A nap sugarai átsütöttek az ablakomon, ezzel beragyogva a szobámat. Nagyon nem akartam ma  felkelni. Még egy jó ideig tudtam volna aludni. Sosem voltam egy korán kelő tipus, de ma furcsán jó érzést keltett bennem a napfény. Tetszett, ahogy megváltoztatta a szemem színét a kéknek egy világosabb árnyalatára. Tetszett, ahogy a kinti madarak csiripelése energiát adott.

De még mindig nem voltam egy korán kelő típus, mert akármilen szép is volt most ez, tudtam, bármelyik percben elronthatják, hiszen mindig ez volt. Ezért utáltam a reggeleket. Mert az emberek mindig tönkretették. Pontosabban az emberek alatt a szüleimet és a kisöcsémet értem.

Nem tudom, hogy ez az én hibám volt-e, vagy sem, de tudtam, hogy egy csomó rossz tulajdonságom van, és ebből az egyik és talán a legnagyobb az volt, hogy nem tudtam tartani a számat. Mindig a rossz pillanatban mondom a rossz dolgokat. De igazából nem is érdekel. Nagyon őszinte vagyok és bátor, ami miatt sok ember durvának esetleg gorombának tarthat.

Talán így is hívtak a hátam mögött, de mint mondtam, nem érdekel. Ha nem tetszik, hogy az arcodba mondom az igazat, akkor ne is kérd ki a véleményemet. Én tipikusan egy olyan személy vagyok, aki nem fél hallani vagy kimondani az igazat. Talán ez is volt az oka annak amiért utáltam az életem, de ezen kívül próbáltam élvezni is, annyira amennyire csak tudtam, és próbáltam sose engedni, hogy bárki vagy bármi is elrontsa. Pont mint most, amikor észrevettem, hogy késésben vagyok. Kibaszott jó. Utáltam későn kelni, bár legalább nem néztem ki olyankor úgy mint egy élőhalott.

Miután ásítottam és kinyújtóztam mint ahogy minden ember szokott reggel, kikeltem az ágyból. Fogat mostam és lezuhanyoztam, majd megcsináltam a szokásos reggeli dolgaimat. Igazából egész nap szabad voltam, ezért nem igazán tudtam, hogy mihez kezdjek, de abban biztos voltam, hogy nem megyek sehova. Nem azért mert nem akartam, csak szimplán lusta voltam kimozdulni.

Éhes lettem, ezért az első hely ahova mentem, az a konyha volt. Kinyitottam a hűtőt, majd kivettem a tejet, s mikor már épp nyúltam volna a műzlimért, észrevettem, hogy az nincs a helyén. Körbnéztem, és láttam, hogy valamiért már ott volt a konyha asztalon a tej mellet. Vállat vontam, és visszamentem egy tálért. Amikor megráztam a műzlis dobozt, rákellett jönnöm, hogy üres.

A szemeim erre kikerekedtek, s rájöttem, hogy az első gondolat ami átfutott az agyamon, igaz volt. Láttam ahogy az idióta testvérem, Nathan, eszi a műzlimet egy hülye vigyorral a képén. Kinyújtotta rám a nyelvét, mire én egy morgás keretében kergetni kezdtem. Gyorsan leugrott a székről és Isten tudja hova, de elrohant. Úgyis megtalálom.

Keresztül futottam a nappalin és a folyósón mint egy őrült, mikor hirtelen megláttam őt a fotel mögött bújkálva. Gonosz kuncogást hallattam, majd megragadtam az egyik lábát, mire ő sikítozni kezdett. "Hagyd abba az üvöltözést te idióta!"

"Nem, te vagy idióta!" Üvöltött vissza. Hirtelen megjelent anya, és szétválasztott minket.

"Mi a fenét csináltok?" Kérdezte. Fáradtnak nézett ki.

"Anya, megette a műzlimet. Te adtad oda neki?"

"Igen Evelyn. Akarta, ezért odaadtam neki." Eközben Nathan elbújt anya háta mögé, és gonoszan evigyorodott. Ördögi nyolcéves kölyök.

"Először is, Eve vagyok. A második meg, tudod, hogy az az én műzlim. Kiskorom óta minden reggel azt eszem, és te most úgy csak odaadtad neki!"

"Ne merj így beszélni velem, Evelin Henderson. És nőlj már fel végre!" Mondta, mire fújtattam.

"Ha a műzli a tiéd, és nekem nem szabad megennem, akkor te miért vihetted el tegnap anya kocsiját amikor az az övé, és amúgy sem szabadott volna vezetned?" Kérdezte ártatlanul.

Kikerekedtek a szemeim, és pánikolni kezdtem, hiszen anya nem tudott arról, hogy elvittem.

"Te elloptad a kocsi kulcsomat?" Kerekedtek ki a szemei csakúgy mint az enyémek.

"Én úgy mondanám inkább, hogy...kölcsönvettem?" Mosolyotam rá édesen. Idegesnek nézett ki. Esküszöm egyszer megölöm Nathant. Hogy a pokolba tudta meg? Hiszen aludt amikor elvittem. Anya mérgesen felnyögött.

"Nem szabadna vezetned kisasszony. És amúgy sem engedtem meg, hogy bárhova is elvidd az autót." Mondta, majd elviharzott Nathannel. Fújtattam, és azon gondolkoztam, hogy, hogy tudnám megölni az öcsémet.

Na jó, nem. Nem éri meg. Csak pazarolná a drága időmet.

Igen, nem szabadna vezetnem, de akkor mi van? Amúgy sem voltam akkor késésben, szóval nem vezettem gyorsan.

Leültem a kanapéra, mikor a telefonom épp csörögni kezdett. Mikor megnéztem ki az, láttam, hogy az apám. Sóhajtottam, majd felvettem. "Hello."

"Hey Eve!" Ezen elmosolyodtam. Nagyon hiányzott már! Hiányzott, hogy körülötte legyek, és, hogy gondoskodjon rólam. Ő volt az, aki hozzászoktatott a műzli evéshez reggelente.

"Szia apa! Hogy vagy?"

"Jól, de mi van veled? Szomorú a hangod hercegnőm." Egyfolytában így hív. Azt mondja, hogy én vagyok az ő kis hercegnője, akiről mindig gondoskodni fog. Na ja, szóval hol is vagy most?

Miután ő és anya elváltak, minden rosszra fordult. Sosem gondoltam volna, hogy elfognak válni. Ők voltak, a szó szoros értelmében, a tökéletes pár. Sosem láttam őket veszekedni, bár biztos voltak olyan dolgok amikről még akkor nem tudhattam.

Összetörtem, és depressziós lettem. Az emberek mindig azt mondják, hogy azóta teljesen megváltoztam. Még a saját öcsém is sokszor megemlíti. Régen, mi sosem veszekedtünk, és szinte mindig, mindenen osztozkodtunk. De szintén ugyanez volt anyával is. Egyfolytában együtt lógtunk, és mindent megosztottunk egymással. De azóta változtak adolgok. Mostmár mindenki idegen volt számomra. Vagy talán inkább én voltam idegen az ő számukra.

"Evelyn, drágám itt vagy?"

"Huh?" Hirtelen kizökkentem, és megráztam a fejem, bár tudtam, hogy ő ezt nem láthatta. "Bocsi."

"Rendben van." Mondta megkönnyebbülten. Ezután pár másodpercig kínos csend állt be, de szerncsére hirtelen megszólalt.

"Eve, szeretném ha tennél nekem egy szivességet."

"Miről lenne szó?" Egy ideig nem válaszolt, de nem szóltam, csak vártam, hogy folytassa. Nemsokára felsóhajtott, ezzel kíváncsivá téve engem.

"Tudom, hogy most valószínűleg mérges leszel, és elkezdessz üvöltözni, de szeretném ha találkoznál Elizabe-"

"Nem!" Vágtam közbe üvöltve, pont úgy ahogy megjósolta. Felpattantam a kanapéról majd elkezkezdtem körbe-körbe járkálni.

"Várj. Csak halgass meg, oké?"

"Nem apa! Tudom mit fogsz mondani. Azt akarod, hogy találkozzak Elizzel, hogy jobban megismerjem. Hát a válaszom erre, nem." Próbáltam nem káromkodni. Azt akarta, hogy találkozzak a feleségével. Mi a pokol? Hogy tudnám elviseln azt, hogy együtt kell látnom őket, mikor még túl sem léptem a válásukon? Még mindig úgy látom magam előtt őt, hogy anyával van. És amúgy is, úgy gondolom, hogy talán ez a nő volt az oka annak, hogy elváltak. Hiszen mikor vége lett a válásnak, ő hirtelen előbukkant a semmiből.

"Miért?" Kérdezte."Miért utálod őt ennyire? Miért nem tudsz adni neki egy esélyt, és találkozni vele?"

"Vele akarod helyettesíteni anyát?"

"Senki sem tudja helyettesíteni őt Édese-"

"Ne szólíts így."

"Evelyn," Kezdte kimért hangon.

"Nem! Nem fogok találkozni vele!" Kinyomtam. Hát igen, ezt szokták úgy mondani, hogy bunkó.

Rájöttem, hogy az otthon maradás egy kibaszott rossz ötlet volt. Eldöntöttem, hogy friss levegőre van szükségem. Felmentem a szobámba, és átöltöztem, majd lejöttem már egy fekete gatyában, piros pólóban és fekete converseben. Kisétáltam a házból és elindultam valahova, anélkül, hogy szóltam volna anyának.

Sétálgattam az utcákon, mikor megláttam egy boltot. Elég királyul nézettt ki, bár kicsit hipszteres volt ami rohadtul nem az én stíusom, de unatkoztam, meg amúgyis miért ne alapon bementem.

Beléptem a boltba majd egyre beljebb és beljebb mentem. Kerestem valamit ami megragadhatja a figyelmem. A stílusom átlagos volt. Imádtam hordani pulcsikat, bakancsot, beanieket és szakadt nadrágokat.

De volt egy különlegességem. Nem tetszett minden, amit először megláttam, mint ahogy az az embereknél szokott lenni. Hirtelen megláttam egy sort, ahhol különböző színű és stílusú beaniek voltak. Egy kéken meg is akadt a tekintetem, mert nagyon jól nézett ki.

Pont mikor ráraktam volna a jobb kezemet, hogy közelebbről is lecsekkoljam, egy hatalmas tetkós kéz jött elő a semmiből és ő is megragadta azt.

"Um...elnézést?"Mondtam idegesen, anélkül, hogy ránéztem volna a személyre. De amikor még mindig nem mozdult a keze, ránéztem.

Smaragd zöld szemei voltak, amik a zöld erdőkre emlékeztettek. A haja hosszú volt, majdnem a válláig ért, és ott volt az az önelégült mosolya is, ami álltal látszódtak a gödröcskéi is.

"Elengednéd?" Kérdeztem, mire ő megrázta a fejét.

"Bocsi de én láttam meg először, és nagyon szükségem lenne most erre mert-"

"Nem akarom hallani a történeted vagy , hogy miért van rá szükséged," Mondtam, mire szemei kikerekedtek meglepettségében. "Ami biztos, hogy én láttam meg előbb ezt az átkozott sapkát." Felkuncogott.

"Woah, nyugi szerelmem."

"Ne hívj 'szerelmem"-nek." A keze még mindig az enyémen volt. Utáltam őt mert hazudott, hiszen mindketten tudtuk, hogy nem ő láttam meg először, és hogyha rendes lett volna hagyja és odaadja nekem. Lány vagyok,neki kéne most a férfinak lennie.

"Jól vagy?"

Ha tényleg válaszolni akarnék, akkor azt mondanám, hogy nagyon nem. Egyáltalán nem voltam jól, sőt ma volt életem egyik legrosszabb napja.

Későn ébredtem fel, és az a műzli amit minden áldott nap eszek, eltűnt mert a hülye kisöcsém már megint idegesíteni akart, ezért megette.

Plusz az anyám meg én veszekedtünk, mert rájött, hogy múltkor elloptam a kocsiját miközben elvileg nekem nem szabadna vezetnem.

És ezen kívül veszekedtem az apámmal is, mert azt akarta, hogy találkozzak a feleségével, akit amúgy ki nem állhatok.

Igen, mindez pár órája történt, miután felkeltem. Milyen csodálatos reggel. Ezt mind elakartam mondani hangosan is, de a végén a szám csukva maradt.

"Az nem a te dolgod," Forgattam meg a szemem.

"Miért vagy ennyire goromba?"

"Talán azért mert ilyen vagyok, vagy mert az olyan emberek mint te nem érdemlik meg, hogy máshogy viselkedjenek velük."

Sóhajtott. "Figyelj, nem tudom mi van veled, és lehet már az elején oda kellett volna a dnom neked, de a viselkedésed miatt csakazért is harcolni fogok ezért a hülye dologért."Mondta, mire felvontam a szemödököm. Ez volt az első alkalom, hogy valaki ilyet mondott nekem. "Ígyis-úgyis én fogom elvinni ezt a beaniet, mert én mindig nyerek."

"Ez alkalommal viszont nem. Maximum az álmaidban."