Nem álltam meg Louis kocsijánál a parkolóhelyen.

Semmivel sem törődve szedtem a lábaimat, csak mentem, folyamatosan, előre. Nem fordultam hátra, nem engedtem a bennem tomboló őrületnek, ami azért esedezett, hogy Harry karjaiba vessem magam, hogy bocsássak meg neki mindenért, nem utolsó sorban pedig..az újrakezdés miatt. A szívem millió darabjára hullott, a torkomban óriási gombóc keletkezett, a szemeim már fájtak a folyamatos könnyezéstől. De nem álltam meg. Nem állhattam meg. Magam mögött kellett hagynom őt, a vele átélt pillanatok emlékeit és a tudatot is, hogy az övé vagyok. Senki másé nem akartam lenni, talán soha nem is leszek. Egy részemet elvette tőlem, egy részt, amit már sosem fogok visszakapni. A szívem egy részét.

A telefonom a zsebemben csörgött, rezgett, csilingelt, a létező összes jelzést végighallgattam mindössze néhány perc alatt, de nem törődtem vele. Csak mentem, mentem egy irányba, amiről tudtam, hogy jót fog tenni nekem. Mindig is jót tett, talán most sem kell csalódnom benne.

Az utcán sétáló emberek bámultak. Néztek, próbáltak rájönni mégis miért néz ki így egy fiatal lány, néhányan talán betudták mindezt egy egyszerű szakításnak, egy egyszerű szívtörésnek, akárminek. Mindenre gondolhattak. Csak arra nem, ami valójában történt.

Elsétáltam a férfitól, akinek azt mondtam szeretem. A férfitól, aki azt mondta szeret. Aki miatt életemben először éreztem úgy, hogy képes vagyok a változásra, hogy képes vagyok magam mögött hagyni a múltam sötét árnyait, hogy már nem fog fájni annyira a szüleim elvesztése. Elhittem neki, hogy mi nem vagyunk átlagosak. Hogy van bennünk valami, valami különleges, ami a végsőkig is kitart köztünk. Amitől mi is kitartunk majd. Minden elhittem neki. Nem volt egy olyan pillanat, amikor ne hittem volna el neki azt, amit mondott.

Elhittem neki, amikor Skóciában azt mondta, próbáljuk meg.

Elhittem, hogy szüksége van rám.

Elhittem, hogy nélkülem ő sem tud már boldog lenni.

Most mégis itt vagyunk. Ő boldog, hisz családja van, úgy ki ne lenne boldog? Apa, anya és a baba. Kicsi, de annál több szeretetet magában rejtő közeg. És Harry a képen boldognak tűnt. Csodálat, szeretet és megnyugvás tükröződött szemeiben, ahogy a nőt és a kisgyereket nézte. Nekem pedig nem jutott hely.

És talán így is van ez rendjén.

Segítettünk egymásnak átlépni néhány árnyékon, ami mindkettőnk élete köré sötét burkot vont, hagytuk, hogy elfeledtessük egymással a saját problémáinkat..

A végén pedig két irányba tartunk.

Ő egy boldog család felé, én pedig..a fájdalomba. A színtiszta fájdalomba, amiből talán nem fogok tudni kimászni.

Ez minden, ami maradt nekem belőle. Semmi más. Csak és kizárólag a fájdalom.

Az a rohadt nagy fájdalom, amit a szüleim halála után nap mint nap éreztem. Percről percre erősebben feszítette szét a mellkasomat, de tehetetlen voltam. Egyedül nem tudtam eltüntetni azokat az érzelmeket, csak vele. Most viszont megint egyedül maradtam. Ő pedig nincs itt, hogy megint segítsen. Már nem is lesz.

Nem tűnt fel, hogy megérkeztem a célomhoz, ahogy az sem, hogy megnyomtam a kapucsengőt.

– Hope? Életem, minden rendben? Gyere be, nyitom a kaput!

Hálás voltam, amiért Rachelék kaputelefonjában már benn van a kamera, így az anyukája most egyetlen szó nélkül beengedett az otthonukba. Nem lettem volna képes szóra bírni magamat. Egyszerűen csak Rachelre volt szükségem, az ölelésére és arra, hogy azt mondja – én melletted vagyok.

– Te szent ég, mi történt?? – lassú léptekkel értem el a bejárati ajtót, amit Mrs Bleed éppen azelőtt rántott fel, hogy bekopogtam volna. – Rachel!

Zokogva ráztam meg a fejemet, Mrs Bleed pedig egy pillanatig sem habozva lépett ki hozzám a házból, majd fonta körém karjait a lehető legszorosabban, nyugtató szavakat suttogva a fülembe. Erősen markoltam meg a pólóját a hátán, próbálva végre biztonságban érezni magamat.

Az ő közelében valamiért mindig úgy éreztem, hogy jó helyen vagyok. A gimnázium kezdete óta úgy tekintett rám, mint a második lányára, akárcsak Mr Bleed, Rachel apja. Szerettek engem, legalább úgy, mint az én nagyszüleim Rachelt és ezért mindig is hálás voltam és leszek nekik.

  – Mi a franc történt? A frászt hoztad rá.. Mi a..?

Rachel anyja a hátamat simogatva fordult meg velem, hogy aztán a házba vezessen. A küszöböt átlépve Rachel azonnal közelebb araszolt hozzánk, kezeit kitárva jelezte neki, hogy nyugodtan irányítson át az ő karjai közé. Mint valami csomag, pontosan így kerültem én is az előző kezek közül az újakba. – A szobámban leszünk, tudnál hozni egy kis vizet? Meg, öö, nyugtatót?

  – Nyugtatót? Mégis minek?

  – Anya – sóhajtotta, fejemet a vállára húzva. – Csak..csak szerezz nekem egy szemet, kérlek. És hívd fel Niallt, mondd meg neki, hogy valahonnan kaparja össze Louist, mert nagyon kell most, jó?

– Jó, de mégis mi..

– Én sem tudom, anya, csak kérlek csináld amit mondtam, jó? Légy szíves.

Mrs Bleed nem mondott mást, bár az eddigi társalgást is csak tompán hallottam, mert a zokogásom túl hangosnak, túl fájdalmasnak bizonyult ahhoz, hogy normálisan tudjak figyelni bármi másra is a közvetlen környezetemben.

– Sh, sssh. Felmegyünk a szobámba, jó?

Szorosabban fontam kezeimet a dereka köré, egy erőtlen biccentést kipréselve magamból, de semmi másra nem futotta tőlem. Képtelen voltam összeszedni magamat, a fejemben folyamatosan Harry szavai visszhangzottak, bőrömön éreztem hosszú ujjainak gyengéd érintéseit, mintha rám tetoválta volna őket. Rachel ölelése akarva akaratlanul is eszembe juttatta a pillanatot, amikor az első napon belerohantam az osztályterem ajtajában, vagy amikor először aludtunk együtt és izmos kezei erősen fonódtak körém, mint aki attól félt, hogy az éjszaka folyamán hirtelen eltűntem volna.

•••

Louis

Szétbasz az ideg.

Két barom fetreng ezen a rohadt folyosón, Hope reményeim szerint már az autóban ül és vár, de engem így is szétvet az ideg.

Zayn orrából már épphogy csak szivárog egy kis vér, a többi mind rászáradt az arcára. Annak kilencvenöt százaléka Harrytől származott, aki úgy vetette rá magát, mint valami oroszlán a gazellára, basszus. Mindezt rögtön azután, hogy Zayn alkalmi ribancnak titulálta az unokahúgunkat. Nyakamat tenném rá, ha nem Harry, akkor én magam estem volna neki. Mégis hogy a faszba mondhatott ilyet? Legyen bármilyen a kapcsolatuk, nagyon is tudatában van, hogy milyen a közös múltjuk. A francba is, Hope egy időben jobban megértette magát vele, mint velem. Erre most.. alkalmi ribanc. Ha csak eszembe jut az a tömény gúny, a büszkeség, amiért ő ilyen nyíltan kimondja a véleményét, és a magabiztosság, ami annál a mondatnál a hangjába tömörült, legszívesebben megfojtanám.

Szemeim Zaynről Harryre vándorolnak, ahogy hátamat a falnak döntve hagyom, hogy lecsússzak a padlóra.

A hátán fekszik, tenyereit az arcára tapasztotta és néha megdörzsöli velük azt. Pár perce a hasát fogta, utána szintén az arcát, de leginkább a szeme alatti részt, meg a felrepedt száját. Utáltam, hogy úgy estem neki, hogy a gyereke meg az a nő mindeközben csupán egy fallal odébb tartózkodtak, de nem tudtam türtőztetni magamat.

Az egyetlen olyan embert tették tönkre az életemben, aki többet jelent nekem saját magamnál is. Eleanor kivételével. De ő más téma.

Hope..Hope sokszor rángatott ki az élet sötét bugyraiból, még mielőtt teljesen beléjük sétáltam volna. Basszameg, nélküle már tizenöt évesen vakvágányra mentem volna. Nem tehettem meg azt, hogy ennek ellenére én magára hagyjam őt. Holott néhány évig ezt tettem, mert hajtott a baromságom.

– Na. Nem akarsz utána menni?

Villámokat szóró pillantást vetettem Zaynre.

– Te nem akarod befogni? Kurva idegesítő vagy. De ha már úgysem megy a csend – húztam ki magamat a fal mellett maradva. – Miért küldted el neki a képet? És mégis hogyan kerültél ide?

Erre már Harry is kíváncsian tornászta magát ülő helyzetbe, vöröslő kezein megtámaszkodva egy kis ideig.

– Erre jártam, észrevettem – biccentett a harmadik személy irányába –, aztán feljöttem utána. Megláttam, hogy egy gyerekes nővel van, gondoltam Hopenak joga lenne tudni a szerelme valódi életéről.

– Akkor most az igazságot, te rohadék – mordult fel Harry, nekem meg mindkét szemöldököm felszaladt a homlokom tetejére.

Igazság.

Szerintem ezek ketten nem ismerik a szó valós definícióját.

– Csak tudnám már megint miről besz..

A telefonom fokozatosan hangosodó csengőhangja szakított félbe mindenféle beszédet.

Niall.

– Niall? Most éppen nem érek rá, lehetne, hogy..

– Várj, várj, nem, ne tedd le! Hoperól van szó.

Megfeszültem.

– Mi van vele?

– Racheléknél van, az anyja most hívott, hogy kellesz, Rachel üzeni. Hol vagy? Elmegyek érted.

Gyors mozdulatokkal álltam fel eddigi helyzetemből, aztán se szó se beszéd, letrappoltam a lépcsőn, nagy erővel kivágva magam előtt a két részes bejárati ajtót, egyenesen a kocsihoz sietve.

A nadrágom zsebébe nyúltam, kulcs után keresve, de ekkor eszembe jutott, hogy én Hopenak adtam azokat a rohadt kulcsokat.

– Nála van a kulcs. Nála van az a kibaszott kocsikulcs! – dühöngtem a telefonba, aztán magamat tovább nem türtőztetve az épület falába vertem kezemet.

– Louis, elmegyek érted, csak azt mondd, hol vagy.

•••

Harry

Megtaláltam.

Megtaláltam Carat, a néhány évvel ezelőtti énem álmainak nőjét, akit akkor a világ legcsodálatosabb emberének tartottam, akit én a nőnek tartottam, akitől egy nap majd gyerekeket akartam, akit a feleségemnek akartam hívni, nap mint nap..nap mint nap mellette akartam eltölteni életem napjait, boldogságban és szeretetben.

Ez volt, egészen addig, amíg ki nem viharzott az életemből, bármiféle különösebb magyarázat nélkül. Rá kellett jönnöm, hogy neki nem én lettem volna az a férfi, aki annyira boldoggá tudná tenni, amennyire az emberileg lehetséges. Neki nem jelentettem annyit, mint ő nekem. Én az ő szemében nem voltam annyira értékes, hogy ténylegesen kitartson mellettem. Hogy kitartson mellettünk.

Hogy bevalljam az igazat, amikor ma elköszöntem Hopetól, félve indultam útnak London belvárosába. Próbáltam elképzelni mégis milyen lesz majd a pillanat, amit egy évvel ezelőtt annyiszor, de annyiszor elképzeltem már, hogy sokszor ki sem tudtam verni a fejemből, de minden egyed gondolatmenetem lefuttatása után egy két irányba ágazó útnál kötöttem ki.

Volt a verzió, amelyikben ha újra látom őt, akkor minden régi feléled bennem és akkor minden, amit eddig a világ legcsodálatosabb emberével építettem fel, egy csettintésre eltűnik – olyan lesz mint egy álom. Egy álom, ami egy rohadt szappan buborékban volt, amit én marha egy méteres tűvel fogok kipukkasztani.

És akkor ott volt a másik véglet, amelyikben semmi nem történt volna. Titkon pedig ezért fohászkodtam.

Őrült mód szeretem a lányt, akit ma önös vágyaim, akarataim kielégítése érdekében magára hagytam, tényleg csak azért, hogy végre megtudjam – Cara miért hagyott el.

Kopogás után az ajtó mellett található csengőt is használtam, miután egy újabb lakásajtóhoz érkeztem meg. Fogalmam sem volt, Cara mégis melyikben élhet, csupán annyit tudtam, hogy ide is be kell néznem, ha tényleg szerettem volna magaménak tudni az igazságot.

Igazság. Egy szó, mégis mekkora erővel bír.

– Jó napot, miben seg.. Úr isten..

– Cara – ejtettem ki nevét a számon, de furcsa érzés kerített hatalmába.

– Harry. Uram atyám. Harry! – kiáltott fel, arcán boldog mosoly terült szét, kezeit azonnal a nyakamba akasztotta, miután kilépett elém a folyosóra.

De én nem éreztem örömöt, boldogságot...semmit sem éreztem. Semmit, az ég egy adta világon semmit. Ürességet. De azt nagyon.

– Várj itt egy percet. Van valaki, akit szeretnék neked bemutatni – simított végig kezével az arcomon, bevonult a lakásba, majd néhány másodperc lefolyása után egy...egy kisgyerekkel a karján jött vissza hozzám. – Harry, ő itt Loreen, a lányom. A lányunk. A te lányod, Harry.

Az én...mim?

⏳hátramaradt részek száma: 3+ Epilógus⏳

•
•
Amennyiben Harry szemszöge most egy kicsit érthetetlen bárkinek is, jelzem, hogy a következő részben folytatódik, ott több minden kiderül arról, mi történt a lakóházban. ❤️
midnightwhiteowl ❤️❤️❤️
Ladybady ❤️❤️
ladyshitgirl 🥰❤️
macilacinaci 🥰❤️
hungarianwriter ❤️❤️