Cameron összerezzen és a nappalink felé indul, én pedig becsukom az ajtót és utánamegyek. Nahát, tényleg aranyos srác. Ez ledöbbent, mert legtöbbször a korombeli fiúk akikre anyám kedves megjegyzést tesz, mind szörnyen unalmas fickók, előre jó alaposan megtervezett élettel, és órákig tudnak áradozni a kedvenc egyetemükről, a továbbtanulásról és az élet értelméről. Félreértés ne essék, semmi problémám nincs azzal ha valaki megtervezi a jövőjét, sőt, számomra egyenesen vonzó ha egy fiú tudatosan tervez, de általában az előbb említett fiúk még az én mércémet is túlszárnyalják, negatív értelemben. Hangos nevetésre érek be a nappalinkba ahol már mindenki a kanapén ücsörög, Davevel együtt, aki épp most csatlakozott a társasághoz. Cameron a telefonját bámulja és egy muffint majszol. Úgy látszik, nagyon untatja őt az idősek beszélgetése.
- Grace, huppanj le ide mellénk! - szól kedvesen Gina amikor meglát engem. A nevem hallatára Cameron is felkapja a fejét egy pillanatra, aztán visszaszögezi a telefonjára.
Kedvesen rámosolygok Ginára és leülök a fotelbe.
- Mesélj nekünk valamit magadról, kedvesem! Nahát, pont olyan vagy, mint édesanyád, persze húsz évvel fiatalabban. - csodálkozik Gina, a férje pedig helyeselve bólogat.
- Nos, 17 éves vagyok, idén végzem a gimiben és utána valószínűleg a Washingtoni egyetemre megyek továbbtanulni, irodalom szakra. - magyarázom mosolyogva.
Gina figyelmesen hallgat.
- A Washingtoni egyetem? Arról csak csupa jót lehet hallani, Cameron barátnője is oda készül, nem igaz kicsim? - fordul Cameron felé édesanyja.
Szóval barátnője van. Kicsit csalódott leszek a hír hallatán, de azért próbálok továbbra is kedvesen mosolyogni. Nincs okom arra hogy elszomorodjak, hiszen nem is ismerem ezt a srácot.
- Ja, Steph is odakészül. - szól Cameron hanyagul.
- Cameron, te épp mit csinálsz? - érdeklődik anyám.
- Muffint eszek, egész finom. - válaszolja Cameron, én pedig halkan felnevetek, tudva hogy anyám nem erre volt kíváncsi. Cameron ezzel egészen biztos hogy kiütötte a biztosítékot anyámnál.