Sokszor képzeltem el, leginkább amikor bekerültem a gimibe, hogy vajon milyen lesz szerelembe esni. Nem csak abba a tinédzser korban többszöri alkalommal felbukkanó, futó szerelembe, sokkal inkább abba a valódi érzelmekkel telített, felnőtt szerelembe. Abba, amelyik akár a két személy utolsó lélegzetéig is eltarthat.
És abba, amelyikben az ember képes mindent feltenni egy lapra.

Eddig, szóval tizennyolc éves koromig erre nem sikerült rájönnöm. Na nem mintha ez zavarna, vagy elkésve érezném magam..a legkevésbé sem. Úgy gondolom bőven van még időm, arról nem is beszélve, hogy egyáltalán nem tartom rossznak, ha egy lány nem az első adandó alkalommal és a legnagyobb szerelmének tartott illetőnek adja oda magát. Teljesen. Én bízok abban, hogy egy nap majd sikerül egy olyan férfit találnom, aki tud és akit én is tudok feltételek nélkül, teljes szívemből szeretni. Olyan kapcsolatra vágyok, mint amilyen a nagyszüleimnek is kijutott.
A fene se gondolta volna, hogy hamarabb rátalálok erre, mint azt hinni mertem volna.
– Szóval mikor végzel délután? Eljövök érted.
Próbálva a mosolyomat lenyelni, egy tincset tűrtem a jobb fülem mögé, közben éreztem, hogy az arcom felhevült.
Csütörtök reggel egy fokkal melegebb levegőnek örvendett London lakossága, mint amilyen hétfőn köszöntött minket a korai órákban, de még ennek ellenére sem volt annyira meleg, hogy az legyen az arcom kipirulásának oka.
Nem bizony.
Az elmúlt napokban Liammel kifejezetten sokszor kerestük egymás társaságát, volt, hogy csatlakozott hozzám a bevásárló körútra, amit azért én intéztem el, mert kissé még mindig féltem a nagyanyámat. Aztán olyan is volt, hogy egy gyors kész a házid? Megtanultál? üzenetet követően a neve már fel is bukkant a telefonom képernyőjén, én pedig mosolyogva nyomtam a zöld ikonra, hogy aztán néha rettentő komoly, néha pedig teljesen értelmetlen dolgokról beszélgessünk, át az egész éjszakán.
– Kettőkor. Van..lenne kedved elmenni valahova? Enni, esetleg inni valamit?
– Nocsak, nocsak. Hope Graham, csak nem randira hívsz? – túrt bele egy gyors mozdulattal a hajába, én pedig a szemeimet forgatva löktem meg a karját. Ajkait széles vigyorra húzta, aztán nem habozott tovább különösebben, egyszerűen megragadta a kezemet és összekulcsolta ujjainkat. – Örömmel elviszlek ebédelni. Kettőre itt leszek érted. A helyet én választom.
Egy gyors puszit lehelt a felemelt kézfejemre, majd továbbra sem engedve a mosolyából, lassan hátrálni kezdett és meg sem állt az utca túloldalán lévő buszmegállóig.
Mindkét kezemet a táskám pántjába akasztottam, és gyerekes, továbbá szégyenlős mosollyal az arcomon siettem fel az épület lépcsőjén, majd léptem be az aulába.
– Úgy látom, ma remek napja van, Miss Graham.
Meglepődtem, amikor közvetlen mellettem, velem egyszerre lépett be egy másik személy az iskola ajtaján.
  – Jó reggelt Mr Styles – vetettem rá egy gyors pillantást, amiből fogalmam sincs miért, egy közel másfél perces bámulás kerekedett. A haja, mint mindig, most is szinte tökéletesen volt elrendezve, a tincsei mind egy irányba tekintettek, az ingét szokásához híven – tényleg szokása, az elmúlt két hétben konkrétan minden nap ugyanazon a helyen hagyta abba a begombolást – a mellkasa felett egy kicsivel gombolta össze utoljára, a többi viszont szabadon parádéztatta fedetlen mellkasát a jónép előtt. A lányok legnagyobb örömére, persze. Köztük az enyémre is. Boldogan mosolyogva emeltem vissza tekintetemet az arcára, de kissé visszahőköltem, amikor láttam, hogy az ő arcán semmiféle öröm vagy egyszerű boldogság sem látható. Csak a kemény, idegességről árulkodó vonásainak sokasága rántott vissza a valóságba, ahol egymás mellett sétálva haladunk a zene teremhez.
Mert ma csütörtök van.
Tehát nekem és Niallnek is zene nap. Rachel ma spanyolozik ezerrel, Bobby pedig Miss Styles óráin nyűgözhet le mindenkit valami eszement kísérlettel. Elnézést, eszméletlen. Igen, tegnap délután így mutatta be azt a kémiai reakciót, amiről nekem amúgy még most sincs fogalmam, hogy mi is volt valójában. Vagy hogy egyáltalán miről magyarázott egy jó órán keresztül.
  – Hat óra Önnel, Mr Styles, a héten második alkalommal, az embernek csak remek lehet a napja – vontam meg a vállamat, közben cinikus hangot megütve.
  – Ez igaz visszafelé is, Miss Graham – közölte folyamatosan előre nézve, egyetlen pillanatra sem rám emelve tekintetét.
A fejemet csóválva fújtattam, mikor már megint, nem az első alkalommal magázódott. Velem. Feltűnt ugyanis, hogy ezt csak velem játssza és csak akkor, amikor dühös. Jó, hogy konkrétan csak rám dühös. Mert mindenki mást tegez. Kivétel nélkül.

A negyedik óra után sikeresen végeztünk a szóbeli érettségihez szükséges utolsó tétel kidolgozásával is, így nem hazudok, ha azt mondom, mindenki tűkön ülve várta, hogy a tanár kedves legyen és haza engedjen minket az utolsó két óráról.
  – Most akkor gyakoroljunk – jelentette be vidáman végignézve rajtunk, amikor lecsukta a laptopját. – Ne örüljetek ennyire, a végén még örökre üldöz majd a hálátok.
  – Még ha az üldözné – motyogta mellettem Niall, fejét a padra hajtva, mire elnevettem magam. A teremben lévő összes diák, na meg természetesen a tanár is, egyszerre kapták felém a fejüket és kiváncsi tekintettel meredtek rám.
  – Elnézést.
  – Ó, nem, ugyan, semmi probléma – hajolt előre és támaszkodott meg két kezével a tanári asztalon, szemei gyorsan cikáztak arcom minden egyes porcikája között. – Kérlek.
  – Hm? – nyíltak nagyra a szemeim. Mégis mit kér?
  – Kérlek, mutasd meg, mivel készülsz az érettségire.
Az évfolyam három osztályának zenekaros diákjai szinte egyszerre, kivétel nélkül kezdtek halk susmogásba és még az általam mostanra alvónak hitt Niall is megilletődve egyenesedett ki mellettem a széken.
Szinte mindenki tudja, a jelenlévők közül, hogy nem szeretek ennyi ember előtt zenélni. Ahogy zongorázni, úgy énekelni sem. Sőt. Énekelni egyáltalán nem szeretek közönség előtt. Az előző tanárnőnk ezt legnagyobb örömömre elfogadta, sosem kérte, hogy minden csoporttársam előtt énekeljek.
  – Mr Styles, elnézést – emelte fel a kezét Nina, én pedig meglepődve kaptam rá tekintetemet.
Nina pont nem olyan csoporttárs, akivel olyan hű de sokat beszéltem volna az elmúlt négy évünkben. De azért haragban sem voltunk.
  – Igen, Nina?
  – Mi lenne, ha külön gyakorolnánk? Mármint, félreértés ne essék, nekem ez a megoldás is rendben van, de van éppen elég kisterem, hogy mindenki tudjon egyedül zenélni erre a két órára. Annak szerintem több..
  – Több értelme lenne – segítette ki őt Niall, egyáltalán nem törődve azzal, hogy erre a tanár esetleg rosszul is reagálhat.
Hevesen dobogó szívvel kapkodtam a három érintett között a szemeimet, és hirtelen kedvem támadt elpityeregni magam.
Talán azért, mert tényleg, a lehető legkevésbé sem szerettem volna ennyi kihagyás után ennyi ember előtt énekelni. Még úgy sem, hogy az emberek közt ott van Niall is, aki valamilyen szinten erős támogatást nyújt nekem, meg a lelki állapotomnak. Ami azért elkél. Eléggé.
És miután ezt végiggondoltam, rájöttem, hogy a hirtelen nyújtott segítség miatt kaptam kedvet egy gyors, óra közben megtörténő síráshoz.
– Több értelme... – ismételte meg lassan Niall szavait ő is, aztán megvakarta az állát és nagyot sóhajtott. – Irány a termek, mindenkihez be fogok nézni. És ott már nem lesz különcködés.
Az egész osztály egyszerre mozdult meg, mindenki a vállára kapta táskáját és szép, rendezett sorban vonult ki a teremből, majd meg sem állt a hangszigetelt szobákig. – Hozzád is jövök, Hope, nincs több kibúvó.
A számat elhúzva sütöttem le szemeimet, amikor elsétáltam mellette a tanári asztalnál, közben biccentettem is egyet.
Most már nem haragszik? Csak mert Hopenak nevezett.
A szoba ajtaját magam után behúzva helyeztem táskámat közvetlen a fal mellé, majd leültem a középre beállított zongora mellé, a zsámolyra. Felnyitottam a billentyűket letakaró részt, vettem néhány mély lélegzetet és fejből, mindenféle kotta nélkül kezdtem játszani Mozart egyik szerzeményét. Bemelegítésnek megteszi.
Aztán annyira belemerültem a játékba, hogy már csak arra eszméltem fel, hogy a saját dalomat játszom. A fejemet csóválva eresztettem el egy halovány mosolyt, majd a táskám oldalzsebéből előhalásztam az üvegemet és nagyokat kortyolva ittam a vízből.
– Mégis mi a fenét énekeljek? Nincsen semmi... – gondolkodtam hangosan, aztán eszembe jutott. 9 Crimes. Damien Rice-tól. Az egyik általam valaha ismert leggyönyörűbb dal, ami szerencsémre még zongorán játszódó darab. Tökély. Csakhogy ez duett.
Sebaj. Megoldható. Már miért ne lenne az..
Ujjaim lehetetlent nem ismerve csúsztak az egyik billentyűről a másikra, szemeimet mindvégig lehunyva tartottam, ajkaimat pedig nyelvemmel nedvesítettem be egy kicsit.
Majd amikor elégnek ítéltem az intro játszását, énekelni kezdtem.
Hangom remegett, még saját magamat is sikerült meglepnem a bizonytalanságommal. Éreztem, hogy a tarkómnál, a hajam alatti rész izzadni kezd, akárcsak tenyereim, ujjaim néha például félre csúsztak a billentyűkről játék közben.
A duett férfi tagjának részéhez közeledve egy oktávval lejjebb haladtam a zongorán, de mielőtt ismét énekelni kezdtem volna, többször is eljátszottam a mélyebb hangzású dalrészt.
  – Is that alright?
Give my gun away when it's loaded
Is that alright?
If you don't shoot it how am I supposed to hold it
Is that alright?
Döbbenten nyitottam fel szemeimet és tátott szájjal kaptam fejemet a zsámolyra mellém leülő férfire.
A tanáromra.
Mr Stylesra.
Tök mindegy.
Itt ült.
Mellettem.
Annyira mellettem, hogy bal felkarja én jobbomhoz simult, lábaink összeértek, arca pedig szintén engem vizslatott. Intenzíven. Zöld szemei gyors tempót diktálva cikáztak arcom legapróbb szegletei közt is, hangjának varázsa pedig annyira magába szippantott, hogy azon csodálkozom, mégis hogy nem ütöttem le rossz hangot. Szemeink alig néhány másodperc alatt kapcsolódtak össze egymással és nagyon úgy tűnt, hogy egyikőnk sem tervezte megszakítani ezt a kapcsot. Egyáltalán nem.
  – Te jössz – szúrta közbe hadarva, amikor még mindig egymást bámultuk, én pedig teljesen megfeledkeztem az éppen történő fő eseményről.
Tehát arról, hogy nekem énekelni kéne. Mert megint a női ének következik.
Szégyenlősen haraptam a számba, majd fordítottam fejemet vissza a zongorához, szemeimet le sem vettem a fekete-fehér billentyűzetről, majd énekelni kezdtem.
Alig egy perc múlva aztán együtt énekeltük el a dal utolsó sorát, én abbahagytam a zongorázást, ő pedig csendben ült mellettem továbbra is.
Lassan csúsztam kicsivel távolabb tőle a zsámolyon, de csak hogy könnyebben tudjak felé fordulni.
Ő ugyanezt tette.
Hevesen dobogó szívvel és szapora lélegzetvétellel küzdve vizslattam az arcát, bármiféle érzelem vagy gondolat felkutatása érdekében.
  – Gyönyörűen énekel, Miss Graham. Azt hiszem semmi problémája nem lesz az érettségivel.
A torkát megköszörülve tápászkodott fel a zsámolyról és indult egy gyors léptekkel a szoba ajtajához.
  – Mindenkivel ezt csinálja? Mr Styles.
Lakatot. Kulccsal együtt. Szeretném lezárni a számat és a kulcsot a Temzébe hajítani. Megoldható? Köszönöm. Rachel biztosan segítene.
  – Nem. Maga pedig nem mindenki. Miss Graham – csóválta meg fejét, aztán kilépett az ajtón.
És már megint magázódik.
Csak legyen vége ennek az tanévnek.
Csak legyen vége..

•
•
Újabb rész, és mint azt ígértem..
Megindult a lavina.
Kommentben véleményeket, kritikákat örömmel fogadok!🥰❤️
All the love.
xx Agirlswriting
midnightwhiteowl ❤️😋
Ladybady 🥰