Az rozsdavörösre lefestett ajtó hangos nyikorgással tárult ki, ahogy a fiatal lány belépett rajta. Alacsony termete könnyen libbent be a hangulatos, fényárban úszó szobába, ahol a férfi várta. Magas volt, enyhén borostás, barna szemeivel végigkísérte a lány útját, amíg az helyet foglalt a vörös kanapén. Zavarban volt, ezt mindketten tudták. Elvégre először járt azon a helyen, ahol később idejének egyre több részét fogja tölteni.
A férfi  hátradőlt a fotelben. Ölében egy vaskos jegyzettömb, és egy kéken fogó, vékony hegyű toll pihent. Lábait kisebb terpeszbe nyitotta, hogy kényelembe helyezze magát, mégis elegánsan ült, ellentétben a még mindig ideges, ujjait tördelő fiatal lánnyal aki térdeit összeszorítva, egyenes háttal szinte megmozdulni sem mert. A férfi megköszörülte a torkát, jelezvén szándékát, mire a fiatalabb ráemelte zöldes tekintetét.

-Akkor kezdhetnénk is -hangja magabiztosan, határozottan csengett, ahogy ujjai közé vette a kis füzetet, aminek egyik oldalára a lány adatai voltak felírva. -Charlotte, ugye?

-Csak Charlie. Charlie Brown.

-Én Patrick Callen vagyok. Örülök a találkozásnak -mosolygott a lányra, aki biccentett válaszképpen. A férfi visszavezette tekintetét a lapra. -Hány éves vagy?

-Május végén töltöm a tizenhatot.

-Akkor Ikrek vagy igaz? Mint én.

-Nem. Még pont belecsúsztam a Bikába. -felelte a lány unottan. Most a másik biccentett.

-Akkor május húsz, ha jól sejtem. -A lány bólintott egyet, mire a férfi csak írt valamit a lapra, majd ismét a fiatalabbra vezette a tekintetét. - Önszántadból vagy itt? Miért?

-Igen. Én akartam. Úgy  éreztem, ez az egyetlen normális választás, ha nem akarok megőrülni.

-Miért hiszed azt, hogy megőrülnél?

-Nem tudom. Mindenért. Olyan, mintha egy fal venne körül, te az emberek negatív gondolataival, és egyre csak zsugorodik a hely...

-Gyakran érzi ezt az ember. Mondd csak, mi a kedvenc színed? -mindig alapvető kérdésekkel kezdett, hogy elnyerje az emberek bizalmát. Az évek rutinja meg is látszódott a viselkedésén.

-A fekete és a kék.

-Miért?

-Megnyugtatnak -érkezett a rövid válasz.

-A fekete nem éppen a nyugodtság színe. Vagy nem így véled?

-A fekete olyan, mint a végtelen üresség. Csendes, de nem az ijesztő fajta. Az ember kettesben lehet a gondolataival. Ha lehunyom a szemem, ugyanúgy feketeség vesz körbe.

Patrick figyelmesen hallgatta a lányt, gondosan jegyzetelve. Minden szavát feljegyezte, hiszen bármelyik mondat kulcsfontosságú információkat tartalmazhatott.

-Van valamilyen hobbid esetleg?

-Szeretek verseket és novellákat írni. Mindig is jeles voltam irodalomból, ez az a tantárgy, amiből mindig jobb voltam az átlagnál. Szeretek még rajzolni vagy kimenni a természetbe és fotózni, esetleg zenét hallgatni. Régen táncoltam is tizenegy évig. Különböző hangszereken is tanultam játszani, de csak három évig.

-Miért hagytad abba a zenetanulást?

-Mert a tanárom nem szimpatizált velem. Nem voltam tehetséges -vont vállat Charlotte közömbösen.

-Azt mondtad táncoltál. Akkor egy kis tehetséged csak van hozzá.

-Én is azt hittem. De ő rendre közölte velem, hogy tehetségtelen vagyok a zenéhez. Első évben még jó volt, vitt hangversenyekre is, hangoztatta, milyen ígéretes vagyok, de ez valahogy elszállt. Pedig anno ő szorított nekem helyet, amikor rajtakapott, hogy az előtérben hagyott xilofonnal szórakoztam, amíg a húgomat vártam, hogy végezzen a fuvola órájával. Az utolsó évben az órák azzal teltek, hogy kiabált velem, amiért kicsit lassabban tudtam megtanulni a vizsgadarabokat. Azt mondta, hogy a másodikos diákjai előbb megtanulják nálam. Akkor voltam nyolcadikos. Nem a gyorsaságomról, és a memóriámról vagyok híres. Plusz abban az évben felvételiztem, amiatt is nagy volt rajtam a nyomás, legalább háromszor annyit tanultam az írásbelire és a szóbelire is.

-Nehéz iskolába jelentkeztél?- vágott közbe a férfi.

-A megye legnehezebbjébe. Ráadásul nekem nem volt otthon semmim, amivel gyakorolhattam volna. Így  különféle kifogásokat kezdtem gyártani, miért nem akarok zeneórákra menni, mégis mindig elmentem inkább. Láttam, hogy a szüleim büszkék rám, nem akartam csalódást okozni, akkor sem, ha minden órán sírógörccsel álltam a hangszerek között. Aztán végleg megelégeltem. 

-Milyen hangszereken játszottál?

-Ütős. Xilofon, harangjáték, marimba, dob. És gitáron. Gitárom van is. De mindig is zongorázni akartam inkább.

-Értem. Kitartó vagy. Ki a példaképed? -váltott hirtelen témát a másik.

-Hasfelmetsző Jack.

A férfi szemei egy pillanatra elkerekedtek. Egy évtizede űzi a szakmát, hallott már mindent, erre mégsem számított. Ám mielőtt megszólalhatott volna, a lány folytatta.

-Gondoljon bele. Sebészi pontossággal metszette fel az áldozatait, megszabott helyeken és időkben. Nyilván igen tanult, jómódú ember lehetett. Értett a biológiához, kémiához, valószínűségszámításhoz. Még leveleket is írt a nyomozóknak, de ma sem tudjuk, ki volt ő.

Patrick bólintott, jelezve, igazat ad a lánynak. Nem ragadt le egy kérdésnél, haladt tovább, hiszen az idő szűk, ezt mindketten tudták. 

-Mit gondolsz, sok barátod van? Te barátkoznál magaddal a helyedben?

-Hogy sok van-e? Nem is tudom. Vannak. Általános iskolában heten voltunk a mi kis bandánkban. Volt köztünk mindenféle. Sportos, extrovertált; csendes megfigyelő; a népszerű, "mindig vásárolgatok" fajta; és túlbuzgó művész, de mi így voltunk és vagyunk teljesek. Nagyon szeretem őket, és a lehetetlen ötleteiket. Például, hogy képesek voltak kirángatni a szobámból, szó szerint, és levinni a parkban lévő tóhoz focizni, vagy boltról boltra járni, de nem venni semmit egy kettő decis, nyolcvan forintos, mentes ásványvízen kívül. Amikor egymásnál aludtunk, és Harry Potter maratont tartottunk, amit nem szeretek, és nem is maradt meg belőle semmi, de nem is azért néztem. Amikor együtt szilvesztereztünk, vagy amikor osztálykiránduláson átjárkáltunk egymáshoz, és képesek voltunk lerészegedni egy pohárnyi alkoholmentes sörtől, amit az osztályfőnök engedett meginni nekünk. Amikor együtt mentünk színházba, és minket ültetett egyedül előre az irodalom tanárunk, távol a csapattól, mondván, bennünk megbízik annyira, hogy ne tomboljunk, és döntsük romba a színpadot. Amikor a város másik végéből átsétáltunk a TESCO-ba, csak hogy vegyünk cseresznyés kólát, és zacskós, kész pattogatott kukoricát, aminek borzasztó volt az íze, de nem is azért vettük, hanem, mert hagyomány, és hagyomány a mai napig. Amikor falaztam nekik, mivel megláttuk valamelyikük rokonát az utcán és a másodperc töredéke alatt már az én kezemben volt az áfonyás vagy tutti-fruttis energiaital, vagy az aldis kávé. Amikor egyedül én írtam közülünk matekházit, mert tudtam, hogy úgyis rólam másolnák le. De én így imádom őket.
A gimis barátaimmal is ugyanez a helyzet. Most öten vagyunk, és állítom, bolondabbak, mint a régiek. Köztünk  is van mindenféle, itt már szexualitást is érintve. Velük, bár nem régóta ismerem őket, levetkőztem minden gátlást. Ha ők nincsenek, valószínűleg sosem megyek végig úszósapkában és esőkabátban, zokni-szandál kombinációval az utcán a Zalacoba, grillezett csirkés paninit venni. Nem maradtam volna bent az iskolában hatig, esetenként hétig mert osztálypólókat, zászlót, vagy minyon jelmezt gyártunk gólyaavatóra. Vagy DJ-pultot. Sosem álltam volna fel a padra állított székre, hogy kreppapítokat ragasszak a plafonra és a lámpákra farsangi dekoráció gyanánt. Sosem mentem volna végig a város utcáin minyonos maszkkal a fejemen, vagy sosem mentem volna be báli ruhában a Burger King-be sajtburgerért, hogy azt az egyetem főépülete előtt -ahol a bál is volt- fogyasszuk el lenge báli ruhákban mínusz négy fokban, és nevessünk azon, hogy úgy nézünk ki, mint a Viktória-korabeli utcasarkiak. Ha ők nem lennének, sosem utaztam volna hosszú órákat a buszon szünnapokon, csak hogy elmehessek a plázába vásárolni velük. Sosem maradtam volna a suliban tízig, hogy utána elmehessünk étterembe, aztán a moziba, az éjféli vetítésre, megnézni valami filmet, hogy megünnepeljük, hogy megnyertük a gólyaavatót. Ha nem lennének olyanok, amilyenek, biztosan nem nézne ránk furcsán a földrajz tanár, amiért dupla óra közepén lévő öt perces szünetben az első padban azt tárgyaljuk ki éppen az orra előtt, durvább-e az, ha heteróként azonos neművel csalod meg a párod, mint melegként ellenkező neművel.
Ezen kívül pedig ott vannak azok az emberek, akiket a közösségi médiában ismertem meg. Van egy fiú, ő most húsz lesz, és három éve ismerem. Nyers a stílusa, kicsit bunkó is, de pont azt szeretem benne, hogy kimondja azt, amit én sosem mernék és nem kertel. Aztán ott van Rosie, aki nem csak a legjobb barátaim között van. Ő a párom és boldog vagyok, hogy megtaláltam. Neki bármit elmondhatok, tudom, hogy szeret és elfogad. Aztán ott van Angel is. Vele kettő-három éve ismerkedtem meg, és büszke vagyok magamra, amiért anno rám jött az öt perc és ráírtam. Ő is húsz lesz, és bátran állítom, hogy ő nem csak a legjobb barátom, hanem a nővérem is, akivel bármit meg tudok beszélni, és akivel más közös könyveket is írunk. Imádom őt, akkor is, ha egyfolytában szívatom valamivel, és remélem ő is tudja. Mindig figyel rám, vigyázni akar. Mindig elmondja, hogy ne hajszoljam túl magam. Talány mazochistaságból nem fogadom meg ezt sosem, de élvezem vele az "Én megmondtam, hogy ez lesz"-típusú beszélgetéseket -kisebb szünetet tartott, mintha gondolkozna. -Hogy barátkoznék-e magammal? Meglehet. Úgy vélem, nekem van egy egyfajta különc személyiségem. Gyakran elég morbid, ugyanakkor bújós is, ami nem éppen átlagos párosítás, megspékelve sok szarkazmussal, még több bizonytalansággal és megfelelni vágyással.

-Családoddal milyen a kapcsolatod? Hogy érzed, van elég tered? -a férfi szorgalmasan jegyzetelt. Örült, hogy a fiatal lány ennyire együttműködő.

-Nem tudom. A családom nem éppen érti meg, mennyi tér is kell nekem. Nem vagyok az a szociális fajta, inkább elvagyok a saját kis világomban egyedül a szobában, már mikor egyedül vagyok. A húgommal közös szobánk van. Megértem a szüleimet, hogy nem tudnak még egy szobát elővarázsolni, mégis szeretnék egyet, ahol nincs bent a húgom 0-24-ben. Vele nem is felhőtlen a kapcsolatom. Persze, szeretem, hiszen a kishúgom, csak olyan természetesnek veszi, hogy minden az ő kénye-kedve szerint van.Teszem azt, én mindig éjfélekig ébren vagyok, és tanulok. Megtehetném, hogy hangosan üvöltetve hallgatom a zenét, hogy felkeltsem, mégsem teszem, hiszen aludjon csak, legalább ő. Ilyenkor kicsit igazságtalannak érzem, hogy én hajnali fél kettőkor ágyba keveredek, reggel hatkor pedig arra kelek, hogy az asztalánál, max hangerőn hallgatja az aktuális kedvenc videósát, ahogy irritáló hangon nevet, vagy akad ki a semmin. Neki pedig ez teljesen természetes, hiszen ő már fent van, nem számít, hogy más aludni próbálna. Szerintem a szűk családi körből a legjobb kapcsolatom az öcsémmel, édesanyámmal és a nagymamámmal van. Velük tudok beszélni.

-És apukád? -kérdezte a férfi írás közben, fel sem nézve a füzetről.

-Tőle félek.

Erre viszont felkapta a fejét.

-Hogyhogy? 

-Elég hirtelen haragú. Ha valami nem úgy van. ahogy eltervezi, vagy gondolja, egyből kiabálni kezd. Nem tudja megérteni, hogy én nem ő vagyok, nekem nem kell annyi "szocializálódás", ahogy ő szokta mondani, mint amennyi neki. Nem érti meg, hogyha ki szeretnék menni, akkor majd kimegyek, nem kell hozzá ordítva becsörtetni a szobámba, és kirángatni. Ezért is vagyok feszült a társaságában. Nagyon szeretem őt, de akkor is rettentően félek, mikor fog megütni egyszer. -mondta a lány halk hangján, leszegett fejjel. Patrick ezt is gondosan lejegyezte, és hümmögve emelte fel a fejét újra.

-Mit gondolsz, a szüleid támogatnak téged a döntéseidben?

-Némelyikben. Amíg a jövőmről és a tanulásról van szó, addig mindenben. Támogatnak, nem erőltetnek rám semmilyen szakmát. Sokat segítenek. De amint a magánéletemről van szó, hirtelen egyedül találom magam.

-Hogyhogy?

-Tudja, az elvárások -nevetett fel Charlotte keserűen. -Édesanyám mindig is azt akarta, hogy vallásos ember legyek, aki egyszer majd jóravaló férjet talál, gyereket szül neki, talán kettőt, hármat is, és nagy lesz a boldogság. Mondanom sem kell, ez nem így van...

-A saját nemedhez vonzódsz, igaz? -kérdezte a férfi komoran. Nem volt undor, vagy megvetés a hangjában, inkább amiatt komorult el, amit a lány mondott. Sejtette, hogy ez nem lehet könnyű neki.

-Eltalálta. Leszbikus vagyok. Tizenhárom évesen jöttem rá úgymond. Vagyis akkor csak sejtettem. Tizennégy voltam az első párkapcsolatomkor, ami 15 hónapig tartott. Egy lánnyal. Most más párom van, tudja, említettem, ő is lány. Nehéz volt elfogadnom  a tényt magamban, és még nehezebb beszélnem erről a barátaimnak, vagy a csalásomnak. Úgy gondoltam, van olyan jó kapcsolatom anyukámmal, hogy meg fogja érteni és elfogad. Tévedtem. Bármikor, amikor szóba jön, olyan hangsúllyal beszél róla, akár rólam is, mintha valami undorító bogár lennék. Legalább is úgy hallom. Mindig azt mondogatja, hogy ez saját döntés, betegség és rossz. Mást nem mond, pedig tudom, hogy legszívesebben a fejemhez vágná, mennyire undorodik tőlem. Azt mondja, én választottam ezt. De kérdem én... Egy normális  ember mit választana? Boldog életet valakivel, úgy, hogy a társadalom elfogadja, nyugodt lelkiismerettel, vagy folyamatos bujkálásra kényszerülve titkolni azt, aki igazából vagy, mert a társadalom kitaszít, megbélyegez aztán szép lassan felemészt, amíg depresszióba hajszolva meg nem tör véglegesen, és elpusztít? Persze, hogy az elsőt. Maga szerint miért választottam volna a másodikat önszántamból? Így is eléggé kísértenek a démonjaim gondolatok formájában, nem hiányzott volna nekem még több fájdalom és megaláztatás. De valahogy ezt nem tudja elfogadni. Én ebből a szempontból nem érzem magam betegnek. Én az emberbe szerettem bele, nem pedig a nemébe. Maga szerint is ekkora bűn szeretni? -nézett fel könny fátyolos, zöld szemeivel a férfira, mire az enyhe mosollyal az arcán rázta meg a fejét.

-Nem gondolom, hogy ez bűn, vagy betegség lenne.

-Örülök, hogy így gondolja. -szipogott a lány. -Sajnos édesanyám nem osztozik a véleményünkön. Igyekszik kerülni a témát. Tudom, hogy szégyenli, hogy ilyen lánya van. Tudom, hogy szégyenli a helyzetet. Nem is várom, hogy örüljön neki. Csak...csak annyit szeretnék, hogy elfogadjon. Hogy egyszer megöleljen, jó szorosan és annyit mondjon, hogy nincs semmi baj, elfogad, szeret ahogy vagyok, és nem érdekli, kit szeretek, amíg boldog vagyok. Ez túl nagy kérés? Szeretném ha tudnánk beszélni erről. A legnagyobb vágyam, hogy egyszer mosolyogva megkérdezze, hogy "És, hogy vagytok a barátnőddel?", vagy hogy kicsit érdeklődjön. Csak próbálja emészteni egy kicsit, hogy ez van. Olvasson utána, kérdezzen meg engem, csak lássam, hogy próbálkozik, mert amit most látok az a csalódottság, valahányszor a szemébe nézek.

Nem bírta tovább, elsírta magát. Tenyereibe temette arcát, vállai rázkódtak a zokogástól. A férfi zsebébe nyúlt, és egy kissé gyűrött papír zsebkendőt húzott elő, átnyújtva a lánynak, aki remegő hangon köszönte meg, majd megtörölte vele piros szemeit. Percekig könnyezett, az idősebb pedig nem szólt semmit, csupán várta, hogy megnyugodjon. Tudta, milyen nehéz erről a lánynak beszélni, nem erőltette a folytatást. Csupán, mikor Charlotte szipogása egy kissé alább hagyott, ismét kérdezett.

-Édesapádnak elmondtad? -A válasz egy fejrázás volt.

-Félek tőle. Ezért is szorongok a családom jelenlétében is. Nem akarok még jobban.

-Esetleg valaki másnak a családban? Mi van a nagyszülőkkel?- tapogatózott.

-A két nagymamám ég és föld. Olyanok, mint Lőrinc barát és a dajka a Rómeó és Júliából. Egyikük szörnyen vallásos, és belőlem is szentet akart faragni mindig is, másikuk inkább két lábbal a földön jár. A vallásos nagymamámnak mondtam el előbb, hogy mi a helyzet, hiszen ő kérte, hogy mondjam el, ha bánt valami. Természetesen tőle is megkaptam ugyanazt... Azóta inkább hárítom a szerelmi életemhez kapcsolódó kérdéseit. A másik mamámmal más volt a helyzet. Igazából, mikor először említettem neki, ő is azt mondta, hogy rossz, és betegség... De két nappal azután, amikor visszamentem, megfogta a kezem, és azt mondta ez tejesen normális, és ő támogat akkor is, ha a szüleim nem, és ez nagyon jól esett. 

-Említetted a vallást. Mi a helyzet?- terelte vissza a témát.

-Édesanyám katolikus hitoktató. Nagyon komolyan veszi ezt a témát. Papíron én is római katolikus vagyok, viszont... Én nem ebben hiszek. Nincs bajom semmivel, csupán én nem ebben hiszek. 

-Mi az ami inkább megragadta a figyelmed?

-Reinkarnáció.

-Spiritualizmus? -kérdezte.

-Pontosan. De ezt sem igazán kedvelik. Meg úgy...igazából minden ilyenben eltér a véleményünk. Mintha nem is az ő lányuk lennék. Szexualitás, vallás, önmegvalósítás...

-Mire célzol ezalatt?- dőlt előre a férfi, térdein megtámasztva karjait, amikre a fejét hajtotta. Érdeklődve, kedves mosollyal figyelte a lányt, idő közben orrára feltett szemüvegét feljebb tolta.

-Szeretnék majd egyszer tetoválást, és befesteni a hajamat. De ők hallani sem akarnak róla. Ezeket a dolgokat ők összekötik a rosszal, és a lázadással, pedig nem lázadni akarok. Nem hiszem, hogy egy egy centis szívecskétől a karomon, és pár lila, vagy kék, esetleg rózsaszín vagy narancssárga tincstől a hajamban én leszek a következő sorozatgyilkos vagy emberrabló, akitől félteni kell a gyereket.

-Szerintem a lila jobban állna neked. -mondta az idősebb őszintén.

-Szerintem is.

A lány felállt ülő helyzetéből, és a férfira nézett.

-Nézzen meg jól. Ez a lány... -mutatott végig haján, enyhe smink fedte arcán, csinos felsőjén és testhez álló farmerbe bújtatott lábain, alacsony sarkú bokacsizmáján.- Ez nem én vagyok. Ez az, aki lenni akarok, aki lennem kell, hogy elfogadjanak. De én nem akarok ez lenni. Nem feltűnőségből, sosem volt célom, hogy feltűnő legyek. Én csak önmagamat akarom. Keresnem kell... De azt biztosan tudom, hogy  ez nem én vagyok. Utálom ezeket a ruhákat! Azt szeretem, amikor egy ruha nagy rám, elfedi az alakom, és kényelmes. Csizma helyett bakancsot, világos helyett sötétet.

Patrick hallgatott. gondolataiba merült, így a lány folytatta. 

-Minap édesanyám megkérdezte tőlem, "Mikor fogok felnőni végre?". Azért mondta, mert szerinte az érdeklődési köröm szerinte gyerekes. Legalább is, nekem ez jött le. Szeretem Ázsiát, az ázsiai kultúrát, az ételeket, mindent. Azért mondta, mert előszeretettel nézek animét, japán animációs filmeket, tudja, vagy thai sorozatokat, koreai előadókat hallgatok. Poszterek borítják a falamat, rajzok. Tudom, hogy mások sokkal komolyabbak nálam, de szerintem senkit sem zavar, hogy az emésztőrendszer felépítése, vagy a szív elzsírosodását ábrázoló A3-as kép helyett, hét koreai férfiúról van poszterem. Mert attól, hogy patológusnak készülök, nem kötelező csak azzal foglalkoznom. Érti, mire gondolok?

A férfi mosolyogva bólintott.

-Értem. Szóval kórboncnoknak készülsz? Miért pont annak?

-Magam sem tudom. Mindig is vonzott valamiért. Maga a tény, hogy halott emberekkel dolgozhatok...

-Vannak félelmeid? -váltott hirtelen témát az idősebb.

-Sok mindentől félek. Pókoktól, injekciós tűktől, magas helyektől... A víztől... A sötéttől... A haláltól. A magánytól, az egyedülléttől. Az emberektől, szorongok az emberek között, nem tudom, miért. Félek még a kígyóktól, a tűztől. Magamtól.

-Magadtól? Miért félsz magadtól? -a férfi hangja nem volt döbbent. Számított erre a témára, de nem gondolta volna, hogy nem neki kell majd felhozni.

-Félek, hogy valamit elrontok, kárt teszek valakiben, vagy magamban. Félek, hogy egyszer elvesztem az irányítást, és akkor már nem lesz visszaút. Ha magamat kéne diagnosztizálnom, hosszú lenne a lista. Depresszió, szorongás, pánikbetegség, testképzavar...

-Testképzavar? Miből gondolod?

-Nem én gondolom, hanem a környezetem. Tudja általánosban nagyon sokan bántottak a molett kinézetem miatt. Elegem lett. Diétára fogtam magam. Egy évig alig ettem valamit. Volt, hogy egy nap csak egy almát, vagy kettőt. Láttam, hogy van valami haszna, szóval folytattam. Ez a második évem így. Még mindig nem érzem, hogy vékonyabb lennék.

-Szerintem kifejezetten jó alakod van. -mosolygott rá Patrick a szemüvege, és a jegyzettömb mögül, amibe ismét irkálni kezdett.

-Köszönöm, hogy így gondolja, de nem kell hazudnia, hogy a kedvemre tegyen. Mindenki ezt mondja. Mindenkitől azt hallom, hogy tökéletes az alakom, de ha a tükörbe nézek, ugyanaz a kövér lány mosolyog vissza rám. Bármit csinálok. Eddig a diéta vállt be legjobban. Tornázni nem tornázhatok, van valami gond a szívemmel. Szúr. Nem egyenletes, érzem. Apukám szerint a stressz miatt van, de mostanában csak otthon ülök, a szobámban, nyugodtan, de akkor is ez van. Egyre gyakrabban.

-Nem szólsz nekik?- kérdezte az.

-Van elég bajuk. -felelt a lány komoran. Tekintetét a falon csüngő órára vezette, ami pontban hat órát mutatott. A férfi követte a lány íriszeit, magában megállapította, hogy néha egy óra rettentően kevés ahhoz, hogy megértse a betegei gondolatait.

-Akkor jövő héten ugyanekkor. -nézett a lányra, aki bólintott. -Említetted, hogy szeretsz írni. Azt ajánlom, vezess naplót a történésektől, és hozd el a következő órára. Írd bele minden érzelmedet, gondolatod, akármiről.  Rendben?

Charlotte bólintott egyet ismét. Felállt, megigazította nadrágja szárát, és az ajtó felé indult. Keze már a kilincsen volt, amikor visszafordult a még mindig a fotelban ücsörgő férfi felé, aki átfutotta egyszer a jegyzeteit.

-Köszönöm. -suttogta a fiatalabb, mire az orvos ráemelte tekintetét, és elmosolyodott.

-Ez a dolgom. Én meghallgatlak, és segíthetek, de csak akkor, ha te is teszel érte. Na menj, mert várhatnak. Majd még találkozunk.

A leányzó biccentve távozott a helyiségből, maga mögött gondosan becsukva a nyikorgó, vörös falapot. Távolodó lépteinek zaja még hallatszódott a kihalt lépcsőház folyosóin, amíg nem végleg elhalkult, és minden ismét a nyugtalanító csendbe burkolózott.

A fiatal pszichológus orrnyergét masszírozva tette félre a szemüvegét, és hátradőlve belesüppedt az ülőalkalmatosságba. Egy sóhajtás kíséretében vette kezébe ismét a jegyzettömböt, amibe az iménti egy órában oldalakat firkált. Ráncolt szemöldökkel olvasta a sorokat, mindent, amit a lány mondott, vagy tett.

-Nem lesz könnyű eset -sóhajtott fel amint letette a lapokat, majd felállt, elgémberedett végtagjait kinyújtóztatva. Csak remélni tudta, hogy a lány nem csinál semmi magával, a következő találkájuk előtt.