A pánik másodpercről másodpercre szippantott magába, folyamatosan, én pedig úgy éreztem, hogy egyre kevésbé kapok normálisan levegőt. Olyan érzés, mintha egy hatalmas feketeség felé úsznék, aminek pontos mélységéről fogalmam sincs, de az biztos, hogy amint teljesen körülvett, végleg elvesztettem. Őt, amin keresztül mentünk, amink volt...egyszerűen csak mindent.

A gimi utolsó hónapjaiban átélt érzelmek, a titkos pillantások, amiket az óráin váltottunk egymással, a szertárban történő találkozásaink, vagy éppen a skót kirándulás, ahol a templomba követett engem. Ahol beszéltem neki a szüleimről. Ahol egy kicsit még jobban belehabarodtam. Ahol a szívem egy újabb részét elvette tőlem, amit most már valószínűleg soha nem kapok vissza. Bár az az igazság, hogy nem is akarom visszakapni. Az utóbbi ideig, mindenre visszagondolva, semmit sem tettem volna másképp.

Az első találkozásunk emléke ugrott be, amikor Louis éppen kihajtott az egyik körforgalomból. Egyikünk sem szólalt meg, ő szorosan markolta a kormányt, én pedig lábaimat a mellkasomhoz felhúzva karoltam át azokat a kezeimmel, államat a térdeimre támasztva.

Elmosolyodtam, és könnyeimet is letöröltem egy pillanat erejéig, amíg felidéztem magamban az első csókunk emlékét is. Mrs Bravery szokásához híven engem talált meg az osztály kevésbé feltűnőbb emberei közül, és annak ellenére is, hogy Niall ült előttem, a telefonjával a kezében, de az idős nő minden ellenére is engem emelt ki, az én telefonomat vette el és rám nézett úgy, mint egy bűnözőre. És mégis, a végén igazán hálás voltam neki. Életem első olyan csókját köszönhettem neki, amelyiket soha nem fogok elfeledni. Az emlékezetembe véste magát a pillanat, az érzések, amik akkor bennem keringtek a mai napig előjönnek.

És azt hiszem, soha nem felejtem el. Nem akarom elfelejteni. Ő volt az, aki segített rajtam, aki által ismét képes voltam megengedni magamnak a boldogságot.

  – Itt vagyunk.

Megdörzsöltem az arcomat, majd óriásit sóhajtva alaposan felmértem a környéket. Sehol egy fa, bokor, vagy bármiféle élőlény, ami javíthatna ennek a városnak a szürkeségén. Konkrétan semmi. Tényleg. A járda mentén, ahol most már mi is parkoltunk, még legalább harminc másik autó sorakozott fel egymás után, szépen sorjában. A sors fintora, hogy a szürke Audi állt közvetlen velünk szembe. A sors undorító fintora.

  – Nézd, ha nem akarsz bemenni és szembesülni..azzal – biccentett fejével a telefonom irányába, majd a lakóházra pislogott –, akkor nem kell. De én bemegyek, már csak azért is, hogy pofán verjem. Megérdemli a rohadék.

  – Nem. Látni akarom.

Még egyszer, utoljára.

Utolsó mondatomat csak gondolom, nem mondom ki hangosan. A szívem darabokban hever a mellkasomban, a torkomban ismételten hatalmas gombóc keletkezett, a szemeim könnyek nélkül is szúrtak. Bármi is történjen odabent, bármivel is kelljen szembenéznem, ez lesz az utolsó alkalom, hogy belenézek abba a gyönyörű szempárba. Abba, amelyikben annyiszor láttam már a saját érzéseimet, hogy képtelen vagyok felfogni – részéről nem volt igaz. Semmi sem volt igaz a részéről, csak egy játék voltam, egy könnyű préda, aki ideig-óráig elvonta a figyelmét az élet által felállított nehézségeiről.

Louis idegesen bólintott, majd kiszállt a kocsiból, várakozó és sürgető pillantást lövellve felém az ablakon át.

Lassú, fájdalmas mozdulatokkal hagyom el én magam is a járművet, miközben érzékelem a bennem tomboló érzelmek egyre erősebb hullámait, melyek mindenáron azon dolgoznak, hogy az emlegetett sötétségbe szippantsanak. Mert a tenger is ilyen. Vad, zabolátlan hullámai minden áldozatot a mélybe küldenek, ahonnan csak nehezen van kiút. Feltéve, hogy van kiút.

Louis mellett lépdelve szedtem egyesével a lépcsőfokokat, de hamar lemaradtam, amikor megelégelte a hezitálásomat és egy fok átlépéséről hirtelen kettő átlépésére váltott. Vibrált körülötte a levegő, a düh nem csak azokban az átható szemeiben, de testtartásában is teljes mértékben kimutatkozott, kezei folyamatosan ökölbe szorítva lógtak csípője mellett.

A negyedik emeletre léptünk, felkészülve arra, hogy simán mehetünk még egy emelettel feljebb – mint azt eddig tennünk kellett –, amikor hangoskodás ütötte meg füleimet.

Nagyot nyelve torpantam meg és nyúltam unokabátyám után, akinek úgy tűnt az egészéből semmi sem tűnt fel, mert már az ötödikre vezető lépcsőn állt.

  – Mi az?

  – Arra.. – mondtam a lehető leghalkabban, ő pedig felfogva mit akarok tőle, elindult a jelzett irányba.

Már csak egyetlen kanyar, sarok vagy fal, teljesen mindegy mi, mindössze néhány méter választott el minket a folyosón hangoskodó emberektől, amikor Louis ujjai szorosan fonódtak az alkarom köré és húzott vissza.

  – Jól figyelj rám, oké? – helyezte kezeit vállaimra, hátamat az épület falának tolva. – Ne gyere oda. Csak kurva szar lesz. Hallgasd végig mit mond, nem bánom, de ne gyere oda. Értesz engem, Hope? Maradj itt, hallgasd végig a faszkalap mondandóját ha akarod, ha pedig elég volt, itt a kulcs és menj le, várj meg a kocsiban. Világos?

A szám belsejébe harapva bólintottam, pedig nem ez volt az eredeti tervem. Akartam látni. A szemeit, azt, hogy mi játszódik le benne, hogy néz ki válaszadás közben. Tudni akartam az igazságot, de Louis ábrázata olyan hatással volt rám, hogy még a szemeimet is félre vezettem intenzív pillantása elől.

  – Igen.

Helyeslően hümmögött, a Range Rover kulcsát pedig a markomba ejtette. – Bármi történjék, maradj itt vagy menj a kocsiba, de ne gyere oda.

Ujjai gyengéden simították meg arcomat, puszit nyomott a homlokomra és már ki is lépett a fal takarásából, pontosan úgy, mint aki megállás nélkül araszolt végig az eddigi emeleteken, hogy itt kössön ki.

Éles levegővételek közepette próbálom összeszedni magamat, legalább annyira, hogy felfogjam mit mondanak egymásnak. De eddig semmi nem tör..

  – Te rohadék.

Louis hangjának hallatán libabőr futott végig rajtam. Sosem hallottam még így beszélni másokkal. Soha. Egyetlen egyszer sem.

  – Lo..

  – Nem, öregem, baszottul nem! Apa vagy? Hónapokon keresztül eteted a szerelmeddel az unokahúgomat, közben egy másik nőtől gyereked van? Akiről Hopenak fogalma sincs? Leszakad a pofám bazdmeg! – dühöngött, nem hagyva Harrynek, hogy bármit is mondhasson.

Aztán ledöbbentem. Még egyszer. Megint. Mert miért ne tenném ezt? Napi rutin lassan.

  – Louis!

Nagyra nyílt szemekkel hajoltam ki egy kicsit a fal takarásából, ahol felbukkant egy ötödik személy, a babán, Caran, Harryn és Louisn kívül. Zayn.

  – Te is mi a faszt keresel itt?

  – Ugyanazt amit te – felelte teljes nyugodtsággal. – Ezt a rohadékot.

Értetlenül ráztam meg a fejemet, elképzelni sem tudtam, Zayn mégis hogy a francba kerülhetett ide.

  – De azt hiszem, nem neked küldtem el a címet.

Mi van?

  – Te küldted el neki a címet? Nem tudtad volna csak nekem küldeni, te barom? Tudod te, milyen állapotban van?

Zayn megvonta a vállait.

Egy cseppet sem érdekeltem őt jobban, mint a saját dolgai.

Pedig régen mennyivel másabb volt a helyzetünk. Te szent ég, ezerszer másabb volt a helyzetünk. Jobb. Kismilliószor jobb volt a kapcsolatunk, hiszen még vele is elválaszthatatlanok voltunk a fenébe is. Mellettem volt, amikor a szüleim már nem, mellettem volt, amikor felvettek a gimibe, még akkor is mellettem volt, Louisval együtt, amikor beléptem a nők világába, mert életem első menstruációján estem át. Zaynnel beszéltem meg mindent. Ő volt az első, akihez tanácsért fordultam, akihez rohantam, ha rosszul voltam. Ő volt az, akit annak idején a legjobban szerettem, akiért bármit képes lettem volna megtenni. Louis akkortájt második helyen volt, most már fogalmam sincs miért. Át kellett volna látnom Zaynen. Nem szabadott volna ekkora hülyének lennem, látnom kellett volna, hogy mivé leszünk majd egy nap. De naiv voltam. Naiv voltam, rettentő mód, arról nem is beszélve, hogy most ugyanezt tettem.

Harry volt a régi Zayn az új életemben.

Bíztam benne, hagytam, hogy megismerjen, hogy szépen lassan, napról napra bontsa le a magam köré felvont falakat. Hagytam neki, hogy lásson úgy, ahogy még a legjobb barátaim sem láttak még. Pedig őket már négy éve ismerem. Őt pedig néhány hónapja. És most itt vagyok, összetörve, hátrahagyva, mert családja van.

A rohadt életbe, családja van!

Családja! Egy kisgyerek. Egy nő. És ő.

Csak nem én. Én nem vagyok az a nő, aki az ő gyerekét hordozhatta a szíve alatt. Én csak egy hiba voltam az életében. Egy mentőmellény, ami kis ideig kihúzta a bajból, a pánikból, amit valószínűleg az apaság súlyossága hozott elő.

  – Hope itt van?

  – Ki az a Hope?

  – Neked nem osztottam lapot, te meg vidd be a gyereket a lakásba, szerinted normális, hogy ezt végig kelljen hallgatnia? – magyarázta nagy vehemenciával Louis, hitetlenül elhadarva a Caranak szánt mondat részt.

Ajtócsukódás. Már csak hárman vannak a folyosón. Vagyis négyen. Velem együtt.

  – Louis, Hope itt van?

  – Hirtelen mennyire érdekel – szólalt meg Zayn. – Négy napig az exedet hajkurásztad, most meg érdekel, hogy itt van-e? Röhej vagy.

  – Mintha te nem lennél egy igazi köcsög, Malik – mordult fel Louis, megelőzve Harryt, aztán sóhajtott. – Látta a képet. Rólad. Róluk. Rólatok. A családodról. Nem akartam elhozni, mert minden vágyam beverni a képedet, neked is, meg neked is, amiért neki küldted el, de hajthatatlan, szóval igen. Eljött.

Pár másodperces csend, miközben én a Harrytől kapott karkötőmmel babráltam. Még Skóciában vette nekem, utána pár héttel kaptam meg tőle. Azóta sem vettem le.

  – Louis, nem az van, aminek látszik. Én nem is..

  – Nem tudták róluk? Ne röhögtess, jó? Nincs az az ember, aki ne tudná, hogy kibaszottul apa lett!

  – Elég ebből a baromságból. Tönkre tetted az unokahúg..

  – Te, Zayn, részben te tetted tönkre, szóval fogd be a szádat és a legjobb lenne, ha elhúznál innen.

  – Én? Nem én használtam alkalmi ribancként, csak mert berezeltem az apaság..

Hirtelen hallgatott el, de ugyanilyen hirtelen hallottam egy reccsenést, azzal együtt mélyről feltörő morgást. Megint kihajoltam, bár a könnyeimtől így is csak alig láttam valamit. De tisztán ki tudtam venni, hogy Zayn a földön fetreng, Harry pedig a derekán ülve püföli, ahol csak éri. Louis pedig áll és nézi, amíg fel nem tűnik neki, hogy a folyosón állok és lefagyva bámulom őket. Másra nincs erőm.

  – Tűnés! – emeli fel kezét, mutatóujjával a lépcső felé bök. De én nem tudok mozdulni. Csak állok, földbe gyökerezett lábakkal és nézem, ahogy a két ember, akiket szerettem, de ők engem nem, a földön verekednek. – Hope, menj a kocsiba és várj meg ott!

Sírva ráztam meg a fejemet és összerezzentem, amikor Harry hirtelen hagyta abba eddigi tevékenységét és rémülten fordította hátra a fejét. Felém. Szemei nagyra nyíltak, amikor felmérte az arcomat, talán még az állapotomat is. Felszállt Zaynről, elindult felém.

  – Nem, ne gyere közelebb. Csak..itt van – kapcsoltam szét a karkötőt, amit ő még nagyobbra nyílt szemekkel bámult. Közben Zayn letörölte a vért az álláról. A karkötő a lakóház folyosójának padlójára esett, szemeimet Harryről a magát ülőhelyzetbe tornászó volt unokatestvéremre emeltem. – Nem vagyok ribanc – szűrtem ki fogaim közt a szavakat, majd hátat fordítva a lépcsőhöz indultam.

  – Hope, várj, kérlek, meg tudom magya..

  – Nem akarom hallani, Mr Styles! – visszahőkölt neve hallatán. – Nem akarom hallani.

Remegő végtagokkal folytattam utamat a lépcső irányába, de ő megint utánam szólt.

  – Hope, kérlek.. nem..nem az van, amit gondolsz, tudnod kell az..

  – Azt mondta, nem akarja hallani, faszt nem lehet érteni ezen? – csattant fel Louis és amikor a lépcsőhöz fordultam, láttam, ahogy ökle Harry hasával ütközik.

Fájdalmasan nyögött fel és görnyedt össze, akárcsak az előbb Zayn.

De nem álltam meg. Ennyi volt.

Mi ennyi voltunk.

Néhány hónap.

Néhány szép, hazugságokkal teli hónap.

⏳hátramaradt részek száma: 4 + Epilógus⏳

•
•
Tyűha. Hát. Közeledünk a végéhez.. ⏳❤️

midnightwhiteowl ❤️❤️❤️
Ladybady ❤️❤️
ladyshitgirl ❤️🥰
macilacinaci 🥰
hungarianwriter ❤️🥰