A remény, ami eddig táplált, a boldogság, ami eddig megannyi gyönyört adott... most eltűnt. A sok készülés, az a sok beleölt idő, az átvirrasztott éjszakák, nem törődve hideggel, fáradtsággal, a kimerültséggel, ami gyakra már az ájulás szélére sodort, csak hogy biztosan minden tökéletes legyen.
Semmi...
Nem jött el. Nem jött el, pedig az ígérete....
Megígérte...
A sötét szobában, a gyertyák halovány mégis a maga módján hatalmas lángjával megvilágított fal mellett csúszok a földre a vörös rózsaszírmok puhaságára, amiket lassan itatnak át a sós cseppek.
Egyedül...
Érezni akarom meleg kezét az arcomon, ahogy gyengéden simogat, ajkait enyéimen, ahogy lágyan csókol elfelejtetve velem mindent, mi e világon rossz vagy mű. Tekintetét akarom magamon, halk szavait amik kiáltásként hallatszódnak a csöndben, s suttogásnak, zokogásom felesleges háttérzaja mellett.
Belenézek barna szemébe, szólni akarok hozzá, de nem megy.
Nincs itt...
Az alak szertefoszlik, ahogy homályos látásom tisztulna, de a mélyről jövő tiszta könnycseppek ismét vakságot okoznak. Mint a tündérek a mesékben, úgy válik porrá, és kanyarogva a széllel, libben ki a nyitott ablakon. Közben gyertyáimat is elfújva, így végleg sötétet varázsolva a csend mellé.
Egy könnycsepp, kettő...
A néma zokogás és levegő utáni kapkodás megnehezíti a tisztán gondolkodást, de jelenleg nem is akarok gondolkodni.
Csak eltűnni...
Csak eltűnni a világ, legfőképp az ő szeme elől, bár tudom, hogy nem láthat. Már nem láthat.
Nemsoká én foglak figyelni téged. Nem mint perverz kukkoló, hanem mint szerelmes párod, akit megtört az élet és a megfelelni vágyás gyilkos kombinációja. A megannyi csalódás, ami lassan felél, elemészt belülről marva mindent, a tudat végső sziporkáját is felélve, hogy ne maradjon más, csak egy rongybaba, zsinórral kezein, megbéklyózva lánccal és kötéllel, arcát eltakarva mosolygós porcelán maszkkal, mintha minden rendben lenne.
De semmi sincs rendben...
A remény, a belevetett hit ami elvész egy szempillantás alatt. Minden, ami fáj.
Egy vágás, kettő...
Ahogy a penge vág a húsba, vág a melankólia depresszív érzéseinek kavalkádja is a mellkasba. Az őrület határán, mikor már nem tudod, ordíts, sírj, vagy nevess a saját nyomorodon. Csak vicsorogsz összeszorított fogakkal. A füledben hallod a véred pumpálását, a lüktetést a karodban, de ez mind hangyányi fájjdalom a szívedben lévőhöz képest.
Egy vércsepp, kettő...
Ahogy lassan feladsz mindent, átadva magad az édes megkönnyebülésnek.
"Miért?" - suttogom magam elé, elhaló hangon a négy falnak. Mintha mondanának valamit, de talán a vérveszteség okozta halucináció lehetett, hogy megnyugtasson a lassan közelgő, beteljesedő vég ijesztő alakjától.
"Sajnálom"...
A penge hangos csörömpöléssel esik a földre, a ragacsos rózsahegyek tömkelegére, ahogy az élettelen test halk koppanással a padlóra zuhan. Nincs más zaj már, az éjszaka csendbe burkolózott. Senki sem figyel az árnyra, ahogy fekete szárnyain besuhanva kezébe veszi a halott testet, hogy magával vigye az örök feketeség keserű mámorába.
Ilyen lehet a halál utáni lét? Egyedül lebegve a semmi közepén a csendben?
Megnyugtató...
Rémálom lenne felébredni egy fehér szobában a csipogásra. Vétek lenne.
Mostmár mindig veled lehetek Drágám, nézhetem minden rezdülésed innen, ahogy a koporsóra borulsz a fekete tömegben.
Ne sírj! Itt vagyok. Itt vagyok veled, már nem válaszhat el minket semmi. Talán néha jelzek neked, hogy nem vagy egyedeül. Talán nem keresel mást helyettem. Valaki aki jobb. Mert sokan jobbak nálam.
"Beka..."
-szól egy halk hang mögűlem. Rád emlékeztet. Ugyanolyan halk és dallamos, ahogy te suttogtad nekem éjjeleken át a telefonba, mielőtt elaludtál volna.
Megfordulok... Nem... Nem állhatsz itt... Neked lent kell lenned velük...
Lenézek a fekete tömegbe, ahogy a koporsón fekszel mozdulatlanul, a tanácstalan tömeg siránkozásában.
"Utánad jöttem" - suttogod ölelésbe vonva már csak gyenge lényemet.
"Miért?"
"Mert megígértem egyszer..." - mondod mielőtt végleg egybeforrunk a nemlét határán. Igazad volt akkor. Bárki is legyen aki elválaszt, megoldjuk. Ketten.
Mert megígérted...