h a r r y s t y l e s   s z e m s z ö g e

Eredetileg nem is ebbe az iskolába akartam jönni.
Úgy volt, hogy sikerül bejutnom a zenei egyetemre, mint gyakornok, de amikor az utolsó megbeszélésre vártam a rektor irodája melletti székek egyikén, ő maga és egy nálam lényegesen idősebb férfi lépett ki a szobából, majd néztek rám sajnálkozva. Én akkor már tudtam, hogy az egyik álmom a sok közül, miszerint ugyanazon az egyetemen tanítsak, ahol én magam is tanultam és mindemellett azt, amit mindennél jobban szeretek, éppen elúszni látszott. Sőt. El is úszott. A rektor bocsánatkérésének meghallgatása után dühösen hagytam el a már réginek számító egyetem épületét és elhatároztam magamban, hogy nem mostanában fogok ide visszajönni.
Azon a délutánon úgy voltam, konkrétan mindennel, hogy utáltam. Teljesen mindegy volt, mi vagy ki jött velem szemben London utcáin, egész egyszerűen haragudtam rá. Rosszabb voltam mint egy kisgyerek, akitől elvették a kedvenc játékát, mert rossz jegyet vitt haza. Pontosan így tudnám leírni az aznapi viselkedésemet. Az anyám persze próbált nyugtatni, hogy ez még igazán nem a világ vége, de nekem nagyon is annak számított. Egyedül ide adtam be a jelentkezési lapomat, illetve az életrajzomat is, hisz a rektor is ismert, két éve végeztem kitűnő átlaggal az egyetemen, továbbá rengeteg darabban léptem már fel, mint a környék legfrissebb több hangszeren játszani képes zenésze. Az igaz, hogy ezek a fellépések leginkább a klasszikus zene világában állták meg a helyüket, de attól független tudta, hogy milyen tehetségeim vannak.
Legyen ez most akármennyire egoista kijelentés, velem biztosan jobban járt volna, mint a nálam jó néhány évvel idősebb fazonnal. De hát..ez van. Nem?
  – Engem felvettek! Van munkahelyem, öcskös!
A számba harapva kellett visszafogni az érzelmeimet és az első reakciót, amit szerettem volna kimutatni, miután ő is megérkezett a kávézóba és leült a velem szemben álló, üres székre. Nővérem arcán széles mosoly terült szét, emlékszem, még a szemei is olyan erőteljesen csillogtak, hogy simán elképzelhető volt, hogy valós csillagok helyezkedtek el bennük.
  – Ez.. – szívtam be élesen a levegőt, aztán nagyot sóhajtva mindkét kezemet széttártam – ..csodálatos. Örülök neked. Tényleg. Anyáék biztosan büszkék lesznek rád.
Gemma szemöldökei egyszerre szaladtak fel a homlokán, szinte egészen a hajáig.
  – Nem sokszor örülsz, de tudom, hogy az mikor valós és hamis. Ez most hamis. Jobban örültél, mikor szakítottam Jakeel. Az őszinte öröm volt.
Elvigyorodtam mondatára.
Akkor tényleg boldog voltam. Madarat lehetett volna fogatni velem.
  – De csak mert egy tanulatlan bugris volt – vontam meg vállaimat, mire unottan forgatta meg szemeit. – Tényleg örülök neked. Komolyan. Csak..nem engem választottak. Valami középkorú fazont.
Gemma a szája szélét harapdálva pislogott rám sajnálkozva, aztán felkapta a telefonját és hevesen írt rajta valamit. – Ilyenkor hol marad a ha együtt vagyunk nem telefonozunk megállapodásunk?
  – Szeretnél holnap munkába állni?
Összeráncolt szemöldökökkel meredtem nővérem arcába értetlenül és hirtelen azt is elhittem volna, ha közli velem, hogy megzavarodott.
Olyan szinten hajlamos a témák közti csapongásra, hogy néha nem értem mégis hogyan lehetünk mi testvérek.
  – A gimi. Ahol én is tanítok majd. Három szakos, természettudomány, nyelv és zene. A zene tanáruk most fog szülni valamikor. Holnapra kéne az új tanár, de senki nem fogadta el ilyen rövid idő alatt. Tudom, nem a zenei egyetem, ahol ezer meg ezer üveges tekintetű hallgatónak beszélnél Mozartról meg Bachról, de ez is több mint a semmi. Na?

Így kerültem tehát ide. Egyáltalán nem volt betervezve, előtte még csak nem is hallottam erről az iskoláról, annyira elkerülte a figyelmemet. Most mégis itt vagyok és már a harmadik hetemben járok. Mint gimnáziumban tanító zene tanár.
Akinek akad kisebb-nagyobb problémája. Nekem ne akadna? Ugyan. Az nem is én lennék.
Összesen négy osztályom van, de abból a negyedik éppen az érettségire készül.
Ahogy eddig elhallgattam a játékukat, továbbá az ének tudásukra is szenteltem valamennyit a figyelmemből, egészen biztos voltam abban, hogy kivétel nélkül, már most mindenkinek sikerült a szóbeli – illetve gyakorlati, csak erről senki nem beszél – érettségi. Csak aztán ott volt ő.
Az egyedüli személy, aki mindjárt az első tanítási napomon feltűnt. Na nem azért, mert annyit jelentkezett volna az órámon, hogy lényegében csak ketten kommunikáltunk egészen ötven percig.
Még ha ez történt volna..
De, mint arra már rámutattam – az egyszerű és gördülékeny történések egyértelműen nem az én világom. Azokat egész egyszerűen nem nekem találták ki. Az is lehet, hogy immunis vagyok rájuk. Kinézem magamból.
De visszatérve rá.
Miután a kávézóban Gemma lebeszélt nekem egy még azon a délután esedékes találkozót az igazgatóval, egy gyors kávé felhörpintése után mindketten az iskolába mentünk. Amíg én mindent megbeszéltem a főnök jelöltemmel, a nővérem feltehetőleg a folyosón várakozott.
Másnap pedig mindketten London egyik – a Google szerint – legfelkapottabb gimnáziumában kezdtünk tanítani.
Nekem mindjárt az első órám matek volt, a végzős osztályok egyikében, abban, ahol mind a huszonkét személy jelen volt, csak egyetlen egy hiányzott. Ötven percen keresztül.
Az a személy, aki közvetlen csengetéskor tépte fel előttem az osztály ajtaját és rohant belém.
Pontosan az a személy, aki másnap megint késett, szintén az első óráról.
És az a személy, aki bár gyönyörűen zongorázik, énekelni nem képes. A második napom óta, amikor is hat zene óra keretein belül sem voltam képes éneklésre bírni, azóta folyamatosan, megállás nélkül körülötte és a zárkózottsága körül forog minden egyes gondolatom.
Ami nem jó.
A legkevésbé sem.
Nem úgy, hogy én egy pedagógus vagyok, ő pedig a diákom. Van köztünk kilenc év. Ezt pedig sokan pedofíliának nevezik.
Úgy körülbelül az egész világ.
Csütörtökön, a három osztály diákjaiból összeálló csoport kifejezetten örült, amikor a hatodik helyett már a negyedik óra felénél sikerült befejeznem az utolsó, még hiányzó tétel kidolgozását. De mint friss tanár, természetesen eszemben sem volt, hogy előbb elengedjem őket.
Szóval rettentő gyorsasággal kellett kiötlenem valamit az elkövetkező két órára.
Ennyi lelkes diákkal.
  – Most akkor gyakoroljunk – jelentettem be vidáman végignézve rajtuk, miután lecsuktam a laptopom tetejét. – Ne örüljetek ennyire, a végén még örökre üldöz majd a hálátok.
Mondatomra néhányan elmosolyodtak, páran a szájukat húzva csúsztak lejjebb a széken, aztán a hátsó padok egyikére vándorolt a tekintetem. Niall mellett ült, természetesen, hisz ki más mellett ült volna, ha nem mellette, és folyamatosan a padot bámulta, miközben a szőke srác lehajtotta a fejét. Feltételezem, hogy közben mondott valamit, mert Hope jóízűen nevetett.
  – Khm.
  – Elnézést – harapott rá ajkára, mire mellkasom összeszorult.
  – Ó, nem, ugyan, semmi probléma – hajoltam előre és támaszkodtam meg két kezemmel a tanári asztalon, szemeim gyorsan cikáztak arca minden egyes porcikája között. – Kérlek.
– Hm? – nyíltak nagyra a szemei.
– Kérlek, mutasd meg, mivel készülsz az érettségire.
A teremben azonnal halk suttogás vette kezdetét, hirtelen mindenki akart beszélni mindenkivel, csak Hope állt fel lassan, kétségbeesett tekintettel az asztalától, miközben a mellette ülő barátjára is vetett néhány segélykérő pillantást.
  – Mr Styles, elnézést – emelte fel a kezét Nina, én pedig érdeklődve kaptam rá tekintetemet.
– Igen, Nina?
– Mi lenne, ha külön gyakorolnánk? Mármint,  félreértés ne essék, nekem ez a megoldás is rendben van, de van éppen elég kisterem, hogy mindenki tudjon egyedül zenélni erre a két órára. Annak szerintem több..
– Több értelme lenne – segítette ki őt Niall, egyáltalán nem törődve azzal, hogy esetleg milyen reakciót kaphatna tőlem ezért.
  – Több értelme... – ismételtem meg lassan Niall szavait, aztán megvakartam az államat és nagyot sóhajtottam. – Irány a termek, mindenkihez be fogok nézni. És ott már nem lesz különcködés.
Az egész osztály egyszerre mozdult meg, mindenki a vállára kapta táskáját és szép, rendezett sorban vonult ki a teremből, majd meg sem állt a hangszigetelt szobákig. – Hozzád is jövök, Hope, nincs több kibúvó.
Nem néztem rá, miközben beszéltem, mégis tudtam, hogy zavarban van. Zavarban van és ezt azt hiszem egyikőnk sem tudja hova tenni.
Vártam vagy jó húsz percet, mire megkezdtem a kör utamat, aminek keretein belül minden egyes szobába beléptem és érdeklődve hallgattam a diákok játékát, illetve énekét.
Niall terme volt az utolsó előtti, amibe beléptem, de ő nem különösebben szentelt rám több figyelmet. Vetett rám egy gyors pillantást, ez igaz, de egy másodperc erejéig sem esett ki a szerepéből, teljes és őszinte beleéléssel játszott egy Green Day számot az elektronikus gitárján, kifejezetten jó ének kísérettel.
Elismerően biccentettem, amikor befejezte a dalt és rám emelte tekintetét.
  – Kiváló munka, esetleg annyi, hogy a túl magas hangoknál próbálj meg egy oktávval lentebb maradni. De egy kis gyakorlás, és énekelhetsz Sam Smith-et is – mosolyodtam el mondandóm végére, mire nevetve rázta meg a fejét.
  – Köszönöm – mondta, én pedig megfordultam és készültem elhagyni a termet. – Tanár úr.
  – Igen?
  – Hope nehezen nyílik meg. Sokszor még nekünk, a közeli barátainak is. Énekelni már tíz éve nem énekelt, még a saját családja előtt sem. Az anyukájával szokott, de ő..
  – Tudom – szakítottam félbe keserű ízzel a számban, amikor eszembe jutott, hogy múlt pénteken milyen szituációba is keveredtem ezzel az üggyel kapcsolatban. – Hallottam, mi történt. Mindenesetre köszönöm, igyekszem átjuttatni az érettségin.
Niall biccentett, majd visszafordult a kottatartóhoz és ismét játszani kezdett, ezúttal egy Red Hot Chili Peppers dalt. Jó ízlése van.
Az utolsó szobához érve a lehető leglassabban és feltűnés mentesebben nyitottam ki az ajtót. Amint beléptem a gyönyörű zongora dallam ütötte meg füleimet és örömmel konstatáltam, hogy a lány háttal ül nekem, énekének hála pedig duplán biztos, hogy nem hallotta meg az érkezésemet. Tökéletes.
Csodálattal, áhítattal és boldogsággal megspékelve hallgattam ujjainak gyors játékát, illetve gyönyörű hangját. Húsz másik diákot hallgattam ma meg, de egyik sem fogott meg annyira, mint ő. De nem csak ő. Egyszerűen az egész lénye.
Ahogy láttam, hogy hangja minden egyes szó után bátrabb és erősebb lesz, ahogy láttam, hogy levetkőzi a fájdalmait, a sebeket, amiket hosszú évek óta, minden egyes nap magán és a szíven hordoz, egyszerűen elvarázsolt. Olyan érzelmeket mozdított meg bennem, amiket lehet, sőt egészen biztos, hogy nem kellett volna. Eleve azt nem kellett volna, hogy ekkora csodálattal tekintsek rá. Ahogy az sem kellett volna, hogy ennyire meg akarjam ismerni. Annyira érdekel, hogy pontosan min ment keresztül, hogy miért olyan amilyen és mindennél jobban szeretném tudni, hogy ki is ő.
Hogy ki ő valójában.
Ki a valódi Hope Graham.

•
•
Újabb rész, ami egy különkiadás. Lényegében az eddigi részek nagyobb eseményei, Harry szemszögéből. Vagyis, bocsánat, Mr Styles szemszögéből.😋
Hamarosan tervezek érkezni a kilencedik résszel, ami ismét Hope szemszögéből fog íródni!🥰
Remélem tetszett nektek ez a kis "mit gondol Harry" köztes rész❤️
midnightwhiteowl ❤️
Ladybady 🥰