Semmiféle dolgozatunk nem lesz holnap. Nem hogy földrajz, egész egyszerűen semmilyen. Csak ezt mondtam neki, hogy mihamarabb szabaduljak, anélkül, hogy esetleg elvigyen egy szintén esetleges szívbaj a furcsa érzelmek miatt, amiket a közelsége váltott ki belőlem. De azokat aztán nagyon.
A lábaim remegtek, a szívem őrült módjára kalapált és a végére már kezdtem azt hinni, hogy szeretne kiugrani a helyéről és az ölembe esni, valamint a torkomban is óriási gombóc keletkezett. Szintén fogalmam sincs, hogy miért. Csak annyit tudtam, hogy el kell hagynom azt a nyamvadt zene termet és ezentúl minden egyes óráján időben meg kell jelennem, hogy legalább ennyivel kerüljem el a vele közösen töltött idők sűrűségét. És őszintén szólva, jobb lesz ez így. Meghúzom magam, nem fogom ugyanazt a teljesítményt nyújtani az óráin amit eddig az előtte minket tanító tanárainknak produkáltam, mert valamiért úgy érzem, hogy ezáltal is csak magamat védem. És van egy olyan nem teljesen érthető érzésem – milyen meglepő, nem? Mostanában csak érthetetlen érzéseim vannak, tiszta jó. –, hogy előle védeni kell magam. Ennek nincs különösebb oka, vagy bármi, egyszerűen csak olyan a kisugárzása, hogy nekem..hogy az nekem kissé rémisztő. Vagy visszataszító. Valamelyik a kettő közül.
– Mhm, imádom a nagyanyád főztjét. Nem cuccolhatnék hozzátok? Leszek a fogadott gyerekük, nekem nincs ellenemre.
– Néha. Néha, amikor azokat a csókolni való ajkaidat nem csókolásra használod Niall, komolyan szeretném őket beragasztani – sóhajtotta Rachel unottan és kissé fájdalmas grimaszba húzva az arcát, miközben Bobby is helyeslően bólogatott.
– Igaza van. Az ajkaiddal, meg a ragasztóval kapcsolatban is – vigyorodott el, amikor Niall arca hirtelen vált pirossá. Nos, hiába vagyunk már négy éve barátok, Bobby mindenkit képes pirulásba hozni. Pofon egyszerűen megy ez neki. – A lényeg, hogy most nem te és bélpoklos hasad a fő témánk, hanem Hope és a nagyon szexi tanára. Tanárotok. Végülis tanárunk, matekunk nekünk is van.
– Harry nem szexi – nyújtottam ki a kezemet, hogy meglökjem a mellettem ülő srác vállát, de elkapta azt és magához rántott.
Rachel pedig robbant. De ez őszintén várható volt.
– Jó, Horan befejezte az ebédet, Bobby is, most pedig fogják a cókmókjukat és mennek haza. Vagy bánom is én hova. Csak azt nem szeretném holnap megtudni, hogy valamilyen okból kifolyólag te Jessicanál kötöttél ki, jó? – nyomott egy gyors búcsú csókot barátja szájára, aki szélesen elvigyorodott és még egyre visszahúzta magához és miután ezzel ők végeztek, elkapta Bobby karját és magával húzta a házunk ajtaja felé.
– Ez nem igazságos! Én legalább vagyok olyan jó barátod, mint Rachel! Ha nem még nála is jobb! Hope!
– Sziasztok, szép napot nektek – csukta be utánuk az ajtót Rachel vidám búcsút véve tőlük, majd hozzám fordult és az emeletre biccentett. – Menjünk a szobádba, nem?
– Menjünk. De Bobby dühös lesz amiért most kimarad a beszélgetésből.
– Nagyon dühös lesz – helyeselt Rachel ördögi mosollyal az arcán, de nem fordított különösebben sok figyelmet közös barátunk esetleges kirohanására, amivel holnap köszönthet majd minket, amint összefutunk az iskola udvarán, egyszerűen csak megvonta a vállait és tovább szelte a lépcsőfokokat.
Miután pedig mindketten bevonultunk a szobámba és elhelyezkedtünk a számunkra megfelelőnek tűnő helyeken, beszélgetni kezdtünk. Úgy nagyjából mindenről, ami az első két napban lefolyt. Köztem és az új tanár között.
– Hogy érted azt, hogy meg akar érteni téged? – biccentette oldalra a fejét Rachel, amikor mindketten a hátunkon fekve terültünk ki az ágyamon, a plafont bámulva, én pedig épphogy befejeztem neki a mesélést a néhány órával korábban megtörtént beszélgetésről.
– Jó, nem pontosan ezt mondta, de én így vettem le – vonogattam a vállamat. – Konkrétan közölte velem, hogy zárkózott vagyok, korlátok között tartom magam.. Te ezt hogy értelmeznéd, ha nem így? Legalábbis részben – tettem hozzá bizonytalanul, miután újból végig gondoltam a tegnapi, óra után megtörtént társalgást.
Lehet, hogy félreértettem.
– Hát.. – tápászkodott fel az ágyamról lassan Rachel, enyhén megrázva a fejét. – Holnap délutánra randit szerveztem neked, rettentő kedves és jó fej srác, biztosra mondom, hogy imádni fogod. Arról nem is beszélve, hogy ő korodbeli. Viszont azt is biztosra mondom, hogy felkeltetted a tanárunk figyelmét, nem is kicsit. De ne feledd, ő egy pedagógus, te pedig a diákja vagy. És az, hogy a kinézete simán felér egy szuperhőst játszó színészével, nem mentség arra, hogy olyan galibába ránthat bele, amiből aztán nem fogsz tudn...
– Oké oké – ültem fel azonnal az ágyon, nagyra nyílt szemekkel és mindkét kezemet felemelve. – Messzire evezel Rach, túlságosan messzire.
– Hope! – hallottam meg nagyapám hangját, vagyis leginkább kiáltását, ami valahonnan a földszintről érkezett.
Rémülten kaptam tekintetemet Rachel arcára, amiről már neki is másféle érzelmek mutatkoztak, mint alig néhány másodperce.
Egyszerre szálltunk le az ágyamról, majd velem az élen trappoltunk végig a fenti emeleten, le a lépcsőn és meg sem álltunk a nappaliig.
Aligha fogtam fel mit is látok egészen pontosan, szemeimet máris ellepték a könnyek, a torkomban hatalmas gombóc keletkezett, a mellkasom pedig egyre csak szorult a szívem körül.
– M-mi történt? – kérdeztem akadozva.
Aligha tudtam azt is, hogy egyáltalán hol vagyok éppen.
– Mr Graham, hívott már mentőt?
– Nem, én, még nem, én csak..
Rachel biccentett egyet, aztán rettentő gyorsasággal kapta elő a telefonját és tárcsázta a mentők számát, akiknek aztán minden fontos adatot bediktált.
– Tíz perc és itt vannak – sietett vissza hozzánk, majd térdelt le mellém. – Pulzusa van? A légzése rendezett?
Rachel olyan tisztán átgondolt és értelmes kérdésekkel bombázott minket, hogy hirtelen rá sem ismertem. Már nem azért, mert hogy máskor meg aztán ne lenne értelmes vagy hasonló, egyszerűen csak az éppen felettem uralkodó sokk hatására képtelen voltam felfogni hogy ki és mégis mit akar tőlem megtudni.
A nagyanyám ugyanis ott feküdt a földön, most lecsukott szemei alatt hatalmas és sötét karikák húzódtak, arca beesett és fakó volt, de mégsem tudtam, még csak elképzelni sem, hogy mi történhetett vele.
Mikor mi megjöttünk délután, minden rendben volt vele.
Legalábbis úgy tűnt.
– Mi történt?
– Fogalmam sincs, az egyik pillanatban kártyázni akart volna, a másikban már elájult. Fogalmam sincs, mégis mi baja lehet. Hiszen egészséges. Baja se lehetne. Neki nem... – motyogta a végét fájdalmasan, az én mellkasom pedig még jobban, még nagyobb erővel szorult össze a szívem körül és esélyt sem adott arra, hogy esetleg egy normális lélegzetvételem legyen.
Rachel a szája belsejét harapdálva térdelt le mellém, és hajolt közel a nagyanyámhoz, hogy megnézze van-e légzése és pulzusa rendesen.
Volt neki. Szerencsére.
De akkor mégis miért ájult el?

A mentő végül nyolc és fél perc elteltével – számoltam – száguldott be a házunk elé, ahova elsőként én rohantam ki, hogy mihamarabb a továbbra sem felébredő nagyanyámhoz vezethessem a mentőt szintén gyorsan elhagyó embereket.
Az elmondásuk szerint és egyetlen hirtelen pillantást követően egyértelműen közölték velünk, hogy a lehető leghamarabb kórházi ellátásra van szüksége a mamának, így a nagyapám vele együtt beszállt a mentőautóba, én azonban azt sem tudtam mit vagy hogyan kéne cselekednem. Csak az járt a fejemben, hogy bármi is van vele, nem veszíthetem el. Őt nem.
Egyikőjüket sem, de őt a legeslegutolsó pillanatig nem.
Amikor elveszítettem a szüleimet, ő volt az, aki nevelt, aki főzött rám, aki képes volt leülni velem a konyha asztal mellé, hogy segítsen felkészülni a matek dolgozatomra és ő volt az, aki anyám helyett is anyám volt.
Persze, a nagyapám is, de..
De a nagyanyám, ő..
– A francba, Rachel, be kell mennem a kórházba!
– Nem, figyelj, a papádnak igaza van, felesleges lenne bemenned, most úgysem tudsz rajta segíteni. Holnap, suli után bemegyünk, de ma már.. – akadt meg egy pillanatra, amikor látta, ahogy a szám lassan lefelé görbül és akárcsak egy kisgyerek, hangos zokogásban török ki. – Hé, ssh, Hope, nyugodj meg.
– Nem veszíthetem el. Őt..őt nem, Rachel. Őt nem. Nem lehet. Nem hagyhat el ő is.. nem, nem – ismételtem magam folyamatosan, ami, könnyen meglehet, hogy kissé megrémisztette.
Nem lepődnék meg rajta. Tényleg nem.
Nem vagyok kifejezetten az a típus, aki sokszor beszélne, vagy mutatná ki különösebben az érzelmeit. Most viszont, amikor közel teljes mértékben felnőtt fejjel álltam egy olyan tény előtt, hogy fogalmam sem volt mi történhet úgy körülbelül bármelyik pillanatban, éreztem, ahogy hirtelen minden túl kicsi lesz számomra. A szüleim elvesztését mindig is magamon, magamban fogom hordozni, de ha még valaki elhagy...
– Jöttünk ahogy tudtunk, hol van? – hallottam meg egy rémült és egyben ideges hangot, de a folyamatos zokogásom miatt nem sikerült felismernem a tulajdonosát.
– Rosszul, srácok, egyszerűen nem tudtam megnyugtatni, lehetetlen. Mindenáron be akar menni a kórházba, de a nagyapja a lelkemre kötötte, hogy nem engedem be, én meg..
– Nyugi, semmi gond – felelte a segítségünkre hívott személy. – Ha megkérlek, csinálsz neki kakaót?
Rachel válaszát erre már nem hallottam, gondolom én biztosan nem ellenkezett, nekem viszont sikerült rájönnöm, hogy ki volt képes hamarosan az éjszaka kellős közepén ide sietni.
– Louis.. – emeltem fel térdeimről a fejemet és könny áztatta, felpuffadt arccal és erősen vöröslő szemekkel néztem fel rá.
– Rég láttalak – tárta szét a kezeit, miközben leült mellém a kanapéra és szinte azonnal a mellkasára vont. – Nyugodj meg, jó? A kedvemért, Graham.
– De..
– Te is tudod, mennyire erős nő, ne hülyéskedj velem – simogatta folyamatosan a hátamat, közben gondterhelt sóhajt hallatva. – Akármi is volt vele ez ma, két nap és már újra a konyhában fogja sütni a kedvencedet.
– Kedvencünket, neked is mindig küld belőle, mert lusta vagy meglátogatni minket – szipogtam, aztán az arcomat megdörzsölve eltoltam tőle magamat. – Miért nem jössz hozzánk, Lou?
– Nézd csak, Rachel csinált kakaót! – kapta fejét az éppen akkor belépő barátnőm irányába, aki mellett Niall is felbukkant, Louis pedig talpra ugrott. – Forró lett?
– Mi? – torpant meg megilletődve a bögrét tartó lány, aztán összevont szemöldökökkel nézett a mellettem ülő srácra.
Az unokatestvéremre. Az egyik unokatestvéremre.
– Nem gőzölög, add ide, majd megmelegítem én.
– Leégeti a kezemet, éppen elég forró ez így is – rázta meg a fejét Rachel, egyáltalán nem értve, Louis mégis mit akar a bögre kakaóval.
De én tudtam. Menekül.
A válasz elől, amit talán egyikőnk sem szeretne teljes egészében hallani. Vagy nem tudom.

Péntek lévén mindenki unottan ücsörgött a kémia laborunk két személynek megtervezett asztalainál és ugyanilyen, ha nem még unottabban jegyzeteltünk szinte mindent, amit a tanárunk mondott.
Legalábbis a többiek ezt tették. Bobby, meg az egész osztály. És akkor ott voltam én, akinek ma lényegében el sem kellett volna jönni az iskolába, hanem korán reggel kórházba menni, hogy megtudja milyen a nagyanyja állapota. Na, ha Rachel, Niall és Bobby tegnap este nem alszanak nálam, akkor biztosan nem itt ülnék most, a valami teljességgel érthetetlen kísérletről beszélő tanáromat hallgatva, hanem a kórházban ülnék és várnám, hogy végre megtudjak valamit. Teljesen mindegy, mit, csak valamit.
  – Hope, kicsengettek – simította kezét a vállamra Bobby, kissé féltő pillantást vetve rám.
  – Milyen óránk lesz most?
  – Matek – felelte Niall, és elhúzta a száját.
Ahogy én is.
Mindkettőnknek volt szerencséje tegnap hat órán keresztül a zenetanárral tölteni az időt, a mai napunkba azonban úgy igazán nem hiányzott.
Nekem aztán egyáltalán nem.

•
•
Jó reggelt!☺️
Újabb rész, most valamiért ide hozott a kedvem, na meg persze az ihletem is. (:
Ha tetszett a rész, kérlek komment és/vagy vote formájában jelezd. Köszönöm!❤️
És szép napot mindenkinek🥰✨

All the love. xx Agirlswriting🪐