– És akkor itt láthatjuk királynőnk és családja Edinburgh-i szállását, továbbá Fülöp herceg tulajdonát! Általában június az a hónap, melyben...
  – Lépjünk le – lökte meg a kezemet valaki hirtelen, én pedig értetlenül ráncolva homlokomat fordítottam oldalra a fejemet, ezzel abbahagyva az Edinburgh-i kastély csodálását.
Jackson állt mellettem, az a Jackson, akivel az elmúlt négy évünkben őszintén nem beszéltem sokat, azt leszámítva, hogy néha összemosolyogtunk valamin, na meg az ilyen apróbb beszélgetések voltak még, de más nem nagyon. – Mindenki jön, gyere te is.
Megilletődve hajoltam előre, hogy elnézhessek válla felett, ahol aztán volt szerencsém látni mindhárom barátomat, akik vadul integettek nekem, hogy menjek én is.
  – Nem gondoljátok, hogy kissé feltűnő lesz, ha a csapat fele nagy hirtelen csak úgy elpárolog? – mosolyodtam el cinikusan, aztán visszafordultam az idegenvezető felé.
  – Ez az utolsó kirándulásunk, Hope. Szinte már nem is tartozunk az iskolához – legyintett vigyorogva, de nekem másféle gondolataim voltak ezzel kapcsolatban.
Még nagyon is az iskolához tartozunk. Ha nem így lenne, akkor most egész egyszerűen foghatnám magam, odamennék a három tanárunk egyikéhez és vele együtt nézném tovább Edinburgh látványosságait.
  – Én ezt inkább kihagyom. Szeretnék bemenni a templomba a szü..
  – Értem – helyezte kezét vállamra megértő stílusban, én pedig egy halvány mosolyt megeresztve legyintettem.
  – Menjetek, majd azt mondom, hogy megéhezett a bagázs.
  – Szebben nem is mondhattad volna – hüppögött túljátszva a szerepét, mire toltam rajta egyet, csak hagyjon már.
Kuncogva csóváltam meg a fejemet, miközben ismét minden figyelmemet a folyamatosan beszélő nőre szenteltem.
Talán ha eltelhetett egy perc, amikor a vállam felett visszanéztem a helyre, ahol nem olyan rég még a többiek álltak, de nem lepődtem meg, amikor már csak hűlt helyüket találtam. Kivéve az osztályunk azon személyeit, akik mint mindig, most is magukat fotózva csücsörítettek és úgy sétálgattak a palota kapuja előtt. A szemeimet forgatva mordultam fel, majd igazítva egyet a táskámon, elindultam a templom felé. Úgy ismerem Edinburgh ezen részét mint a saját tenyeremet.
Nyolc éves korom óta minden egyes évben eljöttünk ide a nagyszüleimmel.
Négy éves voltam, amikor a szüleim úgy döntöttek, hogy egy nagy, egészcsaládos nyaralás keretein belül, úgy, hogy már én is fel fogom mi történik körülöttem, megerősítik a házasságukat. Skóciában. Annak is a fővárosában, tehát pontosan itt, ahol idén a családból csak egyedül vagyok. Legalábbis most. Mert biztos vagyok benne, hogy az érettségi után a nagyszüleim is el fognak jönni, hogy aztán gyújtsanak egy gyertyát. Mint minden egyes évben, mióta ők már nincsenek köztünk.
Azt a néhány kósza hajtincset, ami a szemembe lógott, most egy gyors mozdulattal a füleim mögé tűrtem és egy nagy sóhajt követően beléptem a templom nyitott ajtaján. Utam rögtön a bejárattól jobbra található állványhoz vezetett, melyen rengeteg gyertya égett már úgy is, hogy még csak délelőtt tíz óra volt.
Miután tegnap hétkor elfoglaltuk a szálláshelyünket, mindenki a saját ágyában folytatta a vonatban már elkezdett alvást és akkor már én is álomra hajtottam fejemet.
Ma pedig egy gyors reggeli után már bele is vetettük magunkat a skót főváros életébe. Kezdve egy sokak számára felettébb unalmas idegenvezető által megszervezett túrával.
  – Mindig is tetszett ez a templom. Bámulatos a művészet, ami benne van.
A gyufát éppen az egyik gyertya lángja felé tartottam, majd miután az lángra kapott, két másik piros tartóba helyezett gyertya felé emeltem. – A szülei?
Magamat csendbe burkolóztatva biccentettem, majd a szemeimet lehunyva lélegeztem mélyeket. Tíz éve már, hogy nap mint nap szembesülök azzal a mérhetetlen fájdalommal, amit a hiányuk okoz nekem. És valahányszor azt hiszem, hogy jól vagyok, ez a pillanat töredéke alatt képes megváltozni. Nem törődve azzal, hogy kibontott hajam rögtön az arcomba hullik, lehajtottam fejemet és számba harapva igyekeztem összekaparni magamat és a szívem darabjait is, mert jelenleg megint úgy éreztem, mintha..mintha valaki egy kalapáccsal vert volna rá néhányat. Teljes mértékben így éreztem magam. – Hope?
Kezeimet az arcomra tapasztva ráztam meg fejemet, visszatartva egy újabb zokogáshullámot, de amikor erős kezei átölelték testemet, nem bírtam tovább.
Arcomat pólójának anyagába, de leginkább a mellkasába fúrtam, kezeimet továbbra is ott tartva és hagytam, hogy eluralkodjon felettem a fájdalom, a zokogás és a tudat, hogy egyedül vagyok.
Mert már nincsenek szüleim.
  – Ssh. Nyugalom – simogatta hajamat gyengéd mozdulatokkal, miközben testem folyamatosan rázkódott ölelésében. – Jól van, semmi gond. Hope, kérlek, próbálj megnyugodni.
Sóhajtva igyekeztem összeszedni magamat, de úgy éreztem, hogy lényegében teljesen mindegy mit csinálok ezután, annál lejjebb, mint hogy a tanárom karjaiban zokogjak, nem hiszem hogy lenne még valami más. – Kérlek.
Hangja halk, nyugodt és gyengéd volt, ahogy próbált saját magam helyett rendbe rakni. Aztán, a második kérésének hallatán elhallgattam. Talán levegőt se vettem. Sőt, biztos, hogy nem vettem levegőt abban a pillanatban. Száz százalékig.
– Tudom, hogy befolyással vagyok az emberekre, na de hogy ennyire.. – húzta mosolyra ajkait, miközben gyengéden ért arcomhoz és törölt le onnan néhány könnycseppet. – Most már jól van?
– Jobban – csuktam le egy pillanatra szemeimet, de tényleg csak egy pillanatra, mert a következőben tenyerei már a csípőmön pihentek, miközben közelebb húzott magához.
– Jobban. Az már félsiker. De örülnék, ha jól lenne – hajolt hozzám közelebb, az én fejemben pedig bekapcsoltak a vészjelző szirénák.
Én mindenhol szívesen csókolózok vele, komolyan, ehhez semmiféle kétség sem fér, de nem egy templomban. Templomban csak és kizárólag azt a férfit akarom megcsókolni, aki mellett aztán életem végéig maradok majd.
– Tegezett – nyögtem ki, pontosan abban a pillanatban, amikor lehunyta szemeit és mindössze fél centi távolság volt ajkaink közt.
– Mi?
Nagyot nyeltem, majd hátrébb álltam tőle, újra az égő gyertyákat figyelve.
Lehet ez az egész, ami köztünk van ugyanolyan mint a gyertya. Meggyújtottuk reggel, de este valaki elfújja és minden ami marad, nem lesz más, mint a levegőbe keveredő füst.
– Tegezett. Az előbb. Azt mondta kérlek.
– Nem volt szándékos – mondta komoran, mire összeszorult a mellkasom.
– Jó.
Felsóhajtott, majd kinyújtotta kezét, hogy a hátamra simítsa azt, de elléptem tőle és minden további nélkül kivonultam a templomból.
Merre vagytok? Csatlakoznék, ha nem gond..
Már jött is a válasz.
Nando's, a sétáló utca végén. Örülök, hogy csatlakozol. :) puszillak és vigyázz magadra!! xx Bobby

– Tanár bá'!
– Jackson – sóhajtott Mr Brown, az égnek emelve tekintetét.
Tíz perc alatt ez a huszadik alkalom, hogy Jackson az osztályfőnökünket zaklatja, megszakítás nélkül, mindig ugyanazt a kérdést feltéve.
  – Tanár bá', komolyan. Mind elmúltunk tizennyolc. Ez az utolsó közös kirándulásunk, mielőtt mindenki megy az elit sulikba, én meg reményeim szerint messzire a szüleimtől – ráncolta homlokát, miközben szónokolt, mire többen is felnevettek. Én nem tudtam. – Hadd menjünk el bulizni. Csak néhány óra. Órácska.
  – Azért mondta, hogy órácska, mert maga szerint ez a kicsinyítés jobb fényt vetít a helyzetre? – szaladtak fel Mr Styles szemöldökei, miközben látszott rajta, hogy a legkevésbé sem örül az ötletünknek. Vagy legalábbis a többiek ötletének. Említettem, Rachel is, hogy nem én vagyok a világ legnagyobb partizánja, szóval várható volt, hogy ez az ötlet a kevésbé sem származhatna tőlem. Jackson a vállait vonogatva bólintott, mire a férfi felhorkantott. – Istenem..
Meglepett a ridegség, ami most belőle áradt. Ha nem is kedveli kifejezetten az osztályunkat, eddig sosem volt rá példa, hogy ennyire kimutatta volna az ellenszenvét. De most annyira egyértelmű az egész, hogy még ha nagyon akarnám, sem tudnék szemet hunyni felette. Lehetetlen feladat lenne.
  – Harold, nyugodj már le – szólalt fel Jackson védelmére azonnal Miss Styles, akit szintén nem láttam még idegesnek. Na, úgy látszik ez a nap a dühös Stylesok napja. Jesszusom. – Mr Brown? Szerintem néhány órába még senki nem halt bele – mosolyodott el kedvesen végig nézve rajtunk.
  – Gemma, már ne is haragudj, de ha csak megnézzük az iskolai kirándulásokról készített statisztikákat, egyértelműen levonható belőlük, hogy..
  – Hogy fogd már be, igen, pontosan ezt vontam le. Felnőttek. Papíron – harapott ajkába, mi pedig nevetve ráztuk meg a fejünket. Ebben nincs kivetni való. – Ha egyre visszaérnek a szállásra, részemről rendben van. Mi is voltunk kirándulni, tudom, milyen jó. Pláne, ha az utolsó közös évről van szó.
  – Elvehetem? – motyogta nagyra nyílt szemekkel bámulva a nőt James, de mikor rájött, hogy mindenki a véletlenül kicsúszott kérdése miatt bámul rá, mélyvörös színbe borult arccal sütötte le szemeit és kitárta kezeit. – Elnézést.
  – Mr Styles? – hagyta figyelmen kívül a közjátékot Mr Brown, mire mindenki könyörögve pislogott a férfire.
De csak a fejét rázta.
Nemlegesen.
  – Hát, akkor azt hiszem..
  – Mr Brown – szakítottam félbe, ezzel mindenki tekintetét, figyelmét magamra vonva. Az osztályunkból talán tényleg én vagyok az egyetlen, akiről biztosan tudja, hogy a gimis éveim alatt csak a sulis rendezvényeken voltam 'bulizni', de máshol nem. – Csak ma. Néhány óra. Kérem. Ígérem jók leszünk – mosolyodtam el a végére, ő pedig a homlokát ráncolva tanakodott.
Éreztem, hogy a mellette álló fiatal férfi szemei szeretnék magukra hívni figyelmemet, de nem adtam meg neki az örömöt. Most éppen haragszom rá. Vagyis..nem mondanám haragnak. Egyszerűen csak szeretném tudni, hogy mi ez, ami köztünk van. De ma, az a nem volt szándékos elszólása, meg a bennem tomboló és erősen csapongó érzelmek valahogy egytől egyig arra akarnak vinni, hogy ennek ennyi volt. Hogy nekünk ennyi volt.
Hogy mi ennyi voltunk.
  – Legyen – sóhajtott végül az idősebb tanár, de amikor mindenki ujjongani kezdett, felemelte a mutatóujját. – Háromnegyed egyre mindenki a szálláson, az nem érdekel, hogy ágyban vagy a fürdőben, a lényeg, hogy mindenki a szálláson lesz. Világos?
  – Mint a nap, tanár bá'! Mint a napocska! – tette hozzá gunyorosan Jackson, de csak nevetés volt rá a válasz. – Egyébként köszönjük a tanárnőnek is. Kedves, hogy kiállt mellettünk. Kár, hogy csak pár hétre kaptuk meg.
Miss Styles mosolyogva biccentett, aztán Rachel elkapta a kezemet és maga mellett tartva belevetettük magunkat Edinburgh éjszakai életébe. Fél nyolckor. Hol van még a háromnegyed egy...

Nem ittam. Nem iszok. És igazából inni sem akarok.
Így indultam neki a közös, osztályos bulizásnak. Csak aztán Rachel beindult. Istenem, mennyire beindult. Fél percenként nyomott a kezembe egyszer kicsi, aztán közepes, a végén meg hatalmas, koktéllal töltött poharat. A végére a világomat sem tudtam, annyi mindent megitatott velem. Aztán ott volt Bobby, aki, amint Rachel és Niall rettentően erotikus táncba keveredtek a táncparkett szélén és minket magunkra hagytak, bevezetett az osztályunk többi tagjainak körébe, ahol ő maga, Jackson és Bradley hívott meg egy kör töményre, egy kör erre, na de meg még egy kör arra. És akkor csapódott mellém újra Jackson is, aki táncolni akart. De minden áron.
Én pedig egész életemben nem szégyelltem magam annyira, mint amikor hozzá simulva mozogtam a ritmusra. Talán azért, mert sosem csináltam még ilyet. Aztán tovább gondoltam a dolgokat és rájöttem, hogy mindössze az zavart az egészben, hogy..hogy nem ő állt mögöttem. Vagy éppen előttem, teljesen mindegy.
  – Sosem láttalak még ennyire kilépve a komfortzónádból, Hope – csóválta a fejét mosolyogva, én pedig ujjaimmal a haját birizgálva vontam meg a vállaimat.
  – És ez baj?
  – Nem. Tetszik – mondta, majd közelebb vont magához, és a ritmusból nem kiesve ajkaimra illesztette övéit.
A mellkasom összeszorult, arcom lángolt a belé szökő pírtól, a szívem..a szívem fájt.
Levegő után kapkodva távolodtam el Jacksontól, kezeimet mellkasára támasztva és így eltolva magam tőle.
Mi a francot művelek?
  – Ne haragudj.. – motyogtam, de félő, hogy a dübörgő zenétől meg sem hallotta mit mondtam. Na meg az állapota is közrejátszott. Rosszabbul nézett ki mint én. És én sem voltam szép látvány.
  – Mi a fene volt ez? – támadt le egyből nagyra nyílt szemekkel meredve rám Bobby, amikor megálltam előtte.
  – Vissza kell mennem a szállásra. El kell tűnnöm innen, ez..a rohadt életbe, Bobby, ez nem én vagyok! – mondtam keservesen, szemeimet szúrni kezdték a szabadulni kívánó könnyek.
  – Jövök veled.
  – Nem. Maradj még. Van másfél óra, mire vissza kell érnetek, maradj. Azért köszönöm – öleltem meg szorosan és puszit nyomtam az arcára.
A tömegen átvágva láttam, hogy Rachel és Niall továbbra is egymást falva táncoltak, a legkevésbé sem követve a zene ritmusát, ugyanakkor láttam Jacksont is, akinek ölében a bárpult mellett ült valami...idegen.
Még a délelőtt folyamán vásárolt heti bérlettel ültem fel az egyik buszra, ami éppen akkor bukkant fel a szórakozóhelyhez közeli megállóban, majd fejemet a hideg ablaknak döntve hunytam le szemeimet.
Nem ismertem magamra.
Nyakamat tenném rá, hogy ha a szüleim most éppen látnak, akkor csalódtak. Bennem. Mert én is csalódtam magamban.
A zene hangos dübörgése még mindig visszhangzott a fejemben, az első alkalomhoz képest durván hatalmas mennyiségű alkohol, ami néhány óra alatt került a szervezetembe, most egyre jobban forgatta a gyomromat, amiből biztosan semmi jó nem fog kisülni. Undorodom magamtól, a fenébe is.
Gyerekesen, istenem, óvodás szinten viselkedtem, és akkor még le is iszom magam a sárga földig.
Időközben annyira elmerültem az önsajnálat és önutálat bugyraiban, hogy fel sem tűnt – megérkeztem a kétszemélyes szobákkal teli hotelbe.
  – Jó estét – köszöntött a recepciós pult mögött álló nő.
  – Magának is.
Magázódás.
Utálom.
Hátamat a lift falának támasztva vártam, hogy végre felérjek a második emeletre, ott is a huszonhetes számmal ellátott ajtóhoz.
Ironikus. Nagyon.
Kopogtam. Semmi válasz. Kopogtam megint. Újra semmi válasz.
Harmadszorra aztán elfogyott a türelmem és visszamentem a liftbe, majd a recepciós pultnál álltam meg legközelebb.
  – Elnézést.
  – Tessék, miben segíthetek? – mosolygott rám kedvesen a nő.
  – Az imént beszéltem az osztályfőnökömmel, de sajnos időközben becsukódott a szobaajtaja. Mivel az én hibám, gondoltam lejövök én a pótkulcsért. Megoldható lenne, hogy..
  – Természetesen. De holnap reggel majd kérem adja le a kollégámnak.
  – Köszönöm – bólintottam és a kulcsot markomba zárva mentem vissza a huszonhetes szobához.
Már a szépen bevetett ágyon üldögéltem, talán három perce, amikor a hátam mögött, jobb oldalt kinyílt a fürdőszoba ajtaja.
Először nem fordultam felé, rá se néztem. Csak igyekeztem összeszedni magam annyira, hogy képes legyek normális mondatokat formálni. Vagy érthetően kiejteni a szavakat.
  – Hope? Maga mégis hogy..
  – Kedves a recepciós nő, nekem meg jó a mesélő képességem – vontam meg a vállamat és lassan feltápászkodtam a matracról, azon hagyva a kulcsot. Elismerően biccentett.
Végignéztem rajta. Széles vállak, de akárcsak kezei, mellkasa is ízlésesen volt izmos. Feltéve, hogy lehet ezt így mondani. Nem tudom. Én mondom, az a lényeg. Szemeim lassan kúsztak tovább a vízcseppekkel telített bőrén, ahol hamarosan néhány tetoválás is szembe tűnt, de most nem nagyon kötöttek le. Mintha mágnes lett volna rajta, pillantásom úgy araszolt végig testén, és azt hiszem levegőt is elfelejtettem venni, amikor megláttam a fehér törülközőt, csípője körül lógni.
Basszameg.
  – Beszélnünk kéne – mondtam végül, nehezen véve a levegőt.
  – Beszéljünk – biccentett és leült az ágy szélére.

•
•
Újabb rész, ami megint csak elég hosszúra sikeredett🥰
Remélem tetszett, kommentben várom a véleményeket❤️
Szép estét mindenkinek❤️✨
midnightwhiteowl ❤️❤️
Ladybady 🥰
ladyshitgirl 🥰
macilacinaci 🥰