5 hónappal később

– Jövő hét csütörtök éjfélig várom a hetvenes évek zenéi és zenészeiről szóló beadandókat, fontos része lesz a vizsgának, senki se felejtse el. A feldolgozandó pontokat megtalálják a kiválasztott anyag legelején. Jövő héten találkozunk!

Az egészen idáig síri csendbe burkolózott terem hirtelen váltott át New York leghangosabb részévé. A péntek délutánok mindig ilyenek voltak. Az elején igaz nem ennyire, de most, öt hónappal később, szinte minden megváltozott ahhoz képest, hogy milyen volt a hangulat az első szemeszterünk kezdetekor. Mostanra összeszoktunk, kialakultak a barátikörök, mindenki tudta, hogy ki kivel jelenik meg egy buliban és szinte mindenki ismert mindenkit. Igaz, egy kicsit több időre van szükségünk ahhoz, hogy tényleg teljesen jó, zökkenőmentes legyen a hangulatunk, de azt kell mondanom, hogy az én meglátásom szerint tökéletesen jó úton haladunk ennek az irányába. Komolyan. A kollégiumban, a szobánk folyosójának többi lakosaival is egyre jobb a kapcsolatunk, úgy is, hogy több olyan is van köztünk, akik már a harmadik vagy negyedik, esetleg az utolsó évüket csinálják éppen. A szobatársammal, Kaylaval pedig hihetetlen jó kapcsolatom lett, már aznap, hogy beköltözött, utánam pontosan egy héttel.

  – Hope!

Táskámat a vállamra lendítve döntöttem hátamat a folyosó falának, mindeközben Kayla társaságában figyelve, ahogy Colin minden egyes lépésével frusztráltabb arckifejezéssel próbál eljutni hozzánk. Elnevettem magamat, amikor egy nálunk jó néhány évvel idősebb sráccal kis híján összementek, mert annyira szeretett volna átérni a folyosót elöntő tömegen.

  – Szia – torpant meg előttem, kezével beletúrva hajába, amin feltehetőleg így akart segíteni, de meg kell vallanom, hogy csak még kócosabban festett. – Egész nap utol akartalak érni. Van kedved ma eljönni hozzám? A srácok haza mennek a szüleikhez a hétvégére, szóval enyém az egész lakás.

Éreztem, ahogy nyakamon keresztül az arcomba tódul a melegség és amikor Kayla a szemeit forgatva ragadta meg Kate kezét és húzta őt maga után a kijárat irányába, biztos voltam benne, hogy a kelleténél sokkal mélyebb piros árnyalatú lehetett az arcom, mint lennie kellett volna. De őszintén nem tehettem róla. Colin három hónapja kezdett el érdeklődni irántam, egészen pontosan az első közös csoport feladatunk bekövetkeztével. Azóta számot cseréltünk, állandóan beszéltünk és rengeteget találkoztunk.

Jól éreztem magam vele. Segített..segített átlépni dolgokon, segített abban is, hogy minden este helyett, csak minden második, idővel pedig már egyetlen este se sírjam álomba magamat. Pedig mielőtt közösen kellett elvégeznünk a feladatot minden este ezt tettem. Mondhatni ez volt a rutinom. Beszéltem a nagyszüleimmel, Rachelékkel, Louisval vagy éppen Bobbyval és miután letettük a telefont bekuckoltam magamat az ágyamba, hogy aztán rá gondolva álomba sírjam magamat. Aztán jött Colin, aki szépen lassan megmutatta, hogy..hogy felesleges így tölteni a napjaimat. Felesleges azon rágódni, mi lett volna, ha.. elmondása szerint pedig teljességgel felesleges egy olyan férfi után sírni, aki elhagyott.

És ha az elején még nem is, de mostanra kezdek egyre több igazat adni neki. Sőt. Lassan eljutok arra a szintre, hogy teljesen egyetértek vele. Őszintén úgy érzem, hogy erre van szükségem ahhoz, hogy végre jobban legyek, hogy végre, ha az otthonomra gondolok, akkor ne konyuljon le a szám és kezdjek sírni, csak azért mert tudom, hogy ő is ott van, boldog életet élve a családjával.

  – Benne vagyok – mosolyogtam vissza rá, ő pedig a kezét kinyújtva nekem összekulcsolta ujjainkat. Ugyanazt a karját átemelte a fejem felett és a vállamra helyezve összekulcsolt kezeinket magához vont, hogy puszit nyomjon a halántékomra. – De mi lenne, ha elmennénk a városba?

Boldogan vigyorgott le rám.

  – Bejött a kínai, amit a múltkor mutattam, igaz?

A szemeimet forgatva fúrtam könyökömet az oldalába, közben elindulva a kiürült folyosón, a kijárat irányába. – Nem tehetek róla, hogy ennyire finom volt..

Nevetve, egymásba kapaszkodva hagytuk el az egyetem területét, miközben megint elöntött az érzés, hogy jól vagyok. Hogy már nem lesz olyan éjszaka, amikor addig sírok, amíg már majd levegőt sem kapok, hogy nem fogom elalvás előtt a közös képünket bámulni, hogy..hogy lassan teljesen elmaradnak az olyan fájdalmas gondolatok, cselekedetek, akármik, amiknek hozzá van közük. Nagyon szerettem volna végre úgy nézni Colinra, hogy ő Colin. Neki nincsenek olyan igézően gyönyörű zöld, smaragdzöld szemei mint neki, hogy neki nem sötétbarna a haja, hanem piszkos szőke. És azt is szerettem volna elfogadni, hogy Colin valóban érdeklődik. Irántam érdeklődik, én érdeklem és valószínűleg nincs egy ex-barátnője, aki a gyerekét hordja a szíve alatt. Valószínűleg nem azért keresi ennyire a társaságomat, hogy pár hónap elteltével aztán fogja magát és faképnél hagyjon.

  – Villamos vagy...

  – Gyalog – szorítottam rá ujjaira egy kicsit erősebben, és amikor keserves nyögést hallatott, kuncogva nyomtam puszit az arcára.

Visszamosolygott rám.

És én tényleg jól éreztem magam.

Igazán jól.

*~*

Délután ötkor Colin és én a buszmegállóban álltunk, ahonnan még busszal is nagyon maximum csak egy negyed óra, amíg elérem a campushoz legközelebbi megállót. Ez volt az egyik ok, amiért minden erőmmel azon voltam, hogy Colin ne akarjon velem tartani. Egyrészt lényegében teljesen szükségtelen volt, másrészt pedig a mai délutánunk után úgy döntöttem, hogy eljött az ideje az elengedésnek. A továbblépésnek. Az új élet elkezdésének. Úgy éreztem magam, hogy végre eljutottam arra a szintre, hogy Harrynek egy utolsó gondolatot szánva végleg hagyjam, hadd lépjen ki az életemből. Teljesen. Nem akarok rá gondolni, nem akarok emlékezni az érzelmekre, amik akkor tomboltak bennem, ha rám nézett, ha a közelemben volt, ha a kezeit fonta körém, vagy ha éppen a csókjai gyengítették el térdeimet. El akartam engedni minden vele kapcsolatos dolgot az életemből, mindent, ami rá emlékeztetett... egyszerűen csak tényleg mindent.

– Írj, ha a kollégiumban leszel, rendben? – ölelt magához szorosan, amikor bekanyarodott az utcába a busz.

– Köszönöm ezt a délutánt, igazán jól éreztem magam – simítottam kezeimet arcára és nagyon szerettem volna lábujjhegyre emelkedni, hogy megcsókoljam, de egyszerre több dolog is közbeszólt.

Az ég felmorajlott, a szürke felhőkből nagy erővel és hatalmas mennyiséggel kezdett zuhogni az eső és a busz is éppen ebben a pillanatban döntött úgy, hogy megáll mellettünk, kitárva előttem az elülső ajtajait. Colin egy bármikor választ követően apró puszit nyomott a homlokomra és a megálló üvegének takarásából nézte, ahogy felszállok a buszra, megveszem a sofőrtől a jegyemet és a jármű leghátsó üléséhez sétálva folyamatosan tartom vele a szemkontaktust, egy másodpercre sem eleresztve azokat a barna szemeket. Olyan volt, mintha megigézett volna. Mintha a varázsa alá kerültem volna, még azelőtt, hogy olyan igazán erős érzelmeket tápláltam volna az irányába.
Amikor a busz ismét elindult a megállóból a belváros egy kicsivel odébb határolt részéhez, Colin, mint egy vérbeli katona, ezer wattos mosollyal az arcán tisztelgett, mire én nevetve csóváltam meg a fejemet, miközben lehuppantam az egyik ülésre.

Felszabadultan döntöttem hátra a fejemet, lehunyt szemekkel kutatva a telefonom és fülhallgatóm után a táskám elülső részlegében, amiket amint megtaláltam már össze is kapcsoltam és a lejátszási listámat véletlenszerű módra állítva sóhajtottam fel. Mélyről jövő sóhaj volt, ahogy lelki szemeim elé megint bekúszott az az elmélet, hogy ma végleg elengedem a Londonban történteket. El kell engednem, az egészet, a kezdetektől egészen a végsőkig, hogy végre normálisan érző emberként tudjak működni. Aligha van most más az életemben, amire ennél jobban vágynék.

Negyed óra helyett húsz perccel később szálltam le. A campus helyett a Central Park-tól néhány perces távolságban. Az eső még mindig zuhogott, de sem a telefonomnak, sem pedig a fülhallgatómnak nem esett semmiféle bántódása, hála a dzsekim belső zsebének és a hosszú hajamnak, aki igaz, hogy úgy festett mint egy zuhanyzás közben szokott, de nem törődtem vele. Csak sétáltam, füleimben a Chasing Cars szólt hangosan, a szívem egyre hevesebben dübörgött a mellkasomban, ahogy lépteimmel egyre közelebb kerültem a padhoz, amelyiknél terveim szerint végleg búcsút intek Harry Stylesnak és a vele járó..mindennek.
A padnak egyébként nem volt különösebb jelentősége, csak annyi, hogy az volt a hely, ahol a második itt eltöltött hetem végén kiengedtem a gőzt egy kis..egy kis sírás keretein belül. És mivel az volt az első hely, ahol a legelső alkalommal sírtam Harry miatt Amerikában, igazságosnak éreztem, hogy ugyanezen a helyen tegyem le magamról ezt a terhet.

– Fogalmam sincs mit csinálok pontosan – kezdtem, miután kirántottam füleimből a fehér zsinórokat és a zsebembe gyömöszöltem őket. Egyetlen lélek sem volt körülöttem, egyes egyedül én álltam a park ezen részlegén, sehol egy kutyát sétáltató ember, sehol egy futó, sehol egy piknikező család, sehol..sehol senki. Csak én, a gondolataim és a vágyam, hogy végre jól lehessek. – De majd a szél talán eljuttatja hozzád egyszer az üzenetemet – nevettem fel az idegességtől remegő hangom hallatán, aztán két kézzel túrtam bele a vizes, összeállt hajamba. – Hülyeségnek és sokak szerint talán őrültségnek és egy pszichológus felkeresésére nyomós okot adó dolognak tűnhet ez most, de muszájnak érzem megtenni ezt. És tudom, hogy ha itt lennél, akkor biztatnál, hogy mondjam, mert..mert ezért vagy nekem, hogy meghallgass és segíts – döntöttem hátra a fejemet, egyre hangosabban kiejtve a szavakat, miközben eső mosta arcomat. – De nem vagy itt. Én nem vagyok ott. Hirtelen a melletted leszek, szeretlek, bármi van, tudd, hogy itt vagyok neked kijelentések elveszítettek mindenféle jelentőséget. Mert már nem vagy itt nekem, nem szeretsz és mellettem sem van. Pedig ha valaki, akkor te imádnád New York-ot. Lényegtelen. Azt hiszem van egy srác, akit kedvelek. Ha nem is örökkön örökké, de képes vagyok elképzelni magamat mellette. Viszont úgy érzem, amíg nem lépek ki a múlt árnyaiból, a..a te emléked árnyaiból! – tártam szét kezeimet az ég felé, ami mintha érezte volna a bennem rejlő feszültséget, hangosan dördült fel. – El kell, hogy engedjelek, Harry, úgy, ahogy te is elengedtél engem. Te boldogan éled az életedet és nekem is erre van szükségem és..

  – Nem vagyok boldog.

Megütközve akadt el a lélegzetem és ugyanennyire, ha nem még nagyobb sokkos állapotban fordultam meg lassan, arcomon felismerhetetlenné vált, hogy a könnyek vagy az esőcseppek mosták, minden egybefojt. A mellkasomban eddig is jelenlevő fájdalom most megduplázódott, ajkaim remegve nyíltak el egymástól, miközben a fejemet rázva néztem végig az előttem álló személyen. Haja hosszabb volt néhány centivel, mint amikor öt hónappal ezelőtt utoljára láttam a lakóház folyosóján. Szemei alatt hatalmas karikák éktelenkedtek, smaragdzöld íriszeiben fájdalom és sajnálat keveredett, ruhája neki is teljesen átázva tapadt testére.

  – Nem vagyok boldog – ismételte el szavait újra, enyhén megrázva a fejét. – Öt hónapja kerestelek, Hope Graham és hidd el nekem, hogy megszenvedtem mindenért, amit ellened tettem, mert ez történt. Sajnálom, hogy Carat kerestem, ahelyett, hogy melletted lettem volna, hogy érzékeltettem volna veled, hogy mennyire kibaszottul szeretlek. Hogy mennyire megérdemelsz mindent, amit az élet ad neked. Mindent.

Továbbra is az engem hirtelen érintő sokk hatása alatt állva bámultam rá, egyik kezemet a számra tapasztottam, hogy ne sírjak fel túl hangosan. Pedig akartam. Nagyon akartam.

  – Egy igazi rohadék voltam és megértem, én tényleg megértem, ha már nem akarsz még csak látni sem. Tulajdonképpen ezt kéne tenned, én pedig teljes mértékben elfogadnám ezt. Ha ez a srác valóban boldoggá tesz és ő képes téged folyamatosan a listája legelső helyén tartani, akkor..Akkor hagyom, hogy menj. De szeretném, ha tudnád, Hope Graham, hogy szeretlek. Akkor is szerettelek, amikor úgy tűnt gyerekem van a volt jegyesemtől. Akkor is szerettelek, amikor rábukkantam Carara. Akkor is szerettelek, amikor bevertem Zayn arcát a folyosón. Aztán akkor is szerettelek, amikor megtudtam, hogy a kislány nem az enyém, hanem az övé. Az elmúlt öt hónapban pedig minden egyes nap jobban szerettelek. Tudod, azt mondják, néha csak akkor értékeljük azt, amink van, ha már elveszítettük. És én elveszítettelek téged, Hope. Nap mint nap rárontottam a családodra, hogy mégis hol vagy – vakarta meg tarkóját, arca a hideg eső ellenére is kipirosodott. – Tudom, nagyon jól tudom, hogy amit csináltam, arra úgy ahogy van, nincs mentség. De szeretlek. Egész végig szerettelek és van egy olyan érzésem, hogy ez soha nem fog megváltozni. Viszont a döntés rajtad áll – dugta zsebre kezeit, szomorkás mosollyal az arcán. – Ott vár a taxim. Ha.. – nyelt egy nagyot, ádámcsutkája mozgása akkor is feltűnt volna, ha nem is azt nézem. – Ha úgy érzed, hogy megérdemlünk még egy esélyt, gyere utánam. Ha nem..akkor hagylak. Kiszállok az életedből, örökre és ígérem soha többet nem fogsz hallani rólam. Szavamat adom.

A torkomban dübörgő szívvel, a füleimben hallott vérem zubogásával, ami összekeveredett az eső és a mennydörgés zajával, álltam ott, egy helyben, miközben aligha voltam képes felfogni, hogy mi történt egészen pontosan. Nem tudtam, hogyan került ide, honnan tudta, hogy itt vagyok, vagy hogy egyáltalán én vagyok az a személy, aki szakadó esőben beszél magához a Central Park kellős közepén. Semmit sem tudtam, mindössze annyit, hogy éppen hátat fordított nekem és kezeit a nadrágja zsebeibe süllyesztve lépdelt a sárga taxi irányába.

Gondolatok ezrei cikáztak a fejemben, felbukkant köztük minden, amit eddig közösen éltünk meg, ott volt Louis, Zayn, Liam, a baba, aki Zayn gyereke, Cara, a nagyszüleim, Rachelék, anyáék és még Colin is.

De amikor láttam, hogy már kinyitotta a jármű ajtaját, meglódultam. Minden erőmet összeszedve rohantam át a sáros, füves parkon, szemeimből továbbra is csak úgy folytak a könnyek, amik az esővel keveredtek arcomon.

  – Harry!

Vöröslő szemeit rám emelve fagyott le cselekedete kellős közepén. Kis híján beült a taxiba. Kis híján elhajtott volna. Kis híján megint elveszítettem. – Harry.

Smaragdzöld szemei gyors tempóban cikáztak arcom minden egyes aprócska szeglete között, majd amikor rájött, hogy nem gondolom meg magamat és nem is futok el tőle messzire, kinyújtotta kezeit és hosszú ujjait az arcomra helyezte.

  – Adsz nekem még egy esélyt? – kérdezte reményteli hangon, szemei könnyektől csillogtak.

Bólintottam.

  – Nekünk adok még egy esélyt – fontam össze karjaimat a nyaka körül, ujjaimat vizes hajába vezettem és hagytam, hogy arcomat maga felé húzva forrjon össze velem érzéki csókban.

Olyan érzéki csókban, amit aztán kismillió másik követett.

✨V É G E✨

El sem hiszem..

midnightwhiteowl
Ladybady
hungarianwriter
ladyshitgirl
macilacinaci