"Evelyn, kelj fel!" Éreztem ahogy valaki rázogat, ezért megpróbáltam kinyitni a szemem. Tudtam, hogy valaki mögöttem ül, ezért kinyitottam a szemem. Anya volt az. "Jó, végre ébren vagy."

"Igen, Anya?" Kérdeztem mély, álmos hangon.

"Hol voltál tegnap?" Felmordultam.

"Azért keltettél fel, hogy ezt megkérdezd?"

"Elmentél az engedélyem nélkül."

"Hát, sajnálom. Ashleevel voltam, oké?" Mondtam nekitámasztva a fejem az ágytámlának.

Sóhajtott.

"Aggódtam, Evelyn."

"Eve, anya." Utáltam ha az emberek a teljes nevemen szólítanak, és ő mindig úgy hívott, mindegy hányszor mondtam, hogy ne tegye.

"Úgy hívlak ahogy csak akarlak." Megforgattam a szemeim. "Hagyd ezt abba." Mutatott a forgó szemeimre. Néha úgy éreztem, hogy neki még mindig egy hat éves kislány vagyok, bár sokszor tényleg úgy is kezelt. Felállt, de mielőtt kiment volna, visszafordult.

"Igen, Anya?" Sóhajtottam.

"Menj találkozz az apáddal. Felhívott." Újra felmordultam.

"Muszáj?" Bólintott.

"A vállalatnál vár rád, szóval öltözz fel, és indulj." A szemeim erre kikerekedtek.

"Mi? Most?" Újra bólintott majd becsukta maga mögött az ajtót.

Azt tettem, amit minden velem egykorú lány csinál a legrosszabb napjain. Megfordultam, és belesikítottam egy párnába. Már akkor tudtam, hogy ez egy rossz nap lesz. Felkeltem, majd úgy döntöttem, ma nem reggelizek. A műzlim amúgyis elfogyott, ezért igazából nem is volt értelme reggelizni.

Vettem egy gyors zuhanyt, majd megmostam a fogam. Felvettem a világoskék pulcsimat és egy fekete nadrágot. Aztán felhúztam a fekete csizmám, majd a táskámhoz léptem, és belepakoltam a fontosabb cuccaimat. Mikor a telefonomat raktam volna bele, gondoltam előtte gyorsan lecsekkolom, hátha jött valami új üzenetem.

Felnyitottam a Twitteremet miközben lesétáltam. Megnéztem az értesítéseimet, de hamar meg is bántam, mikor észrevettem, hogy Harry többször is tweetelt nekem.

Evelyn, heyyyyy!

Hiányzol

Nagyon cukin nézel ki ezen a kis ikonon.

Hoppá, remélem most ezért majd nem fogsz megverni!

Hiiiiiii

Tudod követned kéne engem, mer' én egy cuki unikornis vagyok:)

Az utolsó tweetjén kénytelen voltam felnevetni. Kimentem a konyhába, hogy a hűtőből kivegyek egy üveg vizet, de a telefonom még mindig a kezemben volt.

"Ez fura!" Becsuktam a hűtőt, és az öcsémre néztem, Nathanra. Igazából még eddig észre sem vettem, hogy itt van.

"Mi?"

"Az előbb nevettél, most meg mosolyogsz!" Kerekedtek ki a szemei. Erre felhúztam a szemöldököm. Nem is vettem észre, hogy mosolygok.

"És?"

"Ez nem te vagy." Megforgattam a szemeim. "Oooh, pasid van!" Mozgatta fel-le a szemöldökét, mire közelebb léptem hozzá.

"Ha ezt mégegyszer kimondod, meghalsz." A szemei nagyobbra nőttek, de ez legalább elhalgattatta. Megvontam a vállam, majd kimentem a házból, bár lelkiismeretfurdalásom volt amiért ezt mondtam. Kegyetlen voltam vele, de ez talán azért volt, mert már hozzászoktam a durvasághoz. Utáltam, hogy gonosz és goromba voltam vele.

De igaza volt, ez nem én voltam. Azóta nem nevettem és mosolyogtam, mióta apa elhagyott minket. Talán nem is volt olyan rossz ötlet találkozni vele. De még mindig rossz volt.

Fogtam egy taxit, majd apám cégéhez irányítottam a sofőrt. Mután megérkeztem, bementem, majd egyenesen a lifthez sétáltam, mielőtt bárki is észrevehetett volna, és elkezdhetett volna szarságokat mondani rólam a hátam mögött. Már csak túl akartam esni ezen az egészen. Megnyomtam a gombot a hatodik emelethez. Amikor felért, az irodájához vettem az irány, és kinyitottam az ajtót, de mikor megláttam mi fofyik bennt, szinte azonnal vissza is csuktam.

Azt hittem, hogy talán végre újra jól kifogunk jönni, de nem. Mikor kinyitottam az iroda ajtaját, láttam ahogy épp a feleségével csókolózik. A legrosszabb rémálmom. Vettem egy mély levegőt, majd bekopogtam. Azthiszem ezt kellett volna az előbb is tennem.

"Gyere be, Eve." Kinyitottam az ajtót, mire ő és a felesége kínosan mosolyogni kezdtek rám. "Bocsi az e-"

"Ne beszéljünk róla." Mosolyogtam hamisan rájuk. Elizabeth, a felesége rámmosolygott, majd közelebb jött hozzám.

"Szóval te vagy Evelyn."

"Eve." Apára nézett, majd vissza rám.

"Eve, hogy vagy?"

"Jól. És te?" Néztem rá kifejezéstelen arccal.

"Nagyon örülök, hogy végre megismerhetlek," Mondta, mire apa közelebb jött hozzánk. Átlendítette a karját a nő derekán, ami az őrületbe kergetett. Ugyanezt csinálta anyával is. Hogy tudnék ezek után rá és az anyámra nézni?

"Igen, én is örülök, hogy itt vagy, Eve," Mondta apa. Vettem még egy mély lélegzetet, majd újra rájuk néztem.

"Miért kell itt lennem ilyen korán?"

"Nincs már olyan korán, Eve. Tíz óra van." Kuncogott.

"Nekem még korán van, és ez amúgy sem számít. Ami számít, az az, hogy mi a pokolért kell itt lennem?" Erre megajándékozott azzal a nézéssel. Utálta amikor szitkozódtam. Hirtelen beugrott amit tegnap mondott Harry, hogy abba kéne hagynom a káromkodást.

"Eve, vigyázz a szádra." Kényszerített egy mosolyt az arcára. "Szóval arra gondoltam, hogy jó ötlet lenne együtt reggelizni."

"Te és én?"

"Meg Elizabeth, természetesen." Mondta, mire szarkasztikusan felkuncogtam.

"Komolyan azt gondoltad, hogy elfogom fogadni ezt az ajánlatot?" Hátráltam volna meg, de a keze elkapta a csuklómat.

"Eve ne legyél már ilyen nehéz eset."

"Hogy a pokolba ne legyek nehéz eset, mikor arra akarsz kényszeríteni, hogy azzal reggelizzek, akit a legjobban utál-"

"Elég legyen Evelyn!" Üvöltötte. Ez volt az első alkalom, hogy rámüvöltött. A szemeim kikerekedtek, pont ahogy a feleségéi is. Ez volt az első alkalom, hogy ilyen idegesnek láttam őt.

"Nyugodj me-"

"Nem, ő mindig ilyen nehéz, és durva," Vágott Elizabeth szavába. Próbáltam küzdeni a könnyeim ellen, mert nem akartam sírni. Ez volt az első alkalom, hogy elvesztette a fejét előttem.

"Goromba vagyok, de ez vagyok én. Sohasem fogok megváltozni, úgyhogy ha nem tetszik, jobb ha keresel egy másik gyereket." Mondtam, aztán elmentem. Figyelmen kívül hagytam mikor visszahívott. Egyszerűen csak szabadulni akartam az átkozott társaságuktól.

Soha többé nem akartam látni őt. Eddig azt hittem, hogy ő az egyetlen aki megért engem, és elvisel. De valószínűleg tévedtem, hiszen úgy látszik senki sem kedvelt engem, sőt egyáltalán senki sem akart velem lenni. Valóban egy nehéz eset vagyok, de ez csakis a körülöttem lévő emberek miatt van így.

Letöröltem a könnyeimet, majd megláttam egy kávézót. Bementem, és rendeltem egy kávét. Miután rendeltem, beültem a kávézó hátsó részében lévő boxba, és mélyen a gondolataimba merültem.

Tényleg nagyon utáltam azt aki vagyok. Nagyon goromba vagyok és egy szörny. Így hívott mindig Nathan is. Úgy látszik igaza volt. Még Harry is azt mondta amikor először találkoztunk, hogy goromba vagyok. Változásra volt szükségem. Tudtam, hogy Ashlee kedvelt engem, de ha nem is mondta sosem, tudtam, hogy utálja, hogy ilyen durva vagyok.

Elővettem a telefonomat, és felhívtam az első személyt akire épp gondoltam. Reméltem, hogy gyorsan felfogja venni.

"Hello, szerelmem!"

"Harry?"

"Valóban így hívnak." Mondta. Tudtam, bár nem láthattam, de most épp olyan önelégülten mosolyog, mint ahogy mindig is szokott.

"Eltudnál kérlek jönni hozzám ebbe a kávézóba-"

"Küldd el a címet, szerelmem."

"Oké, köszi! Oh, és Harry?"

"Igen?"

"Ha megint így szólítassz, csak mondom, hogy nem félek, megütni ott ahova a nap már nem süt b-"

"Oké, küldd el a címet." Mosolyogtam, és kinyomtam. Legalább utoljára hadd legyek goromba.