Hiányzol, valaha vissza jössz?

Fel akarok kelni, vagy csak be mászni melléd.

-Félsz a sötétben. - Emlékeztettél fejben.

Mintha csak tényleg te szóltál volna, de mint mindig most is csak az elmém szórakozik velem.

Időnként látom ahogy  itt ülsz előttem.

Sőt néhány helyen, ahova épp utaztam, láttam ahogy elém térdelsz.

Biztosan azt mondanád, el vesztettem az eszem.

Talán így van, mert ahogy el mentél, úgy minden más meg halt bennem.

El vesztettem önmagam, a mosolyom melyet annyira szerettél.

Meg haltál, s veled haltam én.

A testem itt van, a lelkem melletted fekszik.

Zárj be magadhoz!

Ölelj újra!

Szeress!

Menny, pokol, koporsó, föld, felett, alatt, oly mindegy.

Veled, melletted. 

Minden más nem számít.

Kizárólag te.

Az első szerelmem, és az első ki összetört, te voltál!

Esett a hó, mellém léptél s azt mondtad..

Szebb a mosolyom mint bármi más.

Nem ismertél, én sem téged.

Sosem láttalak, te csak utaztál, ahogy mindig is tetted.

Ide-oda, ahova épp a szíved húzott.

Emlékszem, az első utazásomra veled.

Szívem meg dobbant, az az érzés, mintha újra szerelembe estem volna, valami meg foghatatlanba.

Vonat, busz, hajó, mindegy volt..

Minden hely, minden hosszabb út, gyógyír lett sebzett lelkemnek.

Neked köszönhettem.

Kérni akartam ne menj el, szükségem van rád.

Bár meg tettem volna, veled mehettem volna, meg állíthattalak volna.

Némán álltam s néztem ahogy távozol.

Ahogy távozol? Ahogy életed veszted...

A hajó indulás után fel robbant...

-Mit tudnék kezdeni ezzel az űrrel? Mit kezdetnék az érzéseimmel?-suttogtam magam elé.

Mintha szívemen ezer kő telepedne.

S a levegő, mely mindig oly természetes volt, meg szűnt létezni, kapkodtam, akartam.

Lélegezni akartam, de nem tudtam.

Minden amit eddig láttam, homályos lett, az elmém.. 

Meg fogok halni..

Már rád sem tudtam gondolni, csak a halálra.

Fuldoklom, ha mástól nem is, a hiányodtól biztosan.

Íme sötétségbe borult minden, levegőt sem kaptam többé, valamiért még is érzem, szívem még mindig dobban.

Fel ültem, látásom már tiszta volt.

Lassan lélegzetem, szóval..

Pánikroham?

Talán.

Magamban beszélek, mert már csak én és a gondolataim vagyunk.

Itt az ideje, már 4 év el telt.

Fel álltam, be vettem egy gyógyszert..

A pénztárcám kabátommal együtt ragadtam meg s ki sétáltam az ajtón.

A házból, ahol együtt élhettünk oly sokáig..

Fel szálltam egy hajóra, és el indultam az utolsó utadra.

Nem kell kép, sem jegyzet...

Emlékezni fogok mindenre, hisz aznap ide akartál utazni.

Bámultam a tengert, s azt képzeltem itt ülsz mellettem.

Könnyeimnek végül engedtem.

Úgy sajnálom..

Kezem szívemhez emeltem..

Olyan nehéz nélküled!

Ígérem, az út után...

Olyan boldog életet élek, melyet te élhettél volna..

A teher le esett szívemről, zokogtam.

Könnyek közt, levegő után kapkodva így szóltam:-Ég veled, kedvesem!