Vasárnap délután a nagyapám kocsijában ültem a hátsó ülések egyikén és csendben néztem a mellettünk elsuhanó, néha, az eső cseppek által beborított ablak hatására, elmosódó tájat.
A gondolataim akár egy hatalmas vihar a nyári kánikula után, úgy tomboltak a fejemben, míg érzelmeim egyre csak fel és le száguldtak, mintha jómagam egy egyenes úton guruló autó helyett a vidámparki hullámvasúton ültem volna.
– Hope, megjöttünk, gyere. A nagyanyád már biztosan vár minket.
Egy nagy és eléggé hangos sóhajt kieresztve a számon hunytam le szemeimet egy pillanat erejéig, majd a hajamba túrva kiszálltam a járműből és megragadtam Louis kezét, aki rögvest magához vont, ezáltal az esernyője védelmébe helyezve engem.
Az elmúlt két napban rengeteget segített nekem és nagyapának. Ott volt, hogy a nappaliból egy kényelmes helyet varázsoljunk a nagyanyánknak, valamint ott volt, hogy segítsen lehordani a nagyszüleink holmijait a földszinti szobába. Ami annak idején az anyám szobája volt. A gyerekkori szobája.
Szóval az elmúlt napok eléggé megrázó hatással voltak rám, arról nem is beszélve, hogy az új tanárom is hatalmas mennyiségű kérdés bombát hajított rám pénteken. Mármint..az az igazság, hogy egyáltalán semmiféle érzelmi dolognak nem kéne hozzá kötnie engem. Mégis, most mégis ő hálózza be az elmém legalább hetven százalékát.
De nem kizárt, hogy még annál is többet.
Fel sem tűnt, hogy a kórház visszataszító látványt nyújtó folyosóján sétálok végig, kicsivel lemaradva Louis és a papánk mögött.
– Azt hittem már sosem értek ide. Kilenc óta várok rátok!
– Kilenc óra kettő van – felelte a nagyapám megilletődve az ágya szélén üldögélő felesége felháborodását hallva.
– Két perce elhagyhattam volna már ezt a helyet. Szóval induljunk – állt fel az ágyról nagy lendülettel, az én szemeim pedig kis híján kiestek a helyükről.
Úgy festett, mintha csütörtök este az ég egy adta világon semmi nem történt volna. Legalábbis a nagyanyámat elnézve, tényleg úgy tűnt. De én tudtam hogy történt, persze hogy tudtam. Nagyon is. Mert akármennyire is igyekeztem a képet, melyen ő a nappali padlóján feküdt, az én egészségügyi dolgokhoz kevésbé értő szemeimmel látva elég rossz állapotban, kiverni a fejemből, egyszerűen nem sikerült. A számomra legfontosabb személyének elvesztésének tudata, vagy inkább csak eshetősége olyan szinten megrázott, hogy konkrétan olyan ötlet is fordult már meg a fejemben, hogy letáborozok a nagyszüleim szobája elé, hogy ha bármi lenne, rögtön tudjak segíteni. Legalábbis többet, mint amennyit akkor, csütörtökön segítettem. Tehát semennyit. Mert leblokkoltam.
– Hope, remélem nem szeretnél itt maradni helyettem – lépett hozzám kedves és szeretetteljes mosollyal az arcán a nagyanyám, majd ráncos kezét az arcomra simította.
Érintése következtében szemeimet kénytelen voltam szorosan lehunyni, hogy ne sírjam el magam egy kórházi kórterem kellős közepén. Pedig simán kinéztem volna magamból, ha azt vesszük, hogy milyen állapotban voltam az elmúlt napokban.
– Dehogyis, én csak.. – kezdtem, de mikor elakadtam, megráztam a fejemet és könnyekkel telített szemeimet arcára emeltem. – Nagyon megijedtem, mama.
Nagyot sóhajtott, aztán a szája belsejébe harapva nézett a tőlünk alig néhány lépéssel odébb álló családtagjainkra.
– Menjetek haza, mi busszal megyünk.
– Nagyi, nem buszozhatsz, most engedtek ki, szakad az eső, hideg van, könnyen vissza..
– Louis – forgatta meg szemeit szórakozottan másik unokájának aggodalmára. – Nem lesz semmi bajom, majd érkezünk. George, kérlek..
– Nem, Miranda, ebben egyet kell értsek vele, majd beszélgettek otthon, én nem bánom, de biztosan nem fogtok buszozni. Na. Indulás.
– Bolondnak néznek engem ezek. Nincsen semmi bajom!
A szemeimet megdörzsölve nevettem fel röviden, mikor hallottam, ahogy a nagyanyám morogva fejezte ki nemtetszését. Reakcióm hallatára elmosolyodott és vékony kezét a vállaim köré csúsztatta. – Sajnálom, hogy így megijedtél. De az orvos szerint csak egy kis szélütés, ha pedig majd odafigyelek magamra, nem lesz semmi gond. Nem szabadulsz meg tőlem egyhamar, kisasszony.
  – Ez most úgy hangzott, mintha én amúgy azt akarnám.
Louis összevont szemöldökökkel torpant meg a kórház bejárata alatt, hogy átadja nekünk a már kinyitott esernyőjét. Úgy tűnt, ő csak a fekete pulóverét fogja védelemként használni.
Ami egyszerre butaság és rettentő kedves gesztus is. Attól még pipa vagyok rá. Hónapok óta nem keresett minket, pedig még csak nem is veszekedtünk.
  – De veled most nem is beszéltem – vonta meg a vállát nagyi, aztán kikerülte őt és a kinyitott esernyőt, majd a nagyapánk mellett állt meg, akinél szintén volt esernyő.
Ravasz.
  – Még szerencse – motyogta Louis, aztán felém nyújtotta az esőtől védelmező tárgyat. – Tessék.
  – Van kapucnim.
Válaszomra nagyot sóhajtott, szemeit forgatva csóválta meg a fejét.
Éppen elléptem volna mellette, a szövetkabátom csuklyája már a fejem tetején pihent, amikor csak azt éreztem, hogy egy erős kar a derekamat átkarolva markol rá a kabátom anyagára. – A fenét csinálsz?
  – Leszarom a hisztidet – közölte idétlen vigyorral a fején, felém tartva az esernyőt.
Idegesen próbáltam kiszabadulni a karja szorításából, de a szabadulásom már akkor esélytelen volt, amikor próbálkozni kezdtem.
Ez van.

  – Tettél magadnak tízórait?
  – Már tegnap este előkészítettem, ne aggódj – nyomtam puszit az arcára a konyha asztalnál üldögélő nőnek, majd a hűtőhöz léptem és a táskámba tettem mindent, amit a mai naponta szántam magammal vinni az iskolába. Mármint az ételt. – Bármi van, csörögj rám, rendben? Azonnal jönni fogok.
A szemeit forgatva mordult fel, így kifejezve nemtetszését a mondandóm iránt, de az a helyzet, hogy ez nem kifejezetten érdekelt.
Amíg nem vagyok teljesen biztos abban, hogy jól van és tényleg nem lesz baja, az iskolát a saját akaratommal helyeztem második helyre.
– Inkább menj, ne késd le a buszt – legyintett végül, én pedig halvány mosollyal az arcomon kaptam fel a farmerdzsekimet és hagytam el a házunkat.
Londonban a március olyan néha, mint máshol a kellemes tavaszi melegséget árasztó hónap, de van, hogy előbb hiszi azt az ember, hogy szeptember van, mintsem március. Ez az átka annak, ha közvetlen a tenger mellett, vagy inkább a tengerben van az otthonod. Az esetek többségében állandóan esik az eső, vagy olyan erejű szél uralkodik az ország legtöbb részében, hogy attól tartasz, fel kap és elrepít Amerikába.
Én legalábbis tartottam már ettől. Kisgyerekként például folyamatosan.
– Bőven csengetés előtt az iskolában. Esetleg lázas vagy?
Összerezzentem, miközben minden a mai napra fontos mappát előhalásztam az iskola folyosóján található szekrényemből.
– Önnek is jó reggelt, Mr Styles – biccentettem igyekezve lenyelni a hatalmas mosolyomat, ami nagyon el akart terülni az arcomon.
– Viszont – biccentett halovány mosollyal az arcán, most már aztán én sem tudtam visszatartani a sajátomat. Kénytelen voltam elvigyorodni, magam sem értem teljesen, miért. Egyszerűen csak így éreztem. Ennyi. – Hogy van a nagyanyja? Haza engedték a kórházból?
– Igen. Legnagyobb örömünkre. Egész jól, végülis. Csak zavarja, hogy a nagyapámmal nem hagyunk neki bármit is csinálni. Én a házban, ő pedig a kertben tevékenykedik.
Olyan volt, mintha ezer éve ismernénk egymást és igazán jó barátok lennénk. Nem voltam zavarban, ahogy elnéztem persze ő sem, arról nem is beszélve, hogy a múlt héten álmomban sem gondoltam volna, hogy mi fogunk valaha is normális emberek módjára beszélni egymással. És most mégis itt állunk az iskola folyosóján és...
Basszus.
Annyira elmerültem a kedvességében és abban, hogy mennyire érdeklődött, hogy teljesen elfelejtettem – még mindig a folyosón állunk, én a szekrénysornak dőlve, ő pedig a kezeit maga előtt összefonva, előttem.
Diákok, fenébe is, sok-sok diák meg körülöttünk sétál gyorsan szedve lábaikat az osztályok irányába, de nincs köztük olyan, aki ne nézne meg minket. Hosszan. Fájdalmasan hosszan, egészen a pillanattól hogy észrevesz minket, egészen addig, amíg nem kellene visszafordulni, hogy tovább tudjon nézni minket. És ez még így is volt legalább négy-öt méter táv, amikor intenzíven bámultak minket. Felvont szemöldökkel. Nagyra nyílt szemekkel. És kissé eltátott szájjal.
– Te meg mit keresel itt ilyen korán?
Valamelyest megkönnyebbülés, ugyanakkor csalódottság árasztotta el a mellkasomat, amikor Rachel torpant meg mellettünk és döbbenten pislogott rám.
– Nem tudom miért mondja nekem ezt ma mindenki, de hat perc múlva becsengetnek, aligha van már korán.
– A múlt heti érkezésekhez képest rettentő korán van – bökte oda kihívó pillantást vetve rám a matek tanárunk, mire én az ajkamba haraptam és fojtott mosollyal csóváltam meg a fejemet. – Jól van lányok. Nekem mennem kell, a kilencedikesekkel kezdem a napot – húzta el a száját, ujjai közben átfutottak kellemes hosszúságú tincsein. – De találkozunk. Dupla matek. A leckét remélem megcsináltátok.
Vigyora az eddiginél is szélesebbre sikerült, miközben Rachel és én is kényszeredetten biccentettünk egyet.
Csak aztán összenéztünk és tudtuk – egyikünk sem csinált házit mára.
– A francba! Elfelejtettem a rohadt matekot! – csapta magát homlokon mellettem Rachel, én pedig hevesen bólogattam.
– Bobby biztos kedves lesz és odaadja.
– Bobby maximum valamiért cserébe adja oda a házit, ami az ő esetében valószínűleg az lesz, hogy kifesthessen minket – emelte ki gyorsan a történelem mappáját a saját szekrényéből és a mellkasához szorította. – Egye fene, inkább egy negyed órás pingálás, mintsem Mr szexi vagyok Styles és felfallak a szemeimmel Harry szekálását hallgassam.
A hirtelen improvizált név hallatára felnevettem és a saját tancuccaimat összeszedve indultam el Rachel mellett az osztályunkba. – Te.
– Hm?
– Mi volt ez az előbb? Veletek?
– Kivel? A tanárral meg velem? Először is, nincs olyan, hogy mi – mondtam, aztán mesélni kezdtem a néhány perce történteket.
De még ha tudtam volna, hogy mennyi minden fog megváltozni az életemben.

•
•
Halihó🥰
Új rész, ami bár nem lett olyan eseménydús, garantálhatom, hogy a következő részekben elindul a lavina.. (:
Szép napot, jó hétvégét és pihenéssel járó, jól megérdemelt szünetet minden iskolába járó olvasómnak.❤️
All the love. xx Agirlswriting
midnightwhiteowl 🤍
Ladybady 🥰