Sóhajtottam, miközben hátra simítottam a hajam, és mosolyogva néztem a csillagokat. Olyanok voltak, mint a gyémántok. Emlékszem, amikor Harry és én a tetőn voltunk Liam buliján. Az volt az első nap, amikor találkoztam vele. Akkoriban mikor megláttam, mindig rossz hírnek gondoltam, pedig nem volt az.

Az volt az első alkalom, hogy észrevettem, hogy milyen jóképű a holdfény alatt. Akkor láttam először, hogy, hogy csillogtak a gyönyörű zöld szemei. Csak akkor hittem el, hogy tényleg zöldek voltak. Mindig a szemszínén veszekedtünk. Azután is, miután összejöttünk.

Azért is boldog voltam, hogy öszejöttünk, és végre nem az a szingli szomorú lány voltam, akinek mindenki ismert. Vagy nem az a durva, bár még mindig voltak néha pimasz pillanataim. De boldog voltam, mert már nem voltam Ashleenek és Liamnek az a tapadós barátja, nem voltam már felesleges harmadik kerék. Végre hívhattam úgy, hogy dupla randi.

"Eve!" Felsikítottam, mikor Ashlee a fülembe üvöltött. Leestem az ágyról, és keményen a fenekemre estem.

"Mi a fasz?!" Kitört belőle a röhögés, mire rámeredtem, és felvettem egy párnát az ágyról, majd megdobtam vele. Felálltam, majd hátra dobtam a hajam az arcomból. "Mit akarsz?"

Az ágyán ült, keresztezve a lábait, és vigyorgott. Most nem az ő vagy az én szobámba voltunk,hanem a mi szobánkban. Szobatásak voltunk, miután mindketten úgy döntöttünk, hogy egyetemre megyünk ebben az évben. Ugyanekkor Harry is elkezdett az egyetemére járni. Hallgattam Harryre, aki meggyőzött, hogy ez tényleg az én évem volt.

Minden rendben lett. Anyával nagyon közel kerültünk egymáshoz, és beleegyezett, sőt boldog is volt, hogy nem vagyok már ott vele. Egyedül is tudott már vigyázni Nathanra, sőt most még találkozgatott is valakivel. És apa is jól volt. Elizabethtel élt, és ő is boldog volt. Örültem, hogy mindketten egészségesek voltak, mert igazán csak ez volt a fontos.

Nathanről, neki elég nehéz volt elfogadnia, hogy elmegyek. Szomorú volt, és egyfolytában sírt, mivel az utolsó pár hétben mielőtt elmentem, nagyon sokat szórakoztunk együtt. Sok új emléket kreáltunk, amikre majd később boldogan visszaemlékezhetünk, filmeket néztünk, elmentünk a parkba, és egy csomót játszottunk. Sokszor Harry is velünk tartott. Kezdtek olyanok lenni mintha testvérek lettek volna, és nagyon szerették egymást.

Ashlee és én kerestünk egy lakást, és őszintén rohadt sokat dolgoztunk, hogy tudjuk fizetni a számlákat, mert semelyikőnk sem szerette volna, hogy segítsenek nekünk. Mi voltunk a legjobb csapat, és mindenben segítettünk egymásnak, bár kicsit nehéz volt, mivel mindkettőnknek hiányoztak a fiúink.

De mindig amikor depressziósak lettünk, vagy csak honvágyunk volt, leültünk a TV elé, és nyálas filmeket néztünk, miközben fagyit ettünk, és sírtunk.

De mindig találkoztunk a fiúkkal, vagy ők jöttek hozzánk, vagy mindketten a családainkhoz mentünk. Harry és Liam nem laktak együtt, de Liam nem volt olyan messze tőlünk, míg viszont Harry egy kicsit távolabb volt, de attól még mindig sikerült időt szakítania arra, hogy eljöjjön.

A lényeg, hogy örültem, hogy mindannyiunk boldog, és éli az életét. "Van már valami terved mára?" Kérdezte Ashlee.

"Nem, ma szabad vagyok. Miért?"

"Liam egy óriási bulit tervez." Elvigyorodtam. Végre van esélyem találkozni Harryvel és a családommal.

"Fantasztikus, muszáj mennünk!" Mondtam izgatottan. "Megyünk, ugye?" Kérdeztem kétségbeesetten. Az elmúlt napokban nagyon honvágyam volt, és mostmár megértettem mit érezhetett Harry mikor messze volt a családjától. Igaza volt, fényképeket látni róluk csak még nehezebbé teszi ezt az egészet.

"Igen, persze, hogy megyünk."

"Igen! Végre, találkozhatok velük." Álltam fel vigyorogva. Ashlee ráncolta a homlokát és felállt, maajd a kezeit a vállaimra rakta.

"Um, van itt még valami." Ránéztem zavarodottan. "Liam már hívta Harryt, aki azt mondta, hogy nem tud jönni." Erre a homlokomat ráncoltam, és visszaültem az ágyra.

Miért? Már nagyon hiányzik. "Tudta, hogy én is megyek? Úgyértem, mondtad Liamnek, hogy megyünk, ugye?" Bólintott. "Szóval elmondta neki. Akkor meg miért nem jön? Nagyon hiányzik." Erre megölelt én meg visszaöleltem szomorúan. Most tényleg nagyon szomorú voltam.

Szomorú voltam, mert megakartam osztani az érzéseimet Harryvel. Sosem mondtam senkinek, de rájöttem, hogy szeretem Harryt. Egy ideje azt hittem, hogy soha nem tudok már szeretni és féltem.

De ő meggyőzött, hogy nem kell félnem, és lerombolta a falaimat. Mindent szerettem benne, szinte megőrültem érte. Hiszen ki ne őrülne meg érte? Szerettem a mosolyát, a nevetését, a személyiségét és mindent. Nem érdekelt, hogy ki mondja ki először, csak elakartam neki mondani, hogy ne nyomja a mellkasomat többé ez a súly.

"Rendben van, boo." Eltoltam, majd felhúztam a szemöldököm.

"Ezt miért volt olyan, mintha Liam mondaná? Igazán nem kéne ennyiszer találkoznotok, mert kezdessz olyanná válni, mintha a lányverziója lennél."

"Oh, nézd csak ki beszél. A lány akinek nagyon rossz viccei vannak, és mostanában mindig göndöríti a haját." Rábámultam kifejezéstelenül. "Egy tanács. Viselj sokszor bakancsot, szűk farmert, kontyold fel a hajad, és te leszel Evelyn Styles." Megforgattam a szemeim.

"Amúgy mellesleg mostanában sokszor kontyolom fel a hajam." Erre önelégülten elvigyorodott. Hirtelen kikerekedtek a szemeim, mikor rájöttem mit is mondtam az előbb.

"Basszus! Tényleg én vagyok, aki nemsokára Harry Styles lány változata leszek!"

"Yup!" Felkuncogtam. "Amúgy holnap indulunk, szóvalj készülj fel, hogy pár napig ott leszünk."

________________________

A hazafelé út két órát vett igénybe. Az első egy órában Ashlee vezetett, de aztán elfáradt, ezért én folytattam. Most először, végre lehetett vezetnem, mert megkaptam vezetői engedélyemet. Szóval először az ő házukhoz vezettem, majd kiraktam ott, és elindultam haza.

Megleptem anyát és Nathant, mivel nem tudták, hogy jövök. Anya nem győzte ismételgetni, mennyire büszke rám, és, hogy mennyire boldoggá teszem. Boldog voltam, hogy mosolyt tudtam varázsolni az arcára, és büszkévé tettem. Nathan rámugrott, mikor meglátott, majd elmentünk fagyizni, miközben elmesélte, hogy mi történt vele, mióta nem találkoztunk. Nagyon hiányoztak már, és nem tudtam hozzászokni, hogy nem lehetek velük.

De Harry is nagyon hiányzott.

A nap gyorsan eltelt, és már mennem is kellett felvenni Ashleet, hogy odaérjünk a buliba. Már nagyon izgatott volt, hogy kettesben tölthet egy kis időt Liammel. Ez egyértelműen jobb volt, mint egy szokásos hétfőnk a TV előtt ülve.

Felmentünk Liam szokásos helyére, a tetőre. Bemetünk, majd kiszúrtuk Liamet. Elmosolyodott mikor meglátott minket, majd felénk rohant. Vagyis, kikell javítanom magamat, a barátnőjéhez szaladt.

"Hey!" Üvöltötte Liam keresztül a zenén, hogy halljuk mit mond. Megölelte Ashleet utána, természetesen elkezdte csókolgatni őt, mire úgy éreztem, ez a valami másba fog torkollni, mint szimpla smárolás.

"Kérlek, menjetek szobára!" Ugrattam őket, mire nevetve szétváltak egymástól.

"Ezt mi is mondhatnánk," Mondta Liam.

"Oh, persze. Hogyha itt lenne a barátod." Kuncogtam, majd megráztam a fejem. "Mindegy, most itt hagylak titeket. Utálok a harmadik kerék lenni újra, mikor már épp elfelejettem milyen is az." Sétáltam el, egyedül hagyva őket. Már épp odaakartam menni egy rég nem látott barátomhoz, mikor valakin megakadt a tekintetem.

"Oh, a bosszú annyira...kibaszott édes." Vigyorogtam önelégülten, majd közelebb mentem hozzá. "Niall." Üvöltöttem, mire felém fordította a fejét. Ráintegettem, mire kikerekedtek a szemei. Jó volt vele találkozni, ilyen hosszú idő után. Már kilenc hónap eltelt az incidens óta a parkban, és azóta nem is láttam. De ez most most megváltozott.

"Oh, basszus!" Megálltam előtte idegesen mosolyogva. "Szi-szia újra."

"Oh, felejtsd el. Már mindenről tudok, idióta."

"Tényleg?"

"Um, igen! Honnan tudnám akkor a neved? Harry mindent elmondott."

"Figyelj, ő mondta, hogy tegyem azt. Nagyon sajnálom!"

"Megbocsátok, és már mondtam, hogy tudom." Mosolyogtam megnyugtatva őt, mire bólintott, és vissza mosolygott. "Oh, de amúgy az volt a kedvenc pólóm, Niall. És senki sem kényszerített, hogy segíts neki." A szemei megint kikerekedtek.

"Kérlek, ne kezdj el vízzel vagy valamivel dobálózni." Felnevettem.

"Nem, nem fogok semmi ilyet tenni. Már jobb vagyok annál. És igazából az is elég ha megijjeszthetlek." Kuncogtam. "Plusz, cuki vagy! Oh, de ne mondd el Harrynek, hogy ezt mondtam, mert akkor vagy három napig mérges lesz rám."

"Oh, és mi van ha mégis elmondom?" Vigyorgott.

"Hát, akkor kérdezd meg Harrytől, hogy mi lesz, hogyha megzsarolják Eve-et, és majd ő elmondja."

"Miért nem mondod el te?" A füléhez hajoltam, és suttogni kezdtem.

"Mert ha elmondanám, nem tudnád folytatni a bulizást. Ez olyan mint egy horror filmben, Horan." Toltam el magam, mire bólintott.

"Értettem!" Felnevettünk. Rendesnek látszott, és nem olyan gorombának, mint amilyennek Harry mondta, hogy legyen. Hirtelen beugrott, hogy ő volt Harry szobatársa.

"Basszus, teljesen elfelejtettem, hogy te vagy Harry szobatársa."

"Um, igen. Miért, akartál valamit?"

"Igen, miért nem jött ma Harry?"

"Oh, elfoglalt az óráival, és a felzárkózással." Bólintottam ráncolva a homlokom. "Mostanában honvágya volt."

"Tényleg?"

"Igen. Hiányzik neki a családja, és persze te is nagyon hiányzol neki." Erre ejtettem egy félmosolyt.

"Köszönöm, Niall."

"Bármikor." Elsétáltam, majd úgy döntöttem, hogy felhívom Harryt. Elővettem a telefonom, majd tárcsáztam a számát, mire pár másodperc múlva fel is vette. "Harry!"

"Eve! Babe, hogy vagy?" Többé már nem utáltam, hogy így hívott. Mostmár átkozottul boldog voltam, és hozzászoktam ehhez az elmúlt kilenc hónap alatt, amíg együtt voltunk. Még most sem hiszem el, hogy kilenc hónapja ismerem Harryt, Néha úgy tűnik, mintha csak kilenc napja lett volna.

"Hiányzol." Görbültek le ajkaim, ha nem is láthatta.

"Most legörbítetted az ajkaidat?" Kuncogott.

"Igen," Nevettem. "Amúgy Niall mondta, hogy elfoglalt vagy, és megmagyarázott mindent." Sétáltam keresztül a táncoló, részeg emberek között, hogy jobban tudjam őt hallani. Akartam venni egy üveg vizet is, mert még mindig, azóta sem ittam.

"Találkoztál vele?"

"Igen, és tényleg rendes volt."

"Remek!" Az asztalhoz mentem, és nekiálltam keresni egy üveg vizet. "Most a buliban vagy?"

"Hát, igen! Nem hallod a zenét?" Kuncogtam.

"Ja, elég hangos. Bárcsak ott lehetnék."

"Bárcsak." Tényleg azt kívántam, hogy bárcsak itt lenne, hogy elmondhassam neki, ami már régóta nyomja a szivemet, de gondolom nem ez volt a megfelelő pillanat. Elmosolyodtam, mikor eszembe jutott az első nap amikor találkoztunk a bulin. Adott egy üveg vizet, ültünk a tető egyik privát részén, meg amikor kikapta a telefont a kezemből.

Annyira okos volt, mint amikor megláttam Nathan sulijánál. Hiába nyaggattam azzal, hogy mondja el, honnan tudta, hova jár Nathan, azóta sem szedtem ki belőle. Titokzatos volt, és mindig amikor megkérdeztem, hogyan csinálja, azt mondta, hogy 'Én mindig itt leszek ha szükséged lesz rám, én vagyok a megmentőd.'.

"A privát részen vagy?" Ráncoltam a homlokom, mikor meghallottam a telefonból is a zenét. Úgylátszik, annyira megfájdult a fejem, hogy már mindenhonna zenét hallok.

"Nem, Ugyanannál az átkozott asztalnál állok, és próbálok keresni egy üveg vizet." Sóhajtottam. Vártam, hogy válaszoljon, de csak csend hallatszott a vonal végéről. "Harry? Itt vagy még?" Elhúztam a telefont a fülemtől, hogy vehessek rá egy pillantást. Még mindig vonalban volt.

"Um, hello? Harry?"

"Tudod, szólnunk kéne Liamnek, hogy rakjon már néhány vizet erre az átkozott asztalra." Zihálni kezdtem, mikor tisztán hallottam a másik fülemben a csodálatos mély hangját.

Megfordultam, és ő mögöttem állt. Ez tényleg ő volt, a szokásos önelégült mosolyával. Még mindig szótlanul álltam, mire felkuncogott. "Nem fogsz megcsókolni?" Ráugrottam, majd szorosan megöleltem.

"Te tényleg itt vagy!"

Felnevetett. "Igen, és még mindig várok a csókomra, szerelmem." Eltoltam magamtól mosolyogva. Magamhoz húztam egy csókra. Már nagyon hiányzott ez az érzés. Miután elváltunk, megfogtam a kezét, majd a tető egyik csendesebb részére húztam.

"Hogy jutottál ide? És, mikor?"

"Tegnap óta itt voltam, butus. Csak azt mondtam nekik, hogy ne mondják el neked, mert meg akartalak lepni."

"Életem legjobb meglepetése." Megpusziltam az arcát, és csak akkor vetem észre, milyen fáradtnak is néz ki. "Aw, fáradtnak látszol."

"Igen." Sóhajtott.

"Valami zavar téged. Mi az?" Ismertem már. Fáradtnak, és szomorúnak nézett ki.

"É-én elakartam mondani neked valamit." Erre elkezdtem aggódva ráncolni a homlokom. Tudtam, hogy mi jön. Szakítani fog velem, és közli, hogy nem megy neki ez a hosszútávú kapcsolat. "Mielőtt arra gondolnál, nem fogok szakítani veled." Erre kiengedtem egy nagy levegőt, amiről nem is tudtam, hogy eddig visszatartottam. Hátrafésültem a haját, majd felhúztam a szemöldököm.

"Akkor mi az?"

"Emlékszel amikor elmeséltem a dolgokat Niallről és Gemmáról? Amikor hazudtam róluk?" Bólitottam.

"Oh Istenem, még mindig rejtegetsz valamit?" Mosolyogva bólintott. Felmordultam, majd a mellkasára döntöttem a fejem, majd elkezdtem beleverni abba, ezzel nevetésre késztetve őt. "De már abba hagytuk az órákat."

"Ez igazából valami nagyobb dolog." Eltoltam magamtól összezavarodva.

"Hogyan?"

"Tudtad, hogy kétszer voltam az első csókod?"

"Mi?" Teljesen elvesztem. Nem értettem mit ért azalatt, hogy kétszer volt az első csókom. Ő volt az első csókom, de nem tudom, hogy lehet valaki kétszer az első csókja valakinek. "Nem értem."

"Akkor engedd, hogy felfrissítsem az emlékeidet." Vigyorgott. "Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy anyuka, aki elment a parkba, az öt éves gyerekével. A fia elkezdett játszani, mikor találkozott egy négy éves lánnyal." A szemeim kikerekedtek, mikor visszaemlékeztem. "Aztán egész nap együtt játszottak, miközben az anyukáik beszélgettek. Azt hitték, hogy örökké barátok lesznek, és hitték, hogy kiskori legjobb barátok voltak, mikor közben még nem találkoztak csak egyszer."

"De ő volt a lánynak az első csókja, mikor szájon puszilta." Elvigyorodtam. Harry volt az a fiú, akire egyáltalán nem emlékeztem. "Akkor ezért éreztem úgy, hogy már láttalak valamikor, de nem tudtam rájönni honnan ismerhettelek volna." Vigyorgott.

"De nem ez az egyetlen dolog. Még van egy dolog, amit mindig is titkoltam előled."

"Mi?" Megint elvesztem, ezt hogy értette?

"Itt az igazság. Nem a boltban találkoztam veled először. Azthiszem akkor láttalak másodjára. Mikor az anyám kiment Angliába, tartotta a kapcsolatot a te anyukáddal, és ők még mindig beszéktek, miközben mi felnőttünk. Miután idősebb lettem, és leéretségiztem, ideakartam költözni, és elakartam menni Londonból. Szóval amikor ezt elmondtam anyának, ő azt mondta, hogy felfogja hívni Mrs.Hendersont, hogy segítsen nekem." Sóhajtott, majd leült a földre.

"Felszálltam egy gépre, és idejöttem. Azon a napon értem ide, mikor az anyukáddal veszekedtél, és épp amikor már beakartam menni a házba, te kirohantál. A tekintetünk nem is találkozott, de furán éreztem magam a közeledben. Beszéltem az anyukáddal, és láttam képeket rólad, mikor beugrott, hogy ki is vagy." Leültem mellé, hogy minden egyes szavát halljam.

"Ő beszélt rólad, és, hogy hogy változtál meg, miután...az apád elment. Ezután segített egy lakást találni, ami közel volt Liaméhez. Vele a parkban találkoztam. Azóta vagyunk barátok, és akkor voltam először egy buliján, mikor veled is találkoztam. Próbáltam nem elrontani az estéd, ezért mindig amikor megláttalak, elrohantam. Messziről néztelek, és tudom, hogy ez ijjesztően hangzik, de okkal futottam el mindig."

"És mégis mi volt az az ok?" Kérdeztem halkan, egy pár másodperc csend után.

"Nem hazudtam, mikor azt mondtam, hogy nem tudok kapcsolatban lenni. Egy lány összetörte a szivemet. Féltem, hogy megint össze fogják törni, de...elkezdtem erős érzéseket táplálni irántad." Megrázta a fejét. "Hülye voltam, mikor azt hittem, hogy le tudom tagadni, mert nem. Mindegy, szóval az anyukád felhívott, hogy szüksége van a segítségemre. Azt akarta, hogy megváltozzon a viselkedésed, és ne legyél többé depressziós az apád miatt. Szóval úgy gondoltam, hogy ez volt az esélyem, hogy segítsek, és, hogy beszélhessek veled. Úgy gondoltam, hogy miért ne lehetnénk újra barátok ilyen hosszú idő után. De nem tudtam, hogy így beléd fogok esni." Mosolygott.

"Belémesni?"

"Szeretlek, Evelyn." Rámosolyogtam. Nem voltam mérges, se szomorú. Boldog voltam, és a legfurább dolog, hogy cukinak találtam. Sosem hittem, hogy valaha valaki is szerelmes lesz belém. "Abban a pillanatban beléd szerettem, mikor újra megláttalak. Tudom, hogy te nem érzel így, de-" Közbevágtam, hogy magamhoz húzzam egy csókra. A szerelem amit iránta éreztem, elfeledtetett velem mindent, és vakká tett. Talán igaz amit mondanak, hogy a szerelem vak.

Eltoltam magamtól, mire sokkosan nézett rám. "Én is szeretlek, Harry."

"Nem vagg mérges?" Kérdezte mosolyogva, mire megráztam a fejem. Leesett, hogy az anyámtól tudta, hogy hol lakok, vagy, hogy hova jár Nathan.

"Megbocsátok." Fogtam meg a gallérjánál fogva, majd megint megcsókoltam.

"De én mérges vagyok rád," Mondta, miután elváltunk. Elvettem tőle a sapkát ami rajta volt, majd a fejemre húztam, és kuncogtam, ahogy megigazította a haját. Ami természetesen kibaszott dögös volt.

"Miért, babe?"

"Mert azt mondtad, hogy Niall cuki." Görbítette le ajkait, mire rámeredtem.

"Abbahagynád a hallgatózást, kérlek?" Felnevetett, ahogy játékosan megütöttem.

"Hát, ahogy mondtad, most három napig nem beszélek majd hozzád."

"Oh, tényleg?!"

"Igen!"

"Nem, mert csak három napig vagyok itt, aztán vissza kell mennem."

"Nem érdekel, figyelmen kívül foglak hagyni, és ez ellen nem tehetsz semmit." Elvigyorodtam.

"Nem, én vagyok eddig a leghosszabb barátnőd aki eddig volt neked, szóval szakíthatok veled. Vagy pokolian meg is verhetlek."

"Uh oh, visszatért a szitkozódás."

"Uh, tökmindegy!" Forgattam meg a szemeim.

"Oh, és megint forgatod a szemed." Megint rámeredtem. "Úgylátszik vissza kell majd hoznunk az órákat, Evelyn."

"Mi a fasz?!" Üvöltöttem. Végre örültem, hogy vége van, és nem tudtam volna megint elviselni, ha úgy viselkedik, mintha a tanárom vagy a főnököm lenne. Kiadott valami nagyon hülye rezgő hangot, mint régen, amikor úgy vélte, hogy valamit rosszul mondtam. "Hagyd abba, mert ez átkozottul idegesítő."

"Első lecke," Mondta vigyorogva, és figyelmen kívül hagyva amit az előbb mondtam.

"Ugh, utállak!" Mondtam, megint megforgatva rá a szemem.

"Soha ne forgatsd a szemeid, mert kigurulnak a helyükről. És imádom azokat a kék szemeket," Mondta. "És ne hazudj, mert az goromba." Kacsintott.

Segíts Istenem! Mert tökmindegy, hogy goromba vagyok, vagy kedves, mindenhogy szeretem ezt az idiótát.

"Ne mondd ki hangosan azt amit gondolsz, Eve."

"Oh, a pokolba!"

Sziasztok! Hát igen, elérkeztünk a Rude végéhez...
Most írnék egy hosszú búcsúzót, de nem sokára még úgyis jövök egy "befejező megjegyzéses" résszel.

All the love,
Fay Bell