Két hónappal az érettségi vizsgák előtt egy végzős gimnazista nem számít sok változásra, még kisebb kaliberűekre sem, nem hogy nagyokra. Leül az íróasztala mellé, előszedi a már rendezetten tárolt és pontról pontra kidolgozott tételeket, végül pedig az alvásról és lényegében az egészségéről is teljesen megfeledkezve beleveti magát a papír hegyekbe és tanul. Legalábbis azon diákok, akik szeretnének elérni valamit a gimnázium után, ők ezt teszik, számítás helyett.
Én sem számítottam. Konkrétan semmire sem számítottam, mert egyáltalán nem is akartam számítani. Számítottam én már épp eleget, eddig mégis mindegyik ilyesfajta esetemnek hatalmas zuhanás volt a vége.
Vele azonban máshogy sültek el a dolgok. Vele a végén nem zuhantam. Csak közben, néhányszor.. de megérte. Minden egyes álmatlan éjszaka, amikor annyira befészkelte magát az elmémbe, hogy képtelen voltam kiverni őt onnan. Nem ment és az az igazság, hogy nem is akartam.
Bizalom és őszinteség.
Talán a legfontosabb tényezők egy ember normálisan működő életébe.
Istenem, én is mindent erre a két dologra tettem fel.
Veszélybe kevertem magam, mert bíztam és őszinte voltam valakivel. Talán butaság volt ezt akkor, félig tini és félig felnőtt fejjel megtennem.
Mégis..ha ma, ebben a pillanatban visszanézek az elmúlt évekre, tudom, hogy minden egyes tettem megérte. Mert amim most van..csakis a bizalmamnak és az őszinteségemnek köszönhető.
És az egymás iránt táplált szerelmünknek.

  – Jó reggelt.
Az osztályterem hirtelen csendesedett el, amikor nyílt a fehér, néhol kevésbé, néhol azonban nagyon is lepattogzott festéssel rendelkező ajtó.
Mr Brown lépett be az általa előkészített résen, mely az ajtó és annak kerete között volt, aztán egy kicsit igazítva a nyakkendőjén, megköszörülte a torkát.
  – Jó reggelt, Mr Brown – köszönt vissza az osztályunk negyede, de csak az, amelyik tanult valamit az illemről. Nos, nem sok ilyen személy akadt ebben a negyedben.
És én is csak azért nem voltam most köztük, mert éppen az angol-skót viszályokról tanultam. Amikor éppenséggel zene óránk volt.
  – Mrs Berkeley-nél megindult a szülés, ezért sajnos nem tudja befejezni ezt az évet, de pánikra semmi ok – emelte fel kezeit, amikor az első sorban ülő lányok egyike kis híján elájult a hirtelen érkező sokk hatására. – Holnaptól új zene tanár érkezik iskolánkba, tehát az igazgató úr üzeni, hogy aki nem szeretne, nem kötelező itt maradni kettőig.
Fancsali képet vágva sóhajtottam egy nagyot, de lehetőleg halkan, hogy azért ne hívjam fel magamra a figyelmet. Sosem szerettem a középpontban lenni, az nem az én világom. Az elmúlt négy itt töltött évem is ugyanerről szólt, jelen voltam, de nem beszéltem sokat. Az osztályommal való interaktivitásom valahol a jó reggelt, itt a házid, elkérhetem, köszönöm, szia gyors lerendezésre kerülő párbeszédek környékén megakadt. És én ezt egy másodperc erejéig sem bánom.
Visszahúzódó, csendes és magamnak való személy vagyok, akinek van itt össz-vissz két barátja és ennyi.
Az életem az iskolán kívül is tökéletesen nyugodt, nincs dráma, vita, sírás, vagy minden olyan dolog, ami azokban a bűn rossz amerikai sorozatokban lenni szokott. Például azt sem tudom, hogy mikor sírhattam utoljára.
Talán a szüleim temetésén. És utána még egy-két nappal. De azóta..azóta nem hiszem.
A fejemet kissé megrázva tápászkodtam fel én is a székemről és gyömöszöltem minden előpakolt tancuccomat és tételemet vissza a táskámba, amit végül a vállamra kaptam és elindultam a többi diák után, az iskola kijárata felé.
  – Azt hittem végre egyszer majd a zene szakosok szívnak és mi mehetünk haza a második óra után.
Mosollyal az arcomon csettintettem egyet nyelvemmel, aztán kezeimet széttárva vártam, hogy Bobby mellém érjen.
  – A természettudomány hívői, te is tudod, hogy fontosabbak néhány zenésznél, Bobby.
  – Tudom – forgatta meg a szemeit, sóhajtva, ezzel teljesen túljátszva a szerepét.
De ő már csak ilyen.
Mióta az iskolánk közege nagyjából megszokta, hogy ő nem a lányok, hanem a srácok után fordul meg, Bobby sokkal nyíltabban viselkedik, már nem fél kimutatni, hogy ki is ő valójában, ahogy attól sem tart már, ha konkrét két másodperc után dráma királynőnek nevezem. Mert egyértelműen vannak napok, amikor ezt nem egyszer, hanem úgy tíz-húsz alkalommal eléri nálam.
  – Egyébként ti hogyhogy most mehettek? Nálunk nincs tanár és holnaptól lesz csak itt az új – vetettem rá egy gyors oldal pillantást, miközben a folyosón található szekrényembe pakoltam néhány dolgot.
  – Nálunk is ez a helyzet, annyi különbséggel hogy Mr Grey-nél nem a szülés indult meg, hanem egyszerűen felmondott és két hónappal az érettségi előtt itt hagyott minket. Kis híján infarktust kaptam, mikor Mr Brown ma bejött, hogy értesítsen minket – legyezgette magát a legyezőjével, amit még az anyja hozott neki valamelyik Japánban történő megbeszélése után.
Az orrom alatt kuncogva csóváltam meg a fejemet barátom kisebb hisztijén, amivel egy lépéssel ismét közelebb került az általam nagyon sokszor és nagyon szívesen használt hiszti királynő megszólításhoz, bár lassan nekem is ki kéne találni valami újat, ugyanis ezt szabályosan dicsőséggel viseli. Mármint ezt a jelzőt.
– Haza kísérjelek?
A szekrényemen található szám kódos lakatot bezárva megráztam a fejemet, aztán felkaptam a táskámat a földről és a vállamra akasztottam.
– Bemegyek a temetőbe, szóval köszönöm, de ma nem kell – simítottam végig kezén, majd mindketten elindultunk az iskola auláján átvágva a főbejárathoz, ami, ugye, egyszerre kijáratként is funkcionált.
Az igazgatói iroda mellett haladtunk el éppen, amikor egy kissé zilált és szétesettnek tűnő nő suhant el mellettünk, vörös haja csak úgy lobogott utána, arca kissé szeplős volt, zöld szemei pedig egy gyors pillantást követően újra ránk szegeződtek.
– Helló, elnézést, ne haragudjatok, egy pillanat – fordult vissza hozzánk és két kezét használva túrt bele dús hajába.
– Igen? – nézett rá felvont szemöldökökkel Bobby, a nő pedig nagyot nyelt és szapora lélegzetvétellel biccentett.
– Mr Davidson-t keresem, az igazgatót. Időpontom van nála, amiről már két perccel lekéstem és fogalmam sincs hol talá..
– Ez az ajtó – nyújtottam ki kezemet összevonva szemöldökeimet, ő pedig elkerekedett szemekkel sóhajtott.
– Köszönöm. Egyébként Gemma Styles vagyok – tette hozzá gyorsan, majd nem várva egy tőlünk érkező esetleges válaszra, kopogott kettőt az igazgató ajtaján és besietett.
– Mondd, hogy nem ő lesz az új tanárunk.
A homlokomat ráncolva pislogtam a barna fából készült ajtóra, amin egy arany tábla ékeskedett, benne szépen gravírozott betűkkel Mr Davidson igazgató. Akit én az ünnepségeken kívül nem sokszor láttam az elmúlt négy évben.
– Természettudományi tanárnak végülis kifejezetten jól néz ki – vontam vállat vigyorogva, Bobby pedig két kézzel lökött meg előre, a kijárat irányába.
– Hagyjál már.
Nevetve hagytuk el az iskola területét, majd ő balra, az otthona irányába tartott én pedig a temetőbe vezető utcán indultam el.

•
•
Sziasztok!☺️
Mostanában egyre több és több olyan ötlet talál meg, amiknél az az érzés fog el, hogy meg kéne próbálnom egy történetet építeni köré.
Ez is egy ilyesfajta ötletté kerekedett és csak remélni merem, hogy ez is elnyeri majd a tetszéseteket!
Mivel ez az első olyan történetem, amiben Harry Styles nem a One Direction alakulat egyik énekeseként fog szerepelni, ezért szeretném azt is hozzátenni, hogy amennyiben idővel majd valamelyik másik bandatag neve is felbukkan, akkor ők is csak névben és kinézetben fognak egyezni valós személyükkel.
Illetve most szeretném meglépni – hogy tudjam tetszik-e nektek a történet, valamint hogy mi a véleményetek róla – hogy a segítségeteket kérjem.
Nem nagy dolog, nekem mégis sokat jelentene, ha kommentben leírnátok a véleményeteket, hogy mi jó és mi nem stb..
Előre is nagyon hálásan köszönöm mindenkinek, aki megteszi ezt nekem, tényleg sokat jelentene!❤️
Köszönöm és legyen szép napotok!❤️
All the love. xx agirlswriting

midnightwhiteowl ❤️