A hatodik óra utáni csengetéssel egyszerre pattant fel mindenki a padokból, a mi négyesünkkel egyetemben.
– Bobby, Rachel, egy szóra – szólt a tanári széken üldögélő férfi, amikor mi is terveztük elhagyni az osztálytermet.
Azt hiszem nyugodt szívvel jelenthetem ki, hogy egyikünk sem vágyik most már másra, minthogy végre haza érjen és kiélvezve a hétvégét ne csináljon semmit azon kívül, hogy elolvas nagyon maximum két tételt. Legalábbis én pontosan ennyit fogok tenni az iskoláért ezen a hétvégén. Máshoz most nem nagyon van kedvem.
– Mit akar ez tőlünk? – bökte meg a vállamat döbbenten Rachel, hanghordozása pedig egyértelműen arról árulkodott, hogy a legkevésbé sem szimpatizál a tanárunkkal annyira, hogy hármasban beszélgessen vele egy dupla matek után pénteken.
– Majd elmondja, na, gyere már – ragadta meg barátnőnk kezét Bobby és rántott rajta egy aprót, de Rachel ennek ellenére is kis híján elesett.
– Te hülye.
Nevetve figyeltük Niallel, ahogy mindketten a tanári asztal előtt álló padnak dőltek és mellkasuk előtt összefont karokkal pislogtak a mai nap kifejezetten jó színekben pompázó öltözéket viselő férfire.
Bár az is igazán jó kérdés, hogy mégis melyik nap nem öltözik fel, mondjam azt, tökéletesen? Eddig nem sikerült olyan ruhát választani, ami egyáltalán ne állt volna jól neki, vagy a személyiségéhez ne passzolt volna. Az egész iskolánkban ő volt a legfiatalabb tanár, egyben pedig a legjobb kinézettel rendelkező is. De, hogy ne csak a felszínt emlegessem, mint valami elcsépelt romantikus sztori főszereplője, saját véleményem szerint Mr Styles egyértelműen kiérdemli a legjobb matek tanárnak járó címet. Mert bár a zenében akad néhány dolog, amivel nem igazán értek egyet, a matekban megnyert. Úgy érzem magam az óráin, mintha hirtelen megvilágosodáson estem volna át, mert általában minden témát gyorsan sikerül megérteni, nem úgy, mint az eddigi években, ahol szabályos kínszenvedés volt számomra a matek óra.
– Hol voltál tegnap?
Gondolataim zugából és az egymással beszélő személyek bámulásából Niall kiváncsi hangja rántott vissza, mire néhányat gyorsan pislogva fordítottam felé fejemet.
– Tessék?
– Úgy értem Liam műhelye előtt. Mármint, nem Liam műhelye, mert Liam csak ott dolgozik, de.. mindegy, milyen barátnődnél voltál előtte ruháért? – nézett rám, mindkét kezét zsebre dugva.
Nagyot nyelve hunytam le szemeimet egy pillanatra, miközben mindennél jobban szerettem volna előrukkolni egy névvel. Egy lány névvel. Egy másik barátnőm nevével.
Csak hogy nem volt.
A baráti köröm ugyanis enyhén szólva is kifulladt Bobby, Niall és Rachel személyében. Náluk tovább már évek óta nem volt. És a gimi előtt, jóval azelőtt, hogy megismertem volna őket, senkim sem volt. Csak az unokatestvéreim, köztük Louis, Zayn és néhány lány az apai ágról, valamint nagybácsik, nagynénik és a nagyszüleim. Rajtuk kívül senki más nem volt az életemben akkortájt és ez enyhén szólva is rányomta a bélyeget az általános iskolás éveimre. És akkor jött a gimnázium, az új osztály, új arcokkal, köztük a három, mostanra már legeslegjobb barátommal. Akik ismernek. Tényleg ismernek. Viszont meglepő, hogy hármójuk közül csak Niall szeretett volna mélyebbre ásni a tegnap délutánomban.
  – Lauren. Laurennél voltam, ő adott száraz ruhákat – nyögtem ki végül, gyorsan kinyitva szemeimet.
A velem szemben álló srác arcán láttam, hogy sikerült meglepnem a hirtelenségemmel, valamit a névvel, ami amúgy biztosan tartozik valakihez, csak én nem tudom, hogy kihez.
  – Lauren. Milyen Lauren? – rázta a fejét, de ezzel egyszerre Bobby és Rachel párosa is elköszönt a tanártól, így egy gyors mosolyt villantva Niall erős gondolkodást kimutató arcának, a barátaink irányába indultam.
  – Kérlek, gondoljátok meg, amit mondtam. Nagy lehetőségek nyílnának előttetek ezáltal, de leginkább neked Bobby. A nővérem említette mennyire kiváló vagy fizikából, egy ilyen verseny és annak esetleges helyezése csak segítene a későbbiekben.
Bobby egy pillanatig úgy tűnt töprengett valamin, aztán bólintott. – Jó, én benne vagyok.
  – Rachel? – csillantak fel a tanár szemei, miután lefirkantotta Bobby nevét.
  – Biztosítom magamnak ezzel az év végi jelest?
  – Nem. De közelebb kerülsz hozzá. Általa.
  – Nem bánom. Írjon fel. Már csak Bobby miatt is – vonta meg vállait, aztán igazított valamit a táskáján és a tanártól elköszönve megindultak a terem ajtajához.
  – Hope, egy pillanat..
  – Igen? – kérdeztem zavartan.
Ki ne lenne zavarban, ha.. tök mindegy, a lényeg, hogy zavarban vagyok. Azt hiszem ez köszönhető a tegnapi, nem valós értelemben 'intimnek' titulálható beszélgetésnek is. Azt hiszem.
  – Minden rendben volt tegnap? Úgy értem..sikeresen haza ért? – nyelt egy nagyot, miközben szemeivel csakis az ujjai közt tartott tollát vizslatta.
  – Persze. És..uhm, köszönöm. A száraz ruhákat és azt is, hogy beengedett a lakásába, Mr Styles, igazán hálás vagyok ezért önnek.
A legkevésbé sem erős és magabiztos hangom hallatán elmosolyodott és fejét felemelve vizslatta immár arcomat a golyóstoll helyett.
  – Szóra sem érdemes. Szívesen tettem. Viszont.. – köszörülte meg torkát, én pedig éreztem, hogy most valami nagyobb erejűt fog mondani. – Azt hiszem mindketten tudjuk, hogy erről senkinek nem beszélhetünk. Mert ebből nem csak nekem, de magának is adódhatnak kisebb-nagyobb problémák. És ezt a legkevésbé sem szeretném. Szóval..
  – Ó, nem, persze, értem. Világos, mint a nap – emeltem fel mindkét hüvelykujjamat, mire ő elnevette magát, az én arcom pedig szinte azonnal égni kezdett. De úgy igazán. Te jó ég, el kell tűnnöm innen. Valamikor...most.
  – Hallod, ne haragudj, totálisan megfeledkeztünk rólad – esett be az osztályba levegő után kapkodva Bobby, én pedig komolyan azt hiszem, hogy soha ezelőtt nem örültem neki még ennyire. – Minden rendben?
Én bólintottam, Mr Styles elhadart egy természetesent, aztán csatlakoztam Bobbyhoz és együtt hagytuk magunk mögött a tanárt.
De én visszanéztem. Még mielőtt minden lehetőségem elúszott volna. Ezután pedig önelégült mosollyal az arcomon lépdeltem tovább Bobby mellett.
Mert nézett.
Ő is nézett engem.

  – Van kedved csinálni valamit a hétvégén? – kérdezte Rachel, amikor már csak hárman, Bobby nélkül tartottunk haza és rajtam állt a sor, hogy bevonuljak a házunkba.
  – Nagyon szívesen, tényleg, de ez a hétvége nem a legjobb. Elígérkeztem Liamnek és a nagyinak is kell segítenem, szóval..
  – Szóval több marad belőled nekem – ragadta meg barátnője derekát Niall, mire a lány felnevetett és mindkét kezét a srác nyaka köré akasztotta.
  – Add át Liamnek az üdvözletemet, kérlek – nézett vissza rám Rachel sunyi mosollyal az arcán, majd miután elköszöntünk egymástól, már a srác hátára is ugrott és így indultak el Niallhöz. Mert Niall a hétvégén, kettejük legnagyobb bánatára, egyedül van otthon. Hát hogyne. Niall keze ma az órák alatt megszakítás nélkül Rachel combján pihent és a szünetekben is alig lehetett volna levakarni őket a másikról. Bobby és én meg persze tudtuk, hogy teljességgel felesleges próbálkozás lenne ezt végrehajtani.
A fejemet megrázva néztem utánuk még egy darabig, majd végül belépve a kapuajtón, bevonultam a házba, ahol meglepő módon hangzavar fogadott.
Hangzavar. Vagy csak zaj. Igazából teljesen mindegy minek nevezem, a lényeg, hogy évek óta, miután Louis és Zayn nem látogattak már minket annyiszor, aztán végül egyáltalán nem, nem sokszor volt szerencsém úgy belépni ezen az ajtón, hogy a tv vagy rádió hangján kívül mást is halljak. De most hallottam.
  – Sziasztok – álltam meg a konyha bejáratában, amikor a táskámat és a cipőimet is a kisebb folyosón hagytam.
  – Életem, jó, hogy jössz! – csapta össze két tenyerét nagyanyám, miközben másik nagyszülőm és Louis egyszerre intett nekem köszönés gyanánt. – Nemrég készült el az ebéd, mindenképpen szerettünk volna megvárni vele. Mint régen.
Mint régen.
Belegondolva tényleg régen volt már, hogy Louis nálunk, az ebédlőasztalnál ült és velünk együtt ebédezett. Egy éve. Sőt, van az már másfél éve is.
Igazából érthető okok miatt nem látogattak minket olyan rendszerességgel mint azelőtt, de nekem ez attól még fájt. De még mennyire, hogy fájt.
A két hozzám legközelebb álló személy, a nagyszüleim után, egyszer csak úgy bánt velem, mint valami idegennel. Zayn eleinte még keresett, de Louis a legkevésbé sem. Aztán már Zayn sem, mert mindketten vagy dolgoztak, vagy egyetemi előadásokon ültek. Mindezt persze a mi közös otthonunkban, Londonban, így a kimaradásuk lényegében teljesen értelmetlen és a szó legszorosabb értelmében szemét lépés volt tőlük. De idővel aztán lenyeltem a keserű pirulát.
A telefonomban például csak Majom1 és Majom2 néven mentettem el őket. Ezeket tartottam kifejezetten találónak.
  – Hope, van valami terved mára?
  – Igen, szeretnék bemenni a városba, hogy visszaadjam a ruhákat..Laurennek – töröltem meg számat egy szalvétával, miközben egy pillanatra majdnem elfelejtettem a kitalált barátnőm kitalált nevét.
  – Elviszlek, úgyis be kell ugranom az ajándék boltba.
  – Te? Mi dolgod neked egy ajándék boltban? – néztem rá döbbenten, miközben felálltam, hogy leszedjem az asztalt.
  – Hamarosan születésnapod lesz. Nem igaz?
  – A tavalyi sem izgatott különösebben, miben más az idei? – vigyorogtam rá, ő pedig a szemeit forgatva fújtatott egyet.
  – Pontosan. Louis elvisz és haza is hoz, mert ilyen nagylelkű fiú lett belőle. De gyere, odaadom a ruhákat, levasaltam őket – intett a nagyi, miután becsuktam a mosogatógép ajtaját, hogy menjek vele.
  – Szóval, kisasszony. Kihez tartoznak ezek a ruhák?
  – La..
  – Ne mondd, hogy Lauren, mert nincs olyan nevezetű barátnőd, hogy Lauren. Kié a ruha, Hope? – fonta össze maga előtt kezeit, én pedig a homlokomat megdörzsölve néztem vissza rá. – És azt se mondd, hogy Rachel, mert mostam már néhányszor a ruháit és tudom, hogy ezek a ruhák mindenkin lehetnek, csak nem rajta. Ki vele. Honnan vannak?
  – A tanáromtól. Vagyis..Bobby tanárától. Tegnap hazafele jövet nagyon eláztam, és ő meglátott, aztán megkérdezte, hogy segíthet-e. Én pedig nem mondtam nemet, mert rettentően fáztam – mondtam lassan, hogy minél hihetőbb lehessen a történet. Azt hiszem az lett, mert a nagyanyám megnyugodva bólintott, aztán a kezembe nyomta a két ruhadarabot. – És kérlek beszélj Louisval. Örülnék neki, ha nem lenne köztetek harag.
  – Hope, mi tart ennyi ideig? Mire elindulnánk minden üzlet bezár.
  – Beszéljek vele? – néztem hitetlenül nagyanyámra, aki csak vigyorogva bólintott. – Hát jó – mondtam, majd elhagytam a szobámat, nyomomban a nagyival és mindketten levonultunk a lépcsőn. – Egyébként nekem az se lenne ellenemre, ha külön mennénk. Te kocsival, én meg tömegközlekedés. Pofon egyszerű, mit szólsz?
  – Hogy hagyjál a hülyeségeddel is, meg a hisztiddel is és induljunk – forgatta meg szemeit unottan, majd a kezemet megragadva kihúzott a házból, egészen az utca mellett parkoló kocsiig.

A számat harapdálva vacilláltam erősen azon, hogy vajon megnyomjam a csengőt és várjak, amíg valaki kinyitja az ajtót, vagy csengessek, tegyem le a ruhákat és rohanjak el, vagy ne csengessek, csak a ruhákat tegyem le, vagy kopogjak és...
Hát, végül, amikor már én magam untam meg a fejben történő vitát, egész egyszerűen megnyomtam a csengőt.
  – Hé, minden rendben van veled? Húsz perce jöttél fel. Nincs itthon a tanárnőd, vagy mi a helyzet?
Mint akit frissen felforrt vízzel öntöttek nyakon, ugyanolyan döbbenettel fogadtam azt, hogy Louis éppen a lakóház lépcsőjén sétál fel, egyenesen hozzám, és azt is, hogy a lakás ajtaja éppen abban a pillanatban nyílik ki, feltárva előttünk egy teljesen hétköznapi öltözékben látható férfit.
Fekete melegítő nadrágot és fehér pólót viselt, miközben arcán mosoly terült szét, ahogy végig nézett rajtam és a kezeim közt meglátta a ruhákat.
  – Mr Styles.
  – Mr?? – kapkodta köztünk tekintetét Louis, mire a testem vér mennyiségének bő háromnegyede biztosan az arcomba tódult. Te szent ég.
  – Elnézést kérek a zavarásért, csak szerettem volna visszaadni a tegnapi ruhákat. Még egyszer köszönöm a segítséget.
Louis álla, ha eddig nem súrolta volna a padlót, akkor most már biztos vagyok benne, hogy valahol az épület alatt, a földet súrolta.
  – Szívesen tettem – vonta meg vállait, átvéve tőlem a ruhákat. – Esetleg innának egy kávét, vagy..
  – Ó, nem, igazán nagylelkű, de mennünk kell. Nincs igazam, Hope?
  – De, igen, tényleg..Tényleg mennünk kell. Hétfőn találkozunk – tettem hozzá, magam sem tudom miért. Ez a látvány új volt és szabályosan megbabonázott.
A tanár biccentett, majd megvárta, míg mi elhagyjuk a lakása emeletét és végül, gondolom én, visszament a lakásába.
  – Állj meg, állj, várj. Azt akarod..azt akarod mondani nekem, hogy te tegnap ezzel az emberrel, sőt, ennél az embernél töltöttél el a fene se tudja mennyi időt és! És! És, Hope Graham, az ő lakásán öltöztél át? Magadnál vagy?
  – Még mielőtt tovább zakatolna az agyad, ami eddig is csak egy hatalmas hülyeséget hordott össze, jelezném, hogy semmi nem történt. Nem is történhetett volna. Szóval szépen kérlek, te vagy az egyetlen rajtunk kívül, aki tud a tegnap történtekről és nagyon örülnék neki, ha bízhatok benned annyira, hogy tudjam, nem fogsz további patáliát csapni.
Louis kék szemei most éppen a dühtől csillogtak és nagy sebességgel cikáztak ide-oda az arcom minden egyes szeglete között, de mikor már kezdtem azt hinni, hogy ugrott az egész, Louis még az igazgatóhoz is képes lenne elmenni, sóhajtott.
  – Rendben. De csak ha hagyod, hogy rendbe hozzam a kettőnk kapcsolatát.

•
•
Ma kissé több ihlet jött az irányomba erre a történetre, szóval hoztam nektek még egy részt, ami remélem tetszeni fog!🥰🥰
midnightwhiteowl ❤️❤️
Ladybady 🥰
macilacinaci 🥰