A történet az
Úgyse mered felszedni
az exem! című
one shot egyik folytatása.

꧂

Egész éjjel forgolódtam, és amikor sikerült elaludnom hajnalban, akkor se hagytak békén a furcsa álmaim. Délelőtt kilenc óra körül, amikor végre egész kellemes álomba merültem az egész éjszaka tartó álmatlanság után, a csengő éles hangja okozott újabb szívrohamot.

Az volt a tervem, hogy ki se nyitom az ajtót, bárki is jött vasárnap reggel, de olyan hosszan nyomta a csengőt, hogy annyira felidegesített vele, hogy inkább lementem megnézni, ki az.

Köntösömet felkaptam a pizsamám fölé, hogy azért mégse mutatkoztak teljesen összeszedetlenül, ha már a hajam is leginkább egy madárfészekhez hasonlított.

A kulcsot elforgatva nyitottam ki az ajtót, és egy ásítást elnyomva meredtem a bejáratban ácsorgó Max Fewtrellre.
- Neked miért szokásod hajnalban idejárni?
- Bocsi, nem akartalak felébreszteni. - nézett feszülten a szemembe - Beszélni szeretnék veled.
- A tegnapiról? - kérdeztem, és beengedtem magam mellett a házba - Kérsz egy kávét? - léptem be a konyhába.
- Nem, köszi. Már ittam kettőt otthon.
- Szerintem nekem szükségem lesz rá. - indítottam be a kávéfőzőt.

Kínos csend telepedett közénk, ahogy a kávém lassan és hangosan lefőtt. Nem tudtam, mit mondhatnék Maxnek, és úgy tűnt, ő is még keresi a hangját.
Kiöntöttem a kávét egy bögrébe, löttyintettem bele egy kis tejet, majd a nappali felé intettem, hogy talán ott kényelmesebb lesz megbeszélni ezt a marhára kényelmetlen szituációt.

- Szóval? - ültem le az egyik fotelbe, Max pedig velem szemben a másikba.
- Beszéltem az éjjel Dannel. És nagyon bánt a dolog, szeretnék még egyszer elnézést kérni, egyáltalán nem akartam játszani az érzéseiddel.
- Tehát egyáltalán nem érzel irántam semmit? - mondtam nyugodt hangon.
Kereste a megfelelő szavakat, mély levegőt vett többször is, aztán nagyot sóhajtva végül megszólalt.

- Semmi romantikusat. Sajnálom.
- Az igen. - kortyoltam nagyot a kávéba - Nagy szerencse, hogy én se érzek irántad semmit. Sőt, tulajdonképpen meg se vagyok lepve, tipikus Dan féle húzás volt, hogy ismét belém taposson.
- Nem ez volt a célja.
- Hát akkor mi? Csak úgy nem találja ki az ember, hogy fogadást köt a volt barátnőjére.
- Azért csinálta, mert szeret. És kíváncsi volt, hogy mi lesz ebből. Mármint, hogy fog rá reagálni, ha lát téged valaki mással.
- Ezt ő mondta?
- Nem teljesen ezt mondta, mert csúnyán berúgott, de ismerem őt annyira, hogy tudjam, erre gondolt.
- Ez is tipikus, hogy inkább kiüti magát, mintsem őszintén beszéljen. - forgattam a szemem.
- Sok hülyeséget csinált már, ez tény. De úgy tűnik, hogy nagyon fontos vagy neki.
- Akkor mégis miért nem éreztette velem sose?
- Ezt szerintem vele kéne megbeszélned. - nézett a szemembe.

Bármennyire is szerettem volna elhinni, hogy Dan érez irántam valami komolyabbat, a korábbi tapasztalataim alapján erre képtelen voltam. Persze jó volt belegondolni, hogy esetleg most másként alakulnának a dolgok, mint hónapokkal ezelőtt, de Dan kiszámíthatatlan személyisége összeegyeztethetetlen egy komoly kapcsolattal.

- Vagyis akkor semmi sem volt igaz? - tértem vissza a valóságba.
- A sok nyálas duma hazugság volt. De tényleg jól éreztem magam veled, akár barátok is lehetnénk. Minél hamarabb le akartam rendezni ezt az egészet. Azért erőltettem a sok randit, azért jelentem meg nálad reggel a megkérdezésed nélkül. A bulin akartam megkérdezni, hogy lennél-e a barátnőm.
- Alig pár hete ismerjük egymást személyesen, ne vedd magadra, de tutira nemet mondtam volna. - nevettem fel.
- Nem akartam, hogy nagyon belém zúgj, mert nem akartam játszani az érzéseiddel.
- Ez mondjuk jófejség ahhoz képest, hogy azért valamennyire mégis játszottál velük.
- Azért egy pillanatra meginogtam.
- A csók? - néztem rá félve, mire csak bólintott - Oké, ott én is éreztem valamit, de... Se előtte, se utána.
- Szerintem is csak a helyzet okozta. Mi ketten nem igazán illünk össze.
- Már akkor is tudtam, hogy nem lesz köztünk semmi, amikor először odajöttél. - nevettem fel.
- De csak mert Dan haverja vagyok, vagy mert a barátnőd gyűlöl? - nevetett ő is.
- Mert elég ellenszenvesen nyomultál.
- Azok alapján, amiket Dan mesélt rólad, azt hittem, neked erre van szükséged. Sebességre, és rámenősségre.
- Tény, hogy szeretem a sebességet, de csakis autóban ülve, vagy autókat nézve.

- De akkor Dannel...?
- Hogy vele miért ment olyan gyorsan? - szakítottam félbe - Nem tudom. - ráztam meg a fejem - Talán túlságosan is beleestem, és azt akartam, hogy működjön a dolog. Nehogy túl hamar elhagyjon. Aztán végül én adtam fel.
- Még nem késő helyrehozni, ha úgy érzed. Szerintem ezt nyugodt körülmények között le kéne tisztáznotok.
- Nem tudom, hogy helyre akarom-e hozni. Van-e hozzá elég lelki erőm. Mert hiába érzem vele a fellegekben magam, attól még ugyanúgy fájdalmat okoz a nemtörődömsége.
- Egy második esély mindenkinek jár. - mosolygott rám biztatóan.
- Bri megöl, ha újrakezdem Dannel. - túrtam a hajamba kínosan.
- De Brittany azért is megölne, ha velem járnál, szóval... - vont vállat.

- Át kell ezt még gondolnom. - ittam meg a kávém maradékát.
- Nos szóval... - köhintett - Barátok? - nyújtotta a kezét.
- Lehetünk barátok. - fogtam vele kezet.
- Szóval mint a barátom - kezdett bele, mire gyanakodva összehúztam a szemem -, kérdezhetek tőled valamit?
- Az attól függ.
- Nem igazán tudom, hogy fogalmazzam meg. Szóval... - köhintett ismét - Szerinted mennyire lenne gáz, ha felhívnám Brittanyt?

Kikerekedett szemmel néztem vissza rá, és majdnem elnevettem magam, annyira abszurdnak tűnt a szitu, hogy Max és Bri.
- Neked bejön a legjobb barátnőm? - fojtottam el a nevetésem.
- Inkább úgy mondanám, hogy egy kicsit tetszik. - mondta feszengve.
- Egy kicsit tetszik neked a legjobb barátnőm?! - kérdezem vissza izgatottan - Te jóságos ég, de mióta?
- Hát igazából már mikor először megláttam, akkor is eléggé szépnek tartottam. De nyilván a tervvel foglalkoztam, és nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Csak aztán tegnap mikor láttam Landoval, aztán mikor téged próbált lenyugtatni... - bárgyú vigyor jelent meg az arcán, egyértelmű jeleként annak, hogy totál be van zsongva - Annyira kedves, de közben meg karakán és vagány.
- Úristen, te totál bele vagy esve. - csapkodtam meg a vállát.

- De ez nem fura, hogy két napja még veled csókolóztam, ma meg már Brittany jár a fejemben?
- Az ebben a leginkább fura, hogy mi ketten csókolóztunk. - fintorodtam el.
- Na már, nem volt az olyan rossz. - nevetett fel.
- Hívd fel inkább Brit!
- De szerinted randizna velem? - kérdezte bátortalanul.
- Talán igen, talán nem. Azt mondta, nem is vagy annyira rossz arc, mint ahogy gondolta. Ez nála azt jelenti, hogy kedvel. Menj haza, hívd fel, és beszélgessetek egy jót! Biztos vagyok benne, hogy a te szemszögedből is ismerni akarja a fogadásos sztorit. - nevettem.
- Köszi Miranda! És azt is, hogy így megérted, és nem buktál ki annyira.
- Ó nyugi, totál kibuktam, de ma már új ember vagyok, és mivel nem táplálok irántad érzéseket, így egy fokkal könnyebb feldolgoznom ezt a fogadás témát.
- Jófej vagy, tényleg. Dan egy mázlista, ha adsz neki egy újabb esélyt.
- Az egyszer biztos, hogy még egyszer akkora szerencséje nem lesz, mint velem. De még aludnom kell rá egy párat, hogy biztos legyek benne.
- Teljesen megértelek. Üzensz neki valamit?
- Nem, nem igazán kéne, hogy most a nyakamra járjon, vagy hirtelen azt érezze, megint a magas lovon van. Mert nincs, és ha újra is kezdjük, én irányítok.
- Kemény nő vagy, Miranda. - nevetett fel.
- Szólíts nyugodtan Miranak! Bármennyire is bosszantó vagy, kiérdemelted.
- Nagyon kedves tőled. Én akkor... - állt fel a fotelből - megyek is. Még egyszer köszi mindent!

Egy gyors baráti ölelés után még váltottunk pár szót, majd kikísértem, hogy lássam elhajtani a szupermenő fekete autójával.

Csak úgy zakatoltak a fejemben a gondolatok, próbáltam összegezni, analizálni az elmúlt napok eseményeit. Próbáltam napirendre térni afölött, hogy Dan nagy valószínűséggel komolyan gondolta, hogy újrakezdené velem a kapcsolatot.

De vajon én ezt szeretném? Újrakezdeni vele?

Kavarogtak bennem az érzések, és bármennyire is vágytam Danre meg a társaságára, a reális énem azt súgta, hogy megint fájni fog.

A munkába temetkeztem. Az év utolsó futamaira nem tartottam a csapattal, így a rám kiszabott új feladatokra összpontosítottam.

Láttam ahogy szép lassan Bri közelebb engedi magához Maxet, randiztak párszor, és bármennyire is lehetetlennek tűnt, kezdtek valóban összemelegedni. Eljártak együtt szórakozni, párszor engem is hívtak, de vagy attól féltem, hogy ott lesz Dan is, vagy attól, hogy harmadik kerék legyek.

Hetekig nem jelentkezett a fiú, és én se kerestem őt.
Az érzéseim nem változtak iránta, azonban győzött a logikus énem, és inkább nem bolygattam meg a múltat.

Egészen addig amíg meg nem láttam az óvodánál.
Egy decemberi hétfő reggelen, amikor éppen semmi más dolgom nem akadt, pont én vittem az ikreket oviba. Kilépve az óvoda ajtaján rögtön szembetaláltam magam a fiúval, és hirtelen köpni-nyelni nem tudtam. A gyomrom megugrott ahogy találkozott a tekintetünk.
Lassan lépkedtem a fiú felé, nem is sejtve, hogy mit indítok el vele.

A kocsija mellett állt zsebre dugott kézzel, hanyagul kicipzározott kabátja alá befújt a szél, de úgy tett, mint aki még se érzi.
- Dan? - álltam meg vele szemben, biztonságos távolságban.
- Szia! Beszélhetünk?
- Mit csinálsz itt? - tártam szét a karom.
- Érted jöttem. - vont vállat.
- Ez nem válasz a kérdésemre.
- Azt kérdezted, mit csinálok itt. Erre válaszoltam.
- Na jó, viszlát Dan!

Elléptem tőle azzal a céllal, hogy rögtön a buszmegállóba induljak, de sietősen megragadta a kezem, hogy újra maga felé fordítson.
- Meghallgatsz kérlek?
- Nahát, sose mondtad még nekem, hogy kérlek.

Olyan őszinte megbánás csillogott a szemében, amit még sose láttam tőle. Erősen megingatta az elhatározásomat miszerint soha többet nem állok vele szóba.

Intett a kocsija felé, hogy üljek be, mert azért mégiscsak jobb, mint a hidegben fagyoskodni. Utoljára tavasszal ültem a kocsijában, akkor is veszekedtünk. Most egyáltalán nem akartam vitatkozni a fiúval, így reméltem, hogy semmivel nem akar majd felidegesíteni.

Azt gondoltam, hogy útközben akar beszélgetni, de amint szóra nyitottam a számat, rámszólt, hogy egy kellemesebb helyen jobb lesz. Egyre inkább frusztrált a néma csendben ülő Dan, és kicsit aggódtam is, hogy mégis hova visz. Próbáltam bízni benne, hiszen mégiscsak együtt voltunk fél évet, ráadásul évek óta ismertük egymást.

Egy számomra idegen környéken autóztunk, de egészen szimpatikusnak tűntek a házak, így nyugtáztam, hogy legalább nem valami alja helyre visz.

Felhajtott egy háromszintes sorház egyik kocsifeljárójára, és leállította az autót. Kérdőn néztem rá, mire csak vállat vonva annyit mondott, hogy szálljak ki.

Felnéztem a házra, de el sem tudtam képzelni, hogy mit keresünk itt. Dan lakása ugyanis egyáltalán nem ezen a környéken volt, és tudtommal nem költözött mostanában új helyre.

Az autót bezárva turkált a zsebében egy másik kulcs után kutatva, amit megtalálva elindult a ház bejárata felé.
- Várj már, most itt laksz? - léptem mellé, miközben még a zárral matatott.
- Nem, nem lakom itt. De tervezem kibérelni. Érdekelne a véleményed. - nyitotta ki az ajtót, és beengedett maga mellett.
- Azért ez egy egészen furcsa szituáció, nem gondolod? Hetek óta nem beszéltünk, most meg érdekel a véleményem egy lakással kapcsolatban.
- Nem vagyunk átlagos emberek, a helyedben annyira nem lepődnék meg. Add csak a kabátod! - nyújtotta a kezét.
- Ilyen sokáig maradunk? Egyáltalán van fűtés?
- Ne akadékoskodj már!

Furán néztem ahogy az ajtó melletti fogasra felakasztja mindkettőnk kabátját, és meg is lepődtem, hogy bár üresnek hatott a ház, mégis kellemes meleg hangulatot árasztott.

Dan intett, hogy kövessem a folyosón át a nappalival egybekötött konyhába, ahol a konyhabútoron kívül csak egy asztal árválkodott két székkel.
Szóval bútorozatlan.

A hatalmas ablakokon kinézve megpillantottam a viszonylag nagy kertet, amely gondozatlanul várta új gazdáját. Dant ismerve azonban, ha tényleg kiveszi ezt a lakást, a kert sose fog megszépülni.

A nappaliból vezetett fel egy lépcső a további emeletekre, és a lépcsőfokokon felsétálva néztem vissza Danre.
- A tetőtér egész tágas, akár egy szimulátort is be tudnék rakni. - jött utánam - Az emeleten pedig három szoba is van, szóval vendégeket is simán lehet fogadni.
- Na és a fürdő?
- Az lent van, annyira nem praktikus, de a tulaj azt mondta, hogy a legnagyobb szobához tartozik egy gardrób, abból ki tudnak alakítani egy kis fürdőszobát, ha nagyon szükséges.
- Csak baromi nagy munka lenne, és fölösleges egy embernek. - vontam vállat.

Benyitottam az egyik szobába, ahol szintén semmi bútor nem volt, de azért mindent alaposan megnéztem benne.
Mégis minek neki ekkora ház?

- De legalább lenne egy lakosztályom. - lépett mellém - Megnézed azt a szobát is? Itt van szemben. - mutatott a dupla ajtóra.
Tényleg nagy szoba lehet, ha ekkora ajtó őrzi.

A kilincset lenyomva nyitottam ki az ajtó egyik szárnyát, és egy valóban nagy szobában találtam magam, amiben ugyan nem volt semmi az ablakokon kívül, még így is egész barátságosnak tűnt.
És kétszer nagyobbnak mint a saját hálószobám.
Jobbról nyílt az a bizonyos gardrób, amit én személy szerint semmi pénzért nem alakítanék át fürdőszobává. Mindig is egy tágas gardróbra vágytam. Kezdtem kicsit irigykedni Danre, hogy ő megengedheti magának ezt a puccos házat, pedig egész eddig boldog volt a kétszobás lakásában is.

- Mit gondolsz? - dőlt hanyagul a falnak, kíváncsian méregetve engem.
- Hogy vajon mégis miért mutatod ezt meg nekem. De ha az őszinte véleményem érdekel, nos szerintem ez a ház túl nagy neked. Teljesen fölösleges ennyi pénzt kiadnod, csak azért hogy hátha átjön pár haverod bulizni, és utána legyen helyük aludni.
- Nem ez volt az eredeti tervem.
- Hát akkor?
- Menjünk fel a tetőtérbe, aztán elmondom. - intett fejével az ajtó felé.
- Még mindig nagyon furcsa ez az egész. - mondtam ránézve, miközben kiléptem az ajtón, egyenesen a lépcső felé tartva.

Akaratlanul is arra gondoltam, hogy ez a ház sokkal inkább egy családos embernek lett tervezve. Vagy legalábbis egy pár emberrel többre. Tudtam, hogy nem akar magának lakótársakat, de egy pillanatra ez is átfutott a fejemen, hogy talán pár barátjával akar összeköltözni.

A tetőtér valóban tágas volt, csakúgy mint a ház többi helyisége. A ferde tető miatt sok bútor nem fért volna be amúgy se, de pár dobozon kívül így sem volt benne semmi. Viszont egy második nappalit, illetve streamelős szobát simán ki lehetett volna belőle alakítani.

- Tényleg tök klassz ez a ház. - fordultam szembe Dannel, aki inkább az ablak felé terelt.
Az ablakon kinézve megakadt a tekintetem a kocsifeljárón álló autóján, és már rögtön el tudtam őt képzelni ebben a házban.

Bulikat tart a földszinten, csajokat csábít el a menő konyhájával, délig alszik a hatalmas hálóban, vagy éppen órákig streamel a közönségének itt a tetőtérben. Jobban belegondolva tökéletesen illett ehhez a házhoz.

- Emlékszel a szakításunkra? - rángatott vissza a valóságba a kérdéssel, és elkaptam a tekintetem az autójáról.
- Hogyne emlékeznék. Minden egyes találkozásunkkor előkerül.
- Ez volt az oka, hogy elszúrtam az asztalfoglalást.
- Tessék? Nem igazán értem. - néztem rá értetlenül.
- Említettem a múltkor, hogy aznap meg akartam kérdezni, hogy hozzám költöznél-e. De helyette szakítottunk, nem is ez a lényeg most, hanem... - kereste a szavakat - Ezt a házat néztem ki kettőnknek. Emiatt felejtettem el lefoglalni az asztalt, mert egész nap a tulajjal egyeztettem, hogy megnézhessük a házat.
- Te jó ég! - motyogtam.
- Minden szempontból ideális ez a ház, lenne hely az unokaöcséidnek, a nővérednek is akár, a barátainknak. A konyha olyan, amilyet szerettél volna, tágas és modern.
- És még gardrób is van. - tettem hozzá - De ha te ilyen komolyan gondoltad velem, miért nem mondtad soha egyszer se? Vagy legalább egy kicsit odafigyelhettél volna rám, hogy ne érezzem magam egy darab deszkának, akivel néha ágyba bújsz.
- Tényleg sajnálom Miranda! Nem erősségem az érzelmek kifejezése semmilyen szempontból. De ha adsz egy második esélyt...
- Második esélyt? Mire? Hogy megint összetörd a szívem? Hogy elhiggyek mindent, amit mondasz, közben meg semmi se változik? Mi a garancia, hogy most máshogy alakul? Hogy nem akarjuk majd egymást megölni?
- Jól figyelj arra, amit most mondok, mert sose fogom megismételni! A szerelemben nincs garancia.

Olyan nagyot dobbant a szívem, hogy talán még az utcán is hallották. Dan soha egyszer nem beszélt velem szerelemről.

Tekintete égette az enyémet, de képtelen voltam másra nézni, csakis a gyönyörű szemeire.

Kétségtelen, hogy még mindig szerettem a fiút. Hazudhattam magamnak amennyit csak akartam, de a szívemet nem tudtam becsapni.

- Adsz nekünk egy újabb esélyt? - szólalt meg halkan - Nem kell ott folytatnunk, ahol abbahagytuk.
- Dan, én... Ez az egész kicsit váratlanul ért. Nem tudom, mit mondjak.
- Nem kell összeköltöznünk, ha emiatt aggódsz. A lakást már amúgy is kibérelte valaki más. De a többit komolyan gondoltam.
- Én nem tudom, hogy képes vagyok-e ebbe újra belevágni. Annyira felszabadultam, amikor szakítottam veled, de közben meg... mégiscsak hiányzol! - vallottam be.
- Te is hiányzol nekem!
- Megölelnél végre?

Kezei pillanatok alatt ragadtak magukhoz, és húztak szoros ölelésbe. Elöntöttek az ismerős érzések, ahogy a hátamra simította kezét.

Percekig álltunk néma csendben, a minket körülvevő némaságot hallgatva.

- Adok még egy esélyt magunknak. - szólaltam meg halkan.
Lazított az ölelésen, hogy a szemembe tudjon nézni. Kisöpört egy kósza hajtincset az arcomból, és bizonytalanul puszit nyomott ajkaimra.

Sose volt zavarban előttem, így ezen felnevetve vezettem ujjaimat a vállára, és húztam magamhoz egy rendes csókra.
A tőle megszokott bátorsággal csókolt ismét, ujjait a hajamba vezetve, amitől hatalmába kerített újra az iránta érzett vonzalmam. Lágyan csókolt, mintha félne attól, hogy ha kicsit durvább, összetörök a karjai között, pedig valójában nagyon is megerősített, amit közösen átéltünk.

És ezzel a csókkal útjára indítottuk a második esélyünket.
Azt az esélyt, amit egyikünk se akart elrontani.
Talán sose fogjuk egymásnak bevallani, de mégis mi vagyunk egymásnak a nagybetűs szerelem.