Átlagos. Mindennapi. Unalmas. És a legrosszabb, hogy tudja is magáról. Hogy ki ő? Egy senki.

A családja is egyszerű. Mármint, nem szegények... csak túl normálisak a lány számára.

A napjai így fájdalmasan unalman teltek.

A suliban sincs számára semmi érdekfeszítő.

Hiába is, egyetlen vágya, hogy a napjai monotonitásába vigyen egy kis színt és életet.

Talán ezért is kezdett el futni. Egy percig, kettőig, vagy talán órákig... nem a róla lassan folydogáló izzadság számít, nem a kilóméter száma, vagy a sebessége; nem számít semmi sem, mert nem megy sehová, hiszen ugyan oda tér vissza végül így is, úgy is.

Mégis, valahogy szabad lesz tőle. Földi porhüvelye csak egy test, nem több. Nem számít, hogy néz ki, miközben szinte fuldoklik, hogy hozzájusson az éltető oxigénhez.
Tátog, mint egy hal; vagy az izzadt barna haja, ami eredetileg magasan coffban volt, most izzadtságtól lucskosan ragad az arcába, vagy lóg a szájába... a hajgumit rég elhagyta valahol... sminket nem kent fel, alapból is gyűlöli, és feleslegesnek tartja... most is csak elmosódott volna...

A szemei égtek; a menetszél kiszárította... ezért a könnycseppek szinte frissítőek voltak a vörös és fájdalmasan száraz szemekbe. Minden pislogásnál üdítően belemart a fájdalom.

Végre... végre érzi, hogy él! Csak még 20 perc futás ezzel a megfeszített tempóval, és hazaér!

Ruhája izzadságtól nedvesen tapadt a lány kínzóan vékony testére... lehet többet kellett volna ennie... csak 45 kilós... "Nincs semmi bajom. Csak keveset eszem." - nyilatkozta, ha kérdezték.

Márcsak negyed óra...
Cipői ólomsúlyúnak érződnek. "Nem lehet ilyen nehéz" - bosszankodott magában, mert a legkönnyebb futócipőt vette meg anno.

Érezte, ahogy lassul. Mintha a teste fel akarná adni a szolgálatot...
Ezt a pimaszságot! Hiszen végre él! Még egy kicsit igazán ki kell bírnia ennek a nyomorult porhüvelynek! Nem adhatja most fel... épp rekordot dönt...
Márcsak 14 perc... eddig is ilyen lassan telt az idő?

Szervezete vízért sikolt. Meg valami kajáért. Lehet ennie kellett volna valamit indulás előtt... de akkor még feleslegesnek tartotta. Nem gondolta, hogy rekordot akar majd dönteni.

Ám miközben futott, lelke egyik pillanatban szabad lett... szinte repült... megállíthatatlannak érezte magát a lélek. Nem úgy a test.

A lány futtában elesett. Még 10 perc... ennyi hiányzott, hogy haza érjen. Ám mind a test, mind a lélek szabadulni akart e megerőltető kapcsolattól.

Nem az elesés fájt. Azt már megtanulta, hogy egy pofonnál a legrosszabb rész az az, amíg a tenyért az archoz nem ér.
Amennyiben az kimarad, hihetetlen nyomás tud lenni. Rosszabb, mit a fájdalom amit okoz.

Nem. A lelke, mint egy madár, melynek ellőtték a szárnyát zuhant vissza a testbe.

Kezébe üvegszilánk fúródott. Kérdőn nézett csuklójára, majd fájdalmasan felszisszent, ahogy meglátta, hogy immár törött órájának számlapja fúródik csuklója külső oldalába.

Majd a törkához kapott fuldokolva. Nincs elég oxigén!

Karmaival a hajába mar... csomókat tép ki. Szinte kopaszodni kezdett az agresszív bánásmódtól. Hajhagymái felsírtak, véres, izzadt fejbőre homokkal lett keresztezett.

Lábát meg csúnyán felhorzsolta. Rossz helyen esett el. Csontot ért.
"Ennek nyoma marad" - gondolta, ámbár immár feleslegesen. Nagyon szédült.

Ránézett az órájára. 3 perce esett el. Egy végtelenség.

Ám nem kellett tovább szenvednie. Lelke immár szabadon száll a test megkötöttsége nélkül.

Míg a test lekezelve egy szép koporsóban pihenheti ki az élményt.

Végre élt... erre belehalt.