Alapjáraton szeretem a szelet. Mindig is kellemesnek találtam, még télen is a simogatását. Akármilyen erős is volt.
De éjszaka, kifejezetten kísértetiesnek találtam. Mint ma este is.
Gondoltam még este le szaladok Bodrival egy sétára mielőtt megjönne a vihar. A szél már ígyis erő teljesen fújt, láttam hogy milyen erővel csapkodja a fák lombjait, és a felakasztva felejtett zászlókat, ahogy neki csapódnak vas, tartó rúdjuknak. A hatalmas csapódasokra, kétszer némileg felriadtam, majd amikor láttam mi okozza ezt a szörnyű zörejt, nyugodtabban mentem tovább Bodrival. Mikor vissza fordultunk, hogy még a vihar előtt haza érjük, a szél nagyobb erőt vett magán. Ma volt valami fura a szélben. Nem csak hogy sokkal nagyobb erővel fújt mint eddig, de volt benne valami vész jósló amit nem tudtam megmagyarázni.
Ahogy a járdán haladtunk, csak figyeltem a fák rémísztően mozgó árnyékait, majd felnéztem az égre hogy a hold megnyugtató fényével találkozzak. De a hold nem volt sehol. A vihar felhői mind eltakaták, egy csillagot nem találtam az égen, de nagyobb gondom is volt ennél. A szél csak nem hagyott alább, és néhányszor meg-meg lökött. Bodri is ezzel küszködött, bár őt nem zavata, remekül el volt a szaglászással.

Végül elértünk a házunkhoz közeli zebrához. Itt már nyugodtabb voltam, hisz tudtam hogy a házunk csak pár méterre van. Körbe néztem az úton, bár sok értelme nem volt, hisz este 10-kor már senki sem járt a falunak ennek a részébe.

Megindultunk az úton, majd riadtan tapasztaltam két éles fényt, minek hatására eldobva a kutya pórázt, néztem szembe a vakító fényekkel. Persze Bodri ebből semmit nem érzékelt, hisz azt hidte hogy mögödte jövök, ezért csak vígan szimatolt tovább.
Az utolsó amire emlékszem, egy nagy csapódó fájdalom, majd az izmaim elgyengülése.

Szinte már súlyotak éreztem a szemhélyamon, olyan nehezen nyitodtam ki. Második nekifutásra aztán mégis sikerült. Lassan felkelve a földről, kutyám nyüszítését hallodtam, amire persze azt hidtem, baja esett. De mikor fel áltam, szembe találtam magam a rideg valósággal. Bodri a hideg élettelen testemet bögdöste, szaglászta, és nyüszített neki. A testem egy nagy vörös foltban feküdt... A vérem...
"Mi?... Az nem lehet. Ilyen nincs! Én... egy szellem... vagyok..?"
Fogalmazódott meg bennem a kérdés. Sírni akartam, de nem ment. A szellemek nem éreznek semmit, csak... Félelmet.
Félelmet a haláltól, félelmet attól hogy talán örökre itt ragadnak... Félelmet... Az elmúlástól...