A történet a korábban megírt Szilveszter éjjel című novellám folytatása.
Jó olvasást, észrevételeket és véleményeket szívesen fogadok! 😉

16+

꧁________________꧂

Robert ötlete volt az egész.
Ő okozta az egész őrületet, amelybe nyakig belekeveredtem.

A fergeteges szilveszteri buli után szomorúan búcsúztam el az orosz fiútól, bízva a viszontlátásban. Nem beszéltünk meg semmi konkrétat, csak annyit, hogy tartani fogjuk a kapcsolatot.
És ennek az ígéretnek azóta is eleget tettünk mindketten.

Már több, mint egy hónapja véget ért a Moszkvai utazásunk, és én azóta sem vagyok önmagam.
Lézengek a lakásban, képtelen vagyok a tanulmányaimra figyelni, csakis azt a percet várom minden nap, amikor Robert telefonál. Legtöbbször kora reggel, vagy az éjszaka közepén beszélünk, amikor ő estefelé időt tud rám szakítani. A világ két ennyire különböző pontján baromi nehéz megoldani a kommunikációt, de mindent meg akartam tenni. Nem akartam elengedni a fiút, és ő se engem. Amilyen távol voltunk, olyannyira éreztem őt minden nappal közelebb magamhoz. Rengeteget beszélgettünk az életünkről, a versenyekről, a suliról, szó szerint mindenről.
Mondhatni valódi kapcsolat alakult ki közöttünk, anélkül, hogy személyesen találkoztunk volna.

Egészen addig, amíg el nem jött a Valentin nap.

Sose ünnepeltem, és nem is érdekelt. De aztán történt valami, ami örökre megváltoztatta számomra ezt a napot.

A délutánt Clarissa-val és Nate-tel terveztem tölteni, ha már úgyis vasárnapra esett ez a jeles ünnepnap, és a szüleim amúgy is elutaztak romantikázni a hétvégére, szóval még a ház is az enyém volt.
Rissa és Nate azonban szemmel láthatóan titkoltak valamit. Sutyorogtak és somolyogtak egész délelőtt. Tudtam, hogy készülnek valamire, de végig azt hittem, hogy Nate egyik kiszemeltjével, vagy Marcoval, Rissa szívszerelmével terveznek valamit. Hiába kérdezgettem őket, kitérő válaszokat adtak, és már kezdett is bosszantani, hogy beterveztek valamit, amiről nekem fogalmam sincs.

A telefonomat nyomkodtam a nappaliban ücsörögve, unottan pörgetve az ismerőseim nyálas bejegyzéseit, mikor Rissa és Nate hangos nevetésébe belehasított a csengő éles hangja. Nem is foglalkoztak vele, tovább folytatták az eszmecserét valami őrült TikTok trendről.
Szemforgatva álltam fel a helyemről.
-Ha a pizza jött meg, esküszöm nektek, hogy megeszem az összeset, amiért ilyen lusták vagytok! – fenyegettem meg őket, amire Rissa csak legyintett.
-De ha nem a pizza, akkor is a tiéd minden falat! – kiáltott utánam Nate.
-Jézusom Nate, mit szerveztél te ide a szüleim házába? – kiáltottam vissza neki a bejárattól, miközben a kulccsal matattam.
Francnak kellett bezárni.

Már készültem, hogy előveszem a futároknak tartogatott kamu mosolyomat, mikor az ajtót kinyitva nem hogy mosolyogni, levegőt venni is elfelejtettem.
Az ajtómban álló orosz fiú lazán rám vigyorgott, és mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, szorosan magához ölelt.
-Привет! – köszönt oroszul, amitől hatalmasat dobbant a szívem.
-Mit keresel te itt? – motyogtam bele a pulcsijába, a meglepettségtől elérzékenyülve.
-Hoztam pizzát. – nevetett fel, és lazán vállat vont.
-Ne viccelj már! – néztem fel a gyönyörű szemeibe.
-Boldog Valentin napot! – mondta mosolyogva, és arcomon végigsimítva lágy csókot nyomott ajkaimra.

Az amúgy is hevesen dobogó szívem ismét megugrott, és lábujjhegyre állva húztam közelebb magamhoz Robertet.
Újra feltörtek bennem a szilveszteri érzések, amire rátett még egy lapáttal az egyre elmélyülő csókunk is.
Hiányzott nekem. Baromira hiányzott.

Levegőért kapva szakítottam meg a csókot.
-Nem is ünneplem a Valentin napot. – kulcsoltam a nyaka köré a karom, mire ő automatikusan szorosabban ölelt a derekamnál.
-Én viszont igen, úgyhogy nincs vita! – nyomott újabb gyors csókot ajkaimra.
-De mégis hogy kerülsz ide Kaliforniába? – kérdeztem mosolyogva.
-Megígértem, hogy nem tűnök el.
-Na és a tesztelések? Mégse kezdődik a szezon?
-Talán hazudtam egy kicsit. – nézett el a fejem felett. – Csak márciusban kezdünk. Addig szabad vagyok.
-Komolyan? – kérdeztem vidáman.
-Komolyan. Márciusig a tiéd vagyok. Remélem nem bánod. – mondta szégyenlősen, mire széles vigyor terült el arcomon.
-Egy percig se bánnám. – mondtam, és magamhoz húztam egy újabb csókra.
Sose tudnék betelni vele.

Robert keze a derekamról elkalandozott a fenekemre, amit meglepett sóhajjal fogadtam. Nem itt a bejáratban kéne nekem esnie. Sőt, egyáltalán nincs itt az ideje, hogy nekem essen. A kezdődő túlfűtött csókunknak Rissa egyetlen köhintéssel vetett véget.
-Привет, Роберт! – intett a fiúnak az ajtóból, mire sikeresen elszakadtunk egymástól. – Igazán nem akartalak titeket megzavarni, nagyon cukik vagytok, de Nate már elég éhes, és megígérted azt a pizzát.
-Oh igen! – kapott a fejéhez, és elszaladt a kapu előtt parkoló autóig.
Még kocsit bérelni is volt ideje.

-Most tényleg hoztál pizzát? – nevettem fel, mikor ismét feltűnt három doboz pizza társaságában.
-Ebben nem hazudtam, Laura. – kacsintott, és Rissa kezébe nyomta a dobozokat, aki megköszönve visszavonult a házba, és bevágta maga mögött az ajtót, kulcsra zárva azt.
-Hé Rissa, ne zárd már be! – kiáltottam az ajtón túlra.
-Bocs, privát buli van! A cipődet kivittem, vedd fel, szerintem szükséged van rá! – kiáltott vissza, mire felszaladt a szemöldököm, és Robert felé fordultam, aki jót szórakozott azon, hogy fogalmam sincs, mi történik.
-Megmagyaráznád?
-Persze, de előtte tényleg vedd fel azt a cipőt! – felelte szórakozottan, miközben belebújtam a kedvenc lábbelimbe – Na, gyere velem! – ragadta meg a kezem, és húzni kezdett az újdonsült kocsija felé.

-A szüleim arra tanítottak, hogy ne szálljak be idegen férfiak autójába.
-Ez nem az én autóm, ha ez megnyugtat. – vont vállat, és bujkáló mosollyal az arcán kinyitotta nekem az ajtót.
Bizonytalanul ültem be a kocsiba, és csendben vártam, míg ő is így tesz.
Szóra nyitottam a számat, de mutatóujjával belém fojtotta a szót.
-Két hete tervezem ezt a meglepetést, kérlek ne akard elrontani!
-Tessék? – döbbentem le.
-Elmesélek mindent, csak bízz bennem! – indította be a motort. – Bízol bennem? – nézett a szemembe.

A kormányon pihenő kezére, majd a fekete pulcsijára, végül a szemeire siklott a tekintetem. Várakozón nézett vissza rám.
Kedvelem őt, ez biztos, és az elmúlt hetekben valóban bizalmas kapcsolat alakult ki köztünk online keretek között, de ahogy itt ült mellettem az autóban, készen arra, hogy bárhova magával vigyen...
Haboztam.

Elkaptam a tekintetem, és kimeredtem a szélvédőn.
-Laura! – simította meg a combom, amitől összerezzentem.
-Ugye nem azt akarod mondani, hogy...
-Bármit is gondolsz, hadd magyarázzam meg! – vágott a szavamba. – Szeretnék veled kettesben lenni. Minden vágyam az, hogy veled legyek, mióta megláttalak a buliban.
-Miért titkoltad, hogy idejössz?
-Meg akartalak lepni. Clarissa segített. Megint. – tette hozzá, amitől halványan felnevettem.
-Jaj ez a lány... – támasztottam meg a homlokom.
-De azért örülsz nekem, ugye? – ragadta meg a kezem, és összekulcsolta az övével.
-Persze, hogy örülök. – mosolyogtam rá halványan. – Bár jobb lett volna, ha szólsz, akkor felöltözöm rendesen, és a hajam is megcsinálom. – túrtam bele zavaromban.
-Semmi baj a hajaddal, gyönyörű vagy. – mosolygott rám szégyenlősen. – Mehetünk?
-Előbb mondd el, hova!
-Az meglepetés. – somolygott – Bízol bennem?
-Igen, azt hiszem. – mondtam ki, mire a kezem elengedve rámarkolt a kormányra, és kikanyarodott az útra.

Csendben utaztunk egy ideig, azonban a gondolataim sebesen cikáztak közben. Legalább Nate elmondhatta volna, vagy erősebben célozgathatott volna. Számítanom kellett volna arra, hogy Robert idejön Kaliforniába, azonban a beszélgetéseink alapján ez meg sem fordult a fejemben. Mindvégig elhitette velem, hogy rengeteg dolga lesz, és szinte minden idejét Olaszországban, a csapatával és a Ferrarival kell majd töltenie. Egy kis hang a fejemben azt súgta, hogy nem kéne megbíznom benne, de ezt a gondolatot elnyomta egy sokkal nagyobb, miszerint azért hazudott nekem, mert velem akart lenni. És ez mindennél többet jelentett számomra.
A kegyes hazugság megbocsájtható.

-Nagyon csendben vagy, csak nem megint agyalsz valamin? – pillantott rám Robert egy piros lámpánál.
-Tudod, hogy mindig agyalok. – nevettem fel.
-Annyira hiányzott a nevetésed. Nagyon hiányoztál nekem. – váltott komolyra.
-Te is nekem, Robert. Jobban, mint gondolnád. Lehet, hogy nem ismerjük egymást régóta, de nagyon fontos vagy nekem, és örülök, hogy most itt vagy. Még akkor is, ha egy kicsit mérges vagyok. – nevettem el magam ismét.
-Ígérem, hogy jóvá teszem.
-Remélem is. Ja, és bárhova megyünk, visszafelé én vezetek! – fenyegettem meg játékosan.
-Nem vezethetsz, én vagyok a férfi. – vágott vissza.
-Azt hiszed, hogy rosszul vezetek? Nem is ismered a várost, hova mész? – néztem ki az ablakon, mikor befordult az óceán felé vezető útra.
-Nagyon is jól tudom, hova megyek. Megtanultam az útvonalat, mint egy pályát.
-Hűha, ugye azt is tudod, hogy ez az út egyirányú, és levisz a partra?!
-Tökéletesen tudom, hogy hova visz ez az út.
-Robert, tök hideg van ilyenkor a víznél, bármit is...
-Laura! – vágott közbe – Az orosz télhez képest itt pokoli meleg van. Inkább csukd be a szemed! És a szád is, ha már itt tartunk.
-Hülye vagy?! Nem csukom be a szemem, így is bőven sok meglepetés ért, szeretnék mindennek szemtanúja lenni.
-Hát jó, ha ezt szeretnéd. – vont vállat, és leparkolt a kihalt parkolóban.

Azonnal kipattantam az autóból, ahogy leállította a motort, és a hirtelen hajamba kapó széltől szorosabbra húztam magamon a pulcsimat. Körbenéztem a kihalt parton, ahol csak néhány ember lézengett. Szokatlan jelenség, hogy csak pár ember tartózkodik kint.
A mindig a kezemen viselt hajgumival szoros copfot kötöttem, hogy a szél ne fújja még jobban a szemembe szőke tincseimet, majd a mellém lépő Robertre emeltem a tekintetem.
-És most?
-Csak kövess! – kulcsolta össze ujjainkat, és lassú léptekkel elindult az óceán felé.

Egy ideig csak csendben sétáltunk a februári szeles időben, várva arra, hogy talán nemsokára jobban is kisüt a nap, de ez egyelőre nem akart megtörténni. Gondolataimba mélyedve lépkedtem a fiú kezét szorongatva, pedig legszívesebben az egész világot kibeszéltem volna vele. De a mély hallgatása engem is csendre késztetett.

Robert hirtelen megállt, aminek következtében a vállának ütköztem a hirtelen lendülettől. Elengedte a kezem, és fél karral szorosan átölelt. Jól esett a testéből áradó meleg, és a mellkasára hajtottam a fejem, úgy néztem el a hullámzó óceán irányába.

-Még sosem jártam Kaliforniában. – szólalt meg végre, mire elmosolyodtam.
-Talán épp itt volt az ideje.
-Igen, pontosan. – simította meg a karom, és belepuszilt a hajamba.
-Bár azért nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar viszontlátjuk egymást.
-Nem véletlenül szervezkedtem a hátad mögött. Különleges vagy számomra, és különlegesé szerettem volna tenni ezt a napot.
-Szóval van még más is? – néztem fel rá.
-Mm... Van. – mondta sejtelmesen.
-Ne már Robert, szeretem a meglepetéseket, de nem gondolod, hogy kicsit túlzásba vitted? – nevettem fel.
-Örülni fogsz minden egyes ötletemnek. – simította ki az arcomból a copfból kiszabadult tincseimet.
-Nagyon magabiztos vagy.
-Nem, csak nagyon kedvellek, és örömöt szeretnék okozni. – nézett a szemembe.
-Én is nagyon kedvellek. – mosolyogtam rá, és szorosan magamhoz öleltem.

Ki hitte volna, hogy a másik felem, a zsák meg a foltja épp a világ másik feléről származik. Akivel még csak egy hónapja ismerjük egymást, de már most olyan, mintha mindig is együtt lettünk volna.
Sose éreztem magam boldogabbnak.

Robert következő meglepetése a kedvenc éttermem teraszán várt. Konkrétan kibérelte a helyet, hogy kettesben legyünk, és a figyelmessége egyszerűen lenyűgözött.
A partra néző asztalunknál ücsörögve nem tudtam nem arra gondolni, hogy én vagyok a világ legszerencsésebb lánya.
A kedvenc ételeimből állított össze egy háromfogásos menüt, és még dupla desszertről is gondoskodott, pedig biztosan tudta, hogy nem vagyok oda az édességekért. Ellentétben vele.

-Szabad neked ilyeneket enni? – kérdeztem nevetve, mikor már a második szelet csokitortát kezdte meg.
-Alapjáraton nem, de majd dupla edzést csinálok holnap. Vagy holnap után. – tolt be egy újabb adag süteményt a szájába.
Azt hittem, hogy kidurranok, ő meg csak lapátolta magába a sütiket. Hihetetlen a srác, de tényleg.
-És ö... Meddig tervezel maradni? – kérdeztem tőle kicsit félve, hogy talán mégse marad olyan sokáig, mint ahogy nemrég mondta.
-Egyelőre két hétre foglaltam le a szobát, ahova becuccoltam. Clarissa felajánlotta, hogy aludjak náluk, de elég fura lett volna a barátnőm unokatesójánál aludni. – mondta, mire felszaladt a szemöldököm, szerintem a Holdig.
-A micsodádnak az unokatesójánál?
-Ja öhm... – túrt zavartan a hajába. – Talán ez volt az, amit elfelejtettem tisztázni. – nevetett fel halványan.
-Hát lehet, hogy nem ártott volna. – feleltem játékos hangsúllyal.
-Én már január óta ezt érzem, és remélem te is hasonlóan gondolod, szóval... Lennél a barátnőm, Laura Wilson?
-Hm... Át kell gondolnom kicsit. – húztam az agyát.

Felálltam a helyemről, és Robert mögé sétálva hátulról átkaroltam. Fejem a vállába fúrtam, úgy szívtam be a pulcsija finom illatát, és tényleg elgondolkodtam egy pillanatra.
-Reméltem, hogy nem csak barátkozni szeretnél velem. Bár nem voltál mindig túl egyértelmű online, de minden tök más így élőben. – mosolyodtam el – Persze, hogy leszek a barátnőd Robert Shwartzman – súgtam a fülébe, - ha ma már nem eszel több tortát! – tettem hozzá viccesen, mire a kezemet megragadva az ölébe húzott.

Karjaim automatikusan a nyaka köré fonódtak, miközben játékosan végigsimított combomon. Homlokát az enyémnek támasztotta, és halványan felnevetett.
-Nem eszem több tortát, ha adsz egy puszit! – mutatott a szájára.
-Aranyos, hogy azt hiszed, szankciókat szabhatsz. – nevettem fel.
-Ne már Laura, olyan édes vagy, mint az a szelet torta, legalább ezt hadd kapjam meg.
-Ne legyél ilyen nyálas, Shwartzman! Nem áll jól. – nevettem.
-Nem vagyok nyálas, csak őszinte. – mondta komolyan, és összeérintette ajkunkat.
A szívem hevesebben kezdett verni, ahogy összeforrtunk a lágy csókban.

Reggel ez a nap totál katasztrófának tűnt, most meg itt ülök Robert ölében, mint a barátnője.
Olyan, mint egy álom.
A legszebb álmom, amiből sose akarok felébredni.

Koraeste volt már, mikor hazaindultunk. Időközben az idő is jobb lett, így ezt kihasználva körbejártuk a környéket. A városunkban nincs túl sok látnivaló, így egy délután alatt megmutattam Robertnek, amit érdemes megnézni.

-Szóval akkor vezethetek? – léptem a kocsi ajtajához, és nyújtottam a kezem a kulcsért.
-Laura! – húzta el Robert a száját.
-Tekints úgy erre, hogy te most szabadságon vagy. A vezetés a munkád, és most nem kell dolgoznod, szóval... – tártam szét a karom – Csupa haszon.
-Imádok vezetni.
-Ahogy én is. – makacskodtam.
-Alig pár órája vagy a barátnőm, és már most meg akarsz őrjíteni. – nevetett fel.
-Tudod mit? Elviszlek valahova. – léptem közelebb a fiúhoz. – Egész eddig te leptél meg, most én jövök!
-Hűha! – karolt át – Csupa rejtélyre épül a kapcsolatunk, tetszik.
-Akkor megegyeztünk? – néztem fel rá, és az öleléséből szabadulva felé nyújtottam a kezem.
-Meg. – tartotta a szemkontaktust, és mosolyogva kezet rázott velem.

Izgatottan pattantam a bérelt kocsi kormánya mögé, és a biztonsági övet bekapcsolva indítottam be a motort. Robertre néztem, aki feszengve ült az anyósülésen.
-Csak nem parázol? – rántottam a kormányon, és kikanyarodtam a parkolóból.
-Nem dehogy. – felelte lazán - De olyan ritkán ülök az utas oldalon, hogy teljesen elszoktam tőle.
-Ha velem jársz, el kell fogadnod, hogy olykor én vezetek.
-Ezt az áldozatot talán meg tudom hozni. De cserébe elvárom, hogy kövesd a versenyeimet.
-Ne viccelj, minden egyes futam alatt ott fogok ülni a tévé előtt, és szorítok majd neked. – pillantottam rá, majd újra az útra szegeztem a tekintetem.

A főútra kikanyarodva kutattam az emlékeim között, hogy pontosan merre is kell menni a régi gokart pálya felé, ahova gyerekkorunkban jártunk Rissával. Annak idején mindig biciklivel mentünk, ezért okozott kisebb fejtörést kocsival odatalálni, de aztán sikeresen leparkoltam a pálya közelében. Robert persze folyamatosan kérdezősködött, hogy mégis hova megyünk, tisztára magamat láttam benne.

-Szóval? – kérdezte kiszállva a kocsiból, miközben kulcsra zártam az autó ajtaját.
-Ez volt valamikor a helyi gokart pálya. – fogtam meg a kezét, és elindultam a kerítés felé, ahol be lehet látni – Jó régen voltam már itt, vagy úgy tíz éve. Azóta bezárt, szóval bemenni nem tudunk, de gondoltam, megmutatom, hogy ilyen is van.
-Azta, erről aztán tényleg nem tudtam. – lesett be a kerítés felett.

A természet kezdte visszavenni az uralmat, a fű elburjánzott a területen, az aszfaltról lekopott a festék, és a kihasználatlanság miatt maga a burkolat is kezdett megtörni.

-Volt róla szó, hogy Vanessa apja megveszi a pályát – mondtam, miközben tovább sétáltunk a kerítés mentén -, de aztán másra kellett a pénz.
-És nem is akarta senki más megvenni?
-Úgy tudom, hogy voltak érdeklődők, de aztán valahogy mégse sikerült értékesíteni. Már közel nyolc éve áll elhagyatottan.
-Nem semmi. – bólintott – Sokat jártatok ide régen?
-Nyaranta kijöttünk párszor. Talán öt évesek voltunk, mikor először próbáltuk. Szörnyen béna voltam. Aztán pár éven belül már le tudtam győzni Rissát, és pár helyi kissrácot. Nagyon büszke voltam magamra. Apa még versenyre is akart nevezni, de pont előtte törtem el a lábam, és azóta nem is volt kedvem gokartba ülni. Akkor voltam tizenkét éves.
-Érdekes, hogy mennyire eltávolodtál ettől a világtól. Lehetőséged lett volna bármire. Ha továbbmész, talán versenyezhettünk is volna együtt.
-Na az teljesen kizárt, nem voltam én olyan jó, és nem is vonzott annyira, hogy versenyszerűen űzzem. Csupán gyerekkori szórakozás volt az egész.
-Vezetni viszont azóta is szeretsz.
-Igen, de normális közúti autót. Személygépjárművet, ha így jobban tetszik. – mondtam nevetve.
-Miért nem meséltél erről eddig?
-A pár körös gokart karrieremről? – kérdeztem vissza, mire bólintott – Hát mert... nem is tudom. Nem sok dologra emlékszem, nem tartottam fontosnak. Még csak hobbinak se nevezném, inkább apa és Rissa miatt csináltam. De tényleg nem köröztünk itt sokat, esküszöm.
-Jó-jó, nyugi. Elhiszem, hogy nem vonz ez a világ. – szorította meg a kezem – Azt viszont be kell valljam, most hogy ezt tudom, sokkal jobban tetszel. – állt meg, és szembefordított magával. – Örülök, hogy megmutattad a gyerekkorod egy részét.
-Egy igencsak kicsi részét. – nevettem fel. – Furcsa, hogy Rissa se dicsekedett neked.
-Talán említett valamit, hogy párszor gokartozott kiskorában. De rólad nem szólt.
-Talán, mert lealáztam. – nevettem – Viszont ezek tényleg régen voltak, azóta nagyon sok dolog megváltozott. – vezettem ujjaimat a vállára.
-Szóval akkor azt mondod, esélytelen, hogy elvigyelek gokartozni? – fonta karjait a derekam köré.
-Közelít az esélytelenhez, igen. – pusziltam meg a száján.
-El akarod terelni a figyelmem, mi? – húzta össze a szemeit.
-Hmm... meglehet. – pusziltam meg újra.
-Jól csinálod. – csókolt meg rendesen.
Megborzongtam, ahogy ujjait megéreztem a tarkómon, és közelebb húztam magamhoz.
Minden egyes érintéssel elmélyítette a köztünk kialakult vonzalmat.

Kellemesen elfáradva parkoltam le Robert újdonsült autóját a házunk előtt, és egy ásítást elnyomva fordultam a fiú felé.
-Ha gondolod, holnap használhatjuk az én autómat is, ne fizesd feleslegesen a bérlést.
-Aranyos vagy Laura, de a bérlős fazon ingyen odaadta pár közös képért. – nevetett fel.
-Oh, az elég menő. – bólogattam – Esetleg van kedved bejönni? – intettem a ház felé – Rissa és Nate biztos örülne neked. Tényleg! – kaptam a fejemhez – Vanessa tudja, hogy itt vagy?
-Igen tudja, összefutottunk tegnap, de sietett találkozni a barátjával. – mondta, mire nevetve megráztam a fejem.
-Mióta pasija van, teljesen megőrült. – nevettem fel.

Vanessa körülbelül két hete kezdett randizgatni az egyik egyetemi csoporttársával, és nyilvánvalóan a Valentin napot is együtt töltötték. Nagyon friss volt még a kapcsolatuk, így minden létező percet ki akartak használni, amit együtt tölthettek.
Valamilyen szinten meg tudtam érteni.
Én is ugyanígy ki akartam használni minden percet Roberttel ebben a két hétben.

-Szóval akkor bejössz? A szüleim csak holnap délután jönnek haza, Rissával úgy beszéltük meg, hogy nálunk alszanak. Bár ki tudja, mi volt az eredeti terve, lehet, hogy kihasználta, hogy nem vagyok itthon, és lelépett Marcohoz. – forgattam a szemem.
-Még mindig fűzi Clarissát, annak ellenére, hogy barátnője van?
-Persze. Teszi neki a szépet, hogy majd szakít. Hónapok óta szakít a lánnyal. Hiába mondom Rissának, azóta se tudott róla lemondani. Éjjel-nappal chatelnek.
-Akárcsak mi. – fogta meg a kezem, és rám mosolygott.
-Jó, de a mi helyzetünk teljesen más. – legyintettem – Neked nincs másik barátnőd, akinek ugyanígy teszed a szépet. Vagy igen? – pillantottam rá.
-Hmm... – gondolkodott el látványosan, az állát vakargatva, mire kitört belőlem a nevetés. – Ne nevess már, mi van, ha éppen te vagy a huszadik lány, akit szédítek? – kérdezte, mire lefagyott arcomról a vigyor.
-Ezzel ne viccelj, jó? Tegnap még csak barátok voltunk, bármikor visszakerülhetsz a zónába.
-Nyugi már Laura! – simította meg a karom – Te vagy az egyetlen. Az egyetlen, aki érdekel, aki tetszik, és akiért képes voltam több ezer kilométert utazni. Nem tudnám veled azt megcsinálni, amit az a szemét Marco művel Clarissával.
-Ne haragudj Robert! Nem is feltételeznék rólad ilyet.
-Nem kell bocsánatot kérned, én időzítettem rosszul a poént.
-Lényegtelen. – legyintettem – Viszont... Bár biztosan tudod, de nekem is te vagy az egyetlen. Sőt, már vagy két éve nem volt senkim.
-Nekem se volt. – mosolygott rám.
-Ez sem lehet teljesen véletlen. – nevettem fel halványan.

Megrezzent a zsebemben a telefonom, és Robert kezét elengedve elővettem a készüléket. Rissa írt üzenetet.

Átmentünk inkább Nate-hez, tiétek az egész ház 😉
Érezzétek jól magatokat, de azért védekezzetek! 🤭
Kulcs a szokásos helyen!

Az üzenetet elolvasva kitört belőlem egy felháborodott horkantás. Tipikus Clarissa. Megint mindent leszervezett, és persze nekem megint csak az utolsó pillanatban szólt.
Robertre sandítottam, aki mosolyát elnyomva nézett vissza rám.
-Rissa lelépett, bár ezt is biztos megbeszéltétek, szóval ha szeretnél maradni, most már tényleg semmi akadálya. – mondtam, miközben kiszálltam a kocsiból, és a kapu felé indultam.

-Laura várj már! – pattant mellém Robert, és vállamat megfogva maga felé fordított. – Most haragszol?
-Nem haragszom, dehogy. Csak... Csak bánt, hogy a tudtomon kívül döntesz te is, és Rissa is.
-Nem tudtam, hogy le fognak lépni. Annyit beszéltünk meg, hogy jövök érted délben, és egészen estig nem hozlak haza. De most már ha így alakult... – nézett rám szégyenlősen – Együtt tölthetnénk az estét. Nem történik semmi olyan, amit nem szeretnél. – mondta, és lágy csókot nyomott a számra – Ez a nap a kettőnké. – puszilt meg újra, mire szorosan átöleltem.
-Semmi másra nem vágyom, csakis arra, hogy veled töltsem az estét. – motyogtam a pulcsijába.
-Örülök neki, hogy ezt mondod. – puszilt bele a hajamba.

Még pár pillanatig egymás ölelésében maradtunk, mélyen beszívtam az illatát, hogy sose felejtsem el.
Szerettem volna vele lenni, minden percben egyre jobban kedveltem az orosz fiút, de közben elfogott egy borzasztó érzés, hogy nem lesz mindig így. Nem találkozunk majd minden nap, nem ölelhetem magamhoz, amikor csak szeretném, és ettől a gondolattól összeszorult a szívem.

Elhessegettem az elmém köré gyűlt sötét felhőket, és csak arra koncentráltam, hogy a jelenben éljek. Teljesen felesleges azon agyalni, hogy mi lesz két, vagy három hét múlva. Robert most van itt, és nekem most van itt az alkalmam megmutatni neki, hogy mennyire kedvelem őt. Lágy puszit nyomtam az arcára, és az ölelésből kibontakozva, kézen fogva magammal húztam a ház felé.
A kulcsomat kivettem a lábtörlő melletti duci angyalka szobor alól, ahova mindig rejtjük Rissával, és seperc alatt bejutottunk a házba.

Egy pillanatnyi időm se volt gondolkodni, amint Robert becsukta maga mögött az ajtót, rögtön lecsapott ajkaimra.
Úgy csókolt, mintha ez lenne az első és egyben az utolsó csókunk is. Tele érzelemmel és vággyal. Azzal a vággyal, ami bennem is kezdett felébredni a csók hatására.
Meglepettségemben egy pillanatra elhúzódtam a fiútól, és belenéztem csillogó szemeibe.
- Veled akarok lenni, Laura! – suttogta, és újra megcsókolt.
Kezei lesiklottak a fenekemre, és éreztem, hogy közelebb húz magához. Ujjaim erősen szorították a vállát, miközben egyre jobban elmélyült a csókunk.

Egyáltalán nem úgy zajlottak az események, ahogy egy pár perce elképzeltem a kapuban.

Ujjaim akaratlanul is feljebb vándoroltak a nyakán, beletúrva szőke hajába, ami abszolút a kedvencem volt a fiún. Halk sóhaj hagyta el a száját, mielőtt újra ajkaimra vetette volna magát, majd az ő kezei is vándorútra indultak.

Nem ellenkeztem. Nem akartam ellenkezni.

Úgy éreztem, hogy beleszerettem. Teljesen, és visszavonhatatlanul.

Ha lehet, még szorosabban öleltem magamhoz, hogy érezzem minden porcikáját, minden szívdobbanását, ami ugyanolyan heves volt, mint az enyém.

Ő is ugyanúgy kellett nekem, mint én neki. Ezt nem tagadhattam le.

-Ugye azt tudod, hogy nem vagyok könnyen kapható? – húzódtam el levegőért kapkodva.
-Persze, hogy nem vagy. – hajolt közelebb.
-Úgy értem – állítottam meg a mozdulatban – ha most bármi történik kettőnk között, az nem azért van, mert én bárkivel, bármikor...
-Laura! – szakított félbe – Ez eszembe se jutott. Ismerlek már ennyire, hogy tudjam.
-Akkor jó. – fújtam ki a levegőt – Biztos ezt akarod? Ilyen hamar?
-Nem tudtam, hogy akarom, egészen addig, amíg be nem léptünk az ajtón. – nézett a szemembe. – Nagyon tetszel Laura! – döntötte homlokát az enyémnek. – Nem muszáj lefeküdnöd velem most, de őszintén, ez az egyetlen dolog, amit csinálni akarok veled ma este.
-Velem akarsz lenni? Csakis velem?
-Csakis veled. Te vagy az egyetlen, aki ilyen érzéseket hoz ki belőlem.
-Milyeneket? – kérdeztem vissza, de válaszul egy újabb csókot kaptam.

Egy ütemet kihagyott a szívem, amikor gyengéden végigsimított arcomon, és lágy puszit lehelt ajkaimra, az arcomra és a homlokomra. Szorosan magához húzva átölelt, úgy súgta a fülembe, hogy ilyeneket.
Elmosolyodtam, és megsimítottam a hátát. Szavak nélkül is értettem, hogy mire gondol. Pontosan azt érzi, amit én is. Nem mondta ki, de éreztem, hogy szeret. És pontosan tudtam azt is, hogy nem csak egy egyszerű numera lennék az életében. Ennél sokkal többek vagyunk egymásnak.

-Még mindig szeretnéd? – szólaltam meg halkan.
-Mindennél jobban. Mint azt a tortát, amit nem hagytál megenni. – mondta, mire felnevettem.
-Igazán romantikus vagy.
-Nem szereted a romantikát.
-Ez így van. – mosolyogtam rá, és csókot nyomtam a szájára. – Gyere velem! – ragadtam meg a kezét, és magammal húztam az emeletre.
-Szobára viszel? – kérdezte Robert a lépcsőn rohanva utánam.
-Pontosan. – néztem hátra egy pillanatra.

A szobámba belépve magunkra csuktam az ajtót, hiába volt üres az egész ház, a nyitott szobaajtó gondolata zavarba ejtett. Nem mintha Robert tekintete nem ejtett volna zavarba, amikor végigmért.

Nem hagytam időt arra, hogy szétnézzen a szobában, amit eddig csak a képernyőn látott, rögtön letámadtam. Határozottnak akartam tűnni, miközben bizonytalan voltam a tapasztalatlanságom miatt. Nem sok fiúval volt dolgom, és egyikük se vonzott annyira, mint az orosz fiú.

Rátapadtam ajkaira, ujjaim a pulcsija alsó szegélyénél állapodtak meg, egész addig, amíg le nem kapta magáról, vele együtt pedig a pólója is a padlón kötött ki. Számtalanszor elképzeltem már a felsőtestét, és most végigjárattam rajta a tekintetem, miközben megszabadultam a saját pulcsimtól, és újra ajkaira vetettem magam. Kezem automatikusan forró hátára vándorolt, és bőrének érintésétől kezdett elborítani a lila köd. Ujjai a pólóm alá vándoroltak, és engedélyt adva hagytam neki, hogy levegye. Tekintete egy pillanatra elidőzött a mellkasomon, majd ismét visszatért a csókolózáshoz.

Gyengéden végigsimított a vállamon, a karomon, egészen a kezemig, amit megszorítva a hevesen dobogó szívére szorított.
-Ezt mind te hozod ki belőlem. – suttogta.
-Ugyanígy ver a szívem, Rob. – túrtam a másik kezemmel a hajába, miközben ajkai csókkal borították be a nyakamat.

Felsóhajtottam, ahogy kezei a nadrágom széle felé kalandoztak, és még erősebben szorítottam magamhoz.

Kellett a közelsége, mint egy falat kenyér.

Fenekemet megfogva kapott fel az ölébe, úgy néztem le a vágytól elsötétült tekintetébe. Nem volt visszaút. Mosolyogva ajkaira hajoltam, ahogy a dereka köré kulcsoltam a lábam. Végigsimított a combomon, miközben erősen kapaszkodtam a vállaiba, egy pillanatra se távolodva el tőle.

Egy határozott mozdulattal az ágyra döntött, készen arra, hogy beteljesítse szerelmünket, amit bár még sose mondtunk ki, teljesen nyilvánvaló volt. Megszabadított a nadrágomtól, és maga fölé fordított. Zavarba jöttem a pillantásától, és újra megtaláltam az ajkait. Nem tudtam betelni vele.

-Я люблю тебя. – súgta oroszul, hogy szeret, amitől kihagyott egy ütemet a szívem, és széles mosoly terült el arcomon.
-Én is szeretlek. – suttogtam ajkaira, és lágy puszit nyomtam rá. – Nagyon. – tettem hozzá, mire arcomon végigsimítva megcsókolt.
Mégis kimondtuk, amit mások oly nehezen tesznek, és amiről azt hittem, nem lehet egyetlen hónap után érezni. Pedig ami köztünk történt és történik folyamatosan, az bizony szerelem első látásra.

Mosolyogva simítottam meg a mellettem pihenő Robert karját, és szemeire vezettem a tekintetem.
-Mi az, mit vigyorogsz, mint a tejbetök? – nézett vissza rám.
-Csak boldog vagyok. – vontam vállat, és kicsit közelebb húzódtam hozzá a takaró alatt.
-Én is boldog vagyok. – mosolyodott el.
-Ugye nem siettük el?
-Azt érzed, hogy elsiettük?
-Nem, egyáltalán nem. Csak... Nem is tudom, elfogott egy fura érzés, hogy talán... Talán meggondolatlan voltam.
-Hát most már tök mindegy. – komorodott el, és feljebb csúszott a párnán. – Szerintem minden perce tökéletes volt. Laura, én néha nem értelek.
-Rob... – ültem fel, és hajamat hátrasimítva néztem a szemébe. Kerülte a tekintetem. – Nem úgy értettem. Nem is kellett volna megszólalnom... Akkora idióta vagyok. – morogtam, és a kezeimbe temettem arcomat.

-Nem vagy idióta. Csodálatos lány vagy, csak hagyod, hogy a saját gondolataid rossz irányba vigyenek. Laura, szeretlek. De tényleg. Azt nem csak a szex hevében mondtam, komolyan gondolom. De szólj, ha te nem, és már itt se vagyok.
-Persze, hogy komolyan gondolom, ne hülyülj! Amint elképzelem az életem nélküled, összeszorul a torkom, és úgy érzem, hogy nem kapok levegőt. Csak még sose volt ilyen kapcsolatom, ahol ennyire jól és gyorsan működött minden. – sütöttem le a szemem.
-Vagyis most az a baj, hogy nincs baj? – nevetett fel halványan.
-Hülyeség, ugye?
-Az. – nevetett. - Inkább gyere, és ölelj át! – nyújtotta felém a kezét, amit megragadva odabújtam hozzá.

Fejemet csupasz vállára hajtottam, és csak hallgattam egyenletes légzését, miközben körkörösen simogatta a hátam. Teljesen felesleges dolgokon tudok agyalni, és a hangulatom is úgy változik néha percről percre, mint az időjárás. Nem hagyhatom, hogy ez befolyásolja a Roberttel való kapcsolatomat, mert tényleg nem akarom elveszíteni őt. És valóban varázslatos élmény volt együtt lenni a fiúval. Még ha meg is bántam volna, akkor se tudtam volna meg nem történtté tenni az eseményeket. A fiú minden egyes érintése nyomán bizsergett a bőröm, felidéztem ajkait, ahogy felfedezték a testem, és az emlékképek hatására megborzongtam.

Nem bánhattam meg. Nem bántam meg egyetlen pillanatát se.

Tekintetemet az engem kémlelő gyönyörű szempárra vezettem, és rámosolyogtam a tulajdonosára.
-Szeretlek. Menthetetlenül beléd szerettem, ezt tudnod kell. És nem érdekel, hogy korai. Már nem.
-Hihetetlen vagy, Laura. – puszilt bele a hajamba. – Pont ezért szerettelek meg. Kit érdekel, hogy nem ismerjük egymást régóta, többet tudok rólad, mint a legjobb barátaimról. – nevetett fel, és végigsimított arcomon.
-Az tuti. – nevettem vele. – Itt alszol ma éjjel? – néztem rá az órára, ami este tízet mutatott.
-Szeretnéd? – nézett rám kíváncsi tekintettel.
-Igen, nagyon. De már csak alszunk! – fenyegettem meg.
-Majd azt még meglátjuk. – kacsintott, és csókot nyomott ajkaimra. – Éhen halok! – hajolt el szenvedős arccal.
-Biztos maradt még pizza, kapd össze magad, aztán menjünk le! – húzódtam el tőle, és a földön heverő ruháimért nyúltam.
-Gyönyörű vagy. – mondta, miközben áthúztam a pólóm a fejemen.
-Ugyan! – legyintettem paradicsompiros arccal.
Egyetlen szavával képes volt zavarba hozni, és olyan tempóra felpörgetni a szívem, hogy azt hittem, kiugrik a helyéről.
-Komolyan mondom. – szólt a hangja egész közelről, meleg lehelete csiklandozta a nyakamat.
-Köszönöm! – fordultam hátra hálás arccal. – Olyan aranyos vagy. – mosolyogtam rá.
-Kösz, ezt akarja hallani minden férfi.
-Tudod, hogy értem. – nevettem fel. – Na, kapd össze magad! – húztam fel a nadrágom, és elindultam kifelé a szobából.

Robert a lépcső alján ért utol, és vállamat átkarolva húzott a konyha felé. Úgy ismerte a járást, mintha nem is először lett volna a házunkban. Örültem neki, hogy ennyire figyelt rám, mikor videochat közben egyszer megmutattam neki a földszintet.

A hideg pizzákat felmelegítve folyamatosan nevettünk, mindent ott folytattunk, ahol abbahagytuk este, mikor hazaértünk. Jól éreztem magam a társaságában, sztorizgattunk mindenféle témában, elindítottunk egy filmet is, amikor a vacsora után lehuppantunk a nappaliban a tévé elé.
Így képzeltem el egy tökéletes estét a tökéletes sráccal.
Szorosan a fiúhoz bújva figyeltem a tévé váltakozó képeit, miközben a szíve egyenletes lüktetésére figyeltem. Megnyugtatott minden egyes rezdülése, minden puszi, amit adott, elárulta a legmélyebb érzéseit is.

A sose ünnepelt Valentin nap lett életem egyik legszebb, és legmeghatározóbb napja.

Robert valóban a születésnapi ajándékom volt, és az érzelmeket, melyeket aznap indított el bennem, minden egyes együtt töltött nappal elmélyítette, és megerősítette.
Megmutatta, hogy együtt mindenre képesek vagyunk.

Márciusban végleg otthagytam az egyetemet, és életem legdurvább döntését meghozva Roberttel tartottam a versenyeire. Kész voltam arra, hogy beutazzam vele a világot, és végre azt az életet éljem, amit mindig is szerettem volna. Hoztam érte áldozatot, nem is egyet, és az alkalmi munkáim helyett is másikat kellett keresnem, hogy fenntartsam magam, de nem bántam egyáltalán, mert azzal a személlyel vágtam bele ebbe az egész eszeveszett kalandba, akit a legjobban szerettem a világon.

Nagyon nehéz volt magam mögött hagyni a családomat és a barátaimat, de mindenben támogattak, amiben csak tudtak. Biztos voltam benne, hogy nem örökre utazom el, és egyszer majd megtaláljuk Roberttel a tökéletes megoldást arra, hogyan legyünk közel az én családomhoz, és az övéhez egyaránt.
Az erre vezető útra pedig ráléptünk, és elkezdtük építeni a közös életünket, együtt.

Sose hittem abban, hogy létezik szerelem első látásra, és talán pont ezért történt meg velem ez a csoda. A csoda, akit Robert Shwartzmannak hívnak.