ujjait a nővel és elsétálnak, engem magamra hagyva. Engem teljesen egyedül hagyva.

  – Szedd össze magad, nem vagy már kislány – kentem néhány réteggel a halvány barna rúzsomból ajkaimra, majd hitetlenül meredtem vissza magamra a tükörből. Talpra kell állnom és még addig csinálni valamit, amíg lehet. Mert valamikor már minden túl későn van.

A fejemet rázva kaptam magamra a farmerdzsekimet, fehér, bokáim aljáig érő Converseimet is felrángattam a lábaimra, majd igazítva egy keveset a hajamon, lenyomtam a lakás ajtó kilincsét. A telefonom.
Egy gyors szitkozódást követően visszasiettem a nappaliba, hogy a két szürke párna közé hajított mobilt a farzsebembe csúsztassam. Louis nincs rám a legjobb hatással – konstatáltam eleresztve egy halk nevetést, majd ismét megállva az ajtó előtt, ténylegesen lenyomtam a kilincset és a kulcsommal babrálva kiléptem a folyosóra.

  – Basszus, mi a..

  – Fel a fejjel, mert így simán falnak is mehettél volna – kuncogott előttem állva, mély és recés hangja pedig durván megindította a szívemet. De úgy tényleg nagyon durván. Szabályosan a torkomban éreztem.

  – Harry? Mit keresel te itt? Most? És itt? – ráztam meg a fejemet, eltávolodva közvetlen közeléből, mire értetlenül ráncolta össze homlokát. Tartanom kell magamat az elvemhez és érveimhez.

  – Mondtam – vonta meg vállait hanyagul zsebre dugva kezeit. – Látni akartalak.

Nagyot nyelve bólintottam, ennyivel jelezve, hogy eszembe jutott ez az üzenete még egy órával korábbanról.

  – Beszéltem Louisval, ő beszélt Eleanorral, mindenki tudja, hogy mára lefoglaltalak, és egyiküknek sem volt különösebb problémájuk ezzel – mosolygott le rám az arcán szétterült díjnyertes mosolyát villantva, melynek következtében hófehér fogsora is előbukkant.

  – Lefoglalni? Lefoglalni striciket szoktak azokban a testi nedvekkel bemocskolt helyeken, nem az állítólagos barátnőket.

Szúrós pillantásom és a megszokottól teljes mértékben eltérően jelenleg kifejezetten mély hangom, továbbá az egyáltalán nem hozzám illő vélemény kinyilvánítás azt hiszem nagyon meglepte. Azok az engem őrületbe kergető rózsaszín, telített ajkai elnyíltak egymástól, akárcsak szemhéjai, melyek így sokkal több és jobb lehetőséget adtak arra, hogy megfigyeljem smaragdzöld íriszeit. Az életem egyik legnagyobb kriptonitjait.

  – Jó, történt valami? Én csináltam valamit?

  – Nem tudom. Csináltál? – kérdeztem vissza bármiféle hezitálás nélkül, mire az eddig is jelenlévő, homlokát beborító ráncai még mélyebbek lettek, egymás mellett sűrűn elhelyezkedve.

  – Hope.. – kezdte közelebb lépve hozzám, de én megint csak hátráltam.

Túloztam? Lehet. Nagyon, hihetetlen könnyen meglehet, hogy ez történt. De úgy éreztem, hogy ha valóban ezt tettem volna, akkor az jogosan volt. Négy napja rám se hederített, most meg hirtelen itt áll a Louisval közös lakásunk ajtajában, semmit sem értve és engem néz. Azt pedig intenzíven. Annyira, hogy szerintem a gerincem mentén egy izzadtságcsepp folyt végig.

  – Komolyan mondom neked, hogy fogalmam sincs mi történt – csóválta meg fejét oldaltól oldalig, majd vissza és néhányszor megcsinálta ugyanezt a mozdulatot.

  – Hol voltál az elmúlt négy napban? Írtam neked, kerestelek – fontam össze kezeimet mellkasom alatt, de ezzel mindössze annyit sikerült elérnem, hogy íriszeinek árnyalata sötétebbé váljon, amikor a mozdulataimat követte figyelemmel. – De. Te mindvégig ignoráltál, Harry.

Élesen szívta be a levegőt, mellkasának felemelkedése még a bőrdzsekije alatt is tisztán látható volt, úgy, hogy pontosan szemközt állt velem.

  – Azt hiszed, amit gondolok, hogy hiszel? – szemeit hirtelen kapta arcomra, amit nekem most elöntött a pír. – Hogy mással voltam? Hogy megcsaltalak?

Lesütöttem szemeimet.

  – Ó, bazdmeg.

Már éppen felemeltem volna kezeimet, hogy valamelyest normálisan és felnőtthöz illően  előálljak a fejemben annyira jól és éretten összerakott beszédemmel, telis-tele a jobbnál jobb érveimmel, amikor hátam a folyosó falának feszült, előttem pedig egy magas alak zárt el mindenféle menekülési útvonalat.

Hatalmas tenyerei az arcomat tartották közre, ajkai pedig gyengéden, veszélyesen becézték enyéimet, bekebelezve mind a szívemet, az elmémet és a maradék józan eszemet is, amire azért lett volna szükségem, hogy legalább kipuhatolózzam – Cara mégis mennyire van jelen az életünkben? De így..a hasam alja összerándult, lábaim közt pedig éreztem azt a már majdnem elfelejtett érzés, a forróságot, ami hullámokban csapott össze fejem felett, rögtön azután, hogy ágyékát nekem nyomta.

Ha akartam volna, se lett volna lehetőségem figyelmen kívül hagyni a hozzám érő kemény..részét.

  – Szerinted... – lihegte két csók között, testével továbbra is a fal és maga közt tartva engem.  – ..szerinted tényleg ezt tettem? Szeretlek, nem tűnt még fel?

Nagyot nyeltem. Szemeimet továbbra sem nyitottam ki, mert egyáltalán nem voltam képes felvenni vele a szemkontaktust. Egy hülye, gyerekes libának éreztem magam. Igaza volt. A jelenlegi állapotunkban tisztán érezhető volt minden egyes benne lejátszódó érzelem, bár az arcát és szemeit eddig még nem volt merszem alaposabban megnézni, de a testem érzékelte a belőle áradó forróságot, amik a felgyülemlett érzelmeiből adódóan értek el hozzám. Annyira, hogy szerettem volna behúzni a lakásba, egyenesen a saját szobámba, hogy aztán véletlenül se engedjen el. Soha.

  – Hope.

Keserves nyögést hallattam, amikor éreztem, ahogy mutatóujját az állam alá helyezve felemelte a fejemet.

  – Nyisd ki a szemeidet. Nézz rám. Hé – hangja gyengédsége újabb adag mindjárt elájulok a karjai közt érzést bontott ki bennem, a szívem dobogását ismét a torkomban éreztem.

Lassan hagytam, hogy szemhéjaim újból, közel tíz perc eltelte után, feltárják előttem a külvilágomat, aminek közel száz százalékát Harry belsőt megrendítő pillantása töltötte ki.

  – Szeretlek. Tényleg szeretlek. És tudom, sejtem – helyesbített gyorsan –, hogy amikor anya felhozta..Carat, az szarul jött ki. Hidd el, elhiszem, hogy ha zavart. És ez érthető. Engem is zavarna, ha..ha Liam egyik napról a másikra például Louis egyik mondatának lenne a része, szóval.. – pislogva húzta el a száját és nagyot sóhajtott. – Egy éve volt, hogy mi szétmentünk. Azt mondta nem lehet a feleségem. Összetörtem, azt sem tudtam mit kéne tennem. Egy héttel az esküvőnk előtt mondta ezt nekem. Azóta pedig egy nővel sem volt több dolgom, mint egy gyors numera valahol. És akkor jöttél te – mosolyodott el halványan, hosszú ujjai gyengéden simítottak végig bőrömön. – Te meg az idegtépő késéseid. Basszus, még órák után is rád gondoltam.

Ezen felnevettem. Én is gondoltam rá. Rettentő sokat.

  – Én..én is.. – leheltem a szavakat vörös arccal, mire önelégült mosolyt villantott, megspékelve azt egy kacsintással.

  – Bíztam benne, elhiheted – nyomott gyors puszit az orrom hegyére, továbbra sem elengedve arcomat. – A lényeg.. Nem érdekel Cara. Igen, látta az anyámat, látta a nővéremet, de én nem láttam őt. Ő hagyott ott az esküvőnk előtt egy héttel, ő volt az, aki teljesen összetört. Ha bármiféle módon kapcsolatba kerülnék ezzel a nővel, kérlek lökj a Temzébe.

  – A Tower Bridge-ről? – kuncogtam és nyaka köré akasztottam kezeimet.

  – Onnan – nevetett fel megkönnyebbülten oldalra döntve a fejét, majd engem meglepve a nyakhajlatomba fúrta az arcát. – Bízz bennem. Rendben?

Sóhajtva bólintottam és csókot nyomtam nyakára. Ez, azt hiszem, ismét felébresztette benne azokat az érzelmeket, amiket még a hirtelen megnyilvánulása előtt érzett, ugyanis a hasam aljánál megéreztem.

  – Kezdem egyre jobban azt hinni, hogy csak a szex miatt akartál látni.

  – De csak mert veled a legjobb, mint amit valaha is átéltem – vágta rá kapásból és fenekemre markolt.

  – Te is megállod a helyedet, hogy kedvesen fogalmazzak – húztam féloldalas mosolyra ajkaimat, mire meglepetten pislogott le rám, egyik szemöldöke felszaladt a homlokán.

  – Na gyere csak – csóválta a fejét, arcáról tisztán leolvasható volt, hogy most olyanban lesz részem, amiben ezelőtt még soha.

És valószínűleg ezután sem...

•
•
Elő-karácsonyi ajándék Nektek, a kedvenc és legaktívabb olvasóimnak🥰🥰🥺
Nos, úgy tűnik Cara felbukkanása mégsem lesz akkora balhé-indító-faktor, mint azt az elején néhányan talán gondolták, de..várjuk ki a végét, akkor majd meglátjuk mik történnek..😋❤️
Remélem tetszett a rész, kommentben mindenkit nagyon szívesen látok🥰❤️
midnightwhiteowl ❤️❤️
Ladybady ❤️🥰
hungarianwriter 🥰❤️
macilacinaci 🥰🥰
ladyshitgirl 🥰🥰