A legsötétebb éjszakának is vége szakad egyszer.

~Kimberly~

-Szerinted valami baja van? -ütötte meg a fülem egy suttogás. Nehezen, de sikerült beazonosítanom, hogy Brandon az de túl fáradt voltam kinyitni a szemeim.

-Csak fáradt hagyd aludni. -hallottam meg Brian kissé hangosabb hangját. 

Lassan kinyitottam a szemeim és szembe találtam magam a ház két legidősebb fiával. Brian a falnál támaszkodott. Farmer kabátja lógott rajta ami azt jelenti, hogy sietett valahova. Zsebéből kilógott a kocsi kulcsa. Brandon az ágy mellett ült egy széken és mellette volt. Két teli zacskó? 

-Brandon? -nyöszörögtem halkan mire elmosolyodott. -Mennyi az idő? -kérdeztem mire a zsebéből kikapta a telefonját és megnézte rajta az időt.

-Mindjárt 5. Sokat aludtál. -állt fel és simított végig a fejemen. Fáradtnak éreztem magam, a fejem hasogott, rossz volt a közérzetem. Szinte azt éreztem bármelyik percben hányhatok. Gyorsan a szám elé kaptam a kezem. Brandon azonnal ugrott és felsegített az ágyból. Kísérettel, de sikerült tisztán eljutnom a mosdóba. És tényleg ki is jött aminek ki kellett.

-Semmi baj. -fogta hátra a hajamat és nyugtatásként a hátamat simogatta. Megmostam az arcom és vissza mentem a szobába ahol Brian aggódó tekintete fogadott. 

-Mik ezek? -böktem a két teli szatyorra ami lefekvésem előtt még nem volt itt. A testvérpár egymásra pillantott majd egyszerre fordultak felém.

-Oké, most elmondom mi lesz. -lépett elém Brandon és megfogta a két kezem. -Megiszod ezeket aztán elmész klotyóra. Oksi? -nyújtott felém kettő darab 2 literes vizet és egy gyógyszer táras zacskót ami tele volt cuccokkal. 

-Nem vagyok én ló, hogy megigyak 4 litert. -ráncoltam össze a szemöldökömet és felváltva néztem Brianre és az öccsére.

-Valóban, de nekem ez fontos. -mosolyodott el biztatóan majd elengedte a kezem és felbontotta az egyik palackot. Megvárta amíg a bátya ad egy poharat ami ott volt a kezébe és töltött nekem egy teli pohárral. Ez a nap se lehetne furább.

-Nem csak neked te fasz. -motyogta Brian. Testvére megnevezésére muszáj voltam mosolyogni, ugyanis nem telt el úgy nap, hogy ne szekálták volna egymást.

-Jó, igaz. -forgatta meg a szemeit Brandon. -Akkor helyesbítek. Neked is fontos csak húzd már le. -fordult felém és nyújtotta a poharat.

-Előbb mond el miért. -fontam keresztbe a karom a mellkasom előtt és felvont szemöldökkel néztem rá.

-Ne kéresd magad, Kim. Idd meg és menj el WC-re. -nyújtotta a poharat. Megráztam a fejem.

-Mond el. Kicsit sem ijesztő, hogy itatni akarsz mint egy lovat. -háborodtam fel hirtelen mire nagyot sóhajtott.

-Kim. Azt akarom, hogy menj el mosdóba. Ezért innod kéne. Érted? -Brandon titkolt előlem valamit. A pupillái kitágultak és kerülte a szemkontaktust.

-Hazudsz Brandon. Pszichológus vagyok, hamar leszűröm ha valaki nem őszinte. -rántottam meg a vállam.

-Oké. Terhességi teszt miatt kell amiért elkell menned a mosdóba ahoz meg minnél több folyadék kell. Kielégítő válasz volt? Remélem. Úgyhogy idd meg! -parancsolt rám mire annyira lefagytam, hogy pislogni is elfejtettem.

-Brandon én értem, hogy óvod az egészségem de, hogy még paranoiás is vagy. Azért ez már kicsit sok. -ráncoltam össze a szemöldökömet mire Brian halkan felnevetett. 

-Én nem vagyok paranoiás. Valószínűleg elkövettem egy hibát, hasonlóan mint Tod. -kezdett ő is feszültebb lenni. Kételkedve de megittam a pohár vizet mire elmosolyodott és felém nyújtotta a maradék vizet. 

-Istenem és abban mi van? -kérdeztem már a harmadik pohár után miközben a másik teli zacskóra böktem.

-Tesztek. 20 teszt. -válaszolta mire majdnem kiköptem a vizet. 

-Húsz?! Mi a fene mennyit költesz te, Brandon? -kérdeztem hitetlenkedve mire Brian egyetértően bólogatott. 

-Sokat. De a biztosra megyek. -rántotta meg hanyagul a vállát és újjab poharat töltött.

-Jó oké, Brandon. Elmegyek már mosdóba. Úgy érzem a testem 90%-a víz már. -forgattam meg a szememet és odanyúltam a teli zacskóhoz. Elsiettem a mosdóhoz és magamra zártam az ajtót. Ez a két idióta még a fürdőbe is követne.

~Brandon~

-Nem is tudom, hogy melyiknek örülnék jobban. -ráztam meg a fejem. A fürdővel szembe lévő falnál ülünk Briannel. Már rég haza kellett volna mennie de azt mondta, hogyha valamiért a reakciómért megvárja.

-Te szerintem jó apa lenél. -csapdosta meg a vállam mire halványan elmosolyodtam.

-De az egyetem. -sóhajtottam. Kevés van belőle de az is sok, és eléggé szarul néznének rám ha beállítanék hulla fáradtan, mert a gyerek vagy gyerekek nem hagytak aludni. 

-Szard le az egyetemet. Kiviszed. Kim meg halaszt egyet vagy kettőt. -ráncolta össze a szemöldökét olyan "nem gondolod, ugye?" stílusban.

-De, Brian. Hogyan tartanánk el egy gyereket vagy gyerekeket? -tettem el a kérdést ami már nyomja szívemet. Mert nem tagadom, igen szeretném őt vagy őket tiszta szívből akár csak az anyjukat. De ehhez pénz kell és nem is kevés. És én tényleg mindent meg akarok nekik adni de ahhoz elengedhetetlen a pénz.

-Ne foglalkozz a jövővel, Brand. Élj a jelennek. Megoldjuk. -és Brian szavai igazak voltak. Ő volt az az ember aki nem a "spórolni kéne" hanem az "egyszer élünk" csoportba tartozott. Nem foglalkozott egyik cselekedete következményével sem. Mindent tudott és vállalta is a kockázatot. 

-Félek Brian. -döntöttem hátra fejemet egyenest a falnak.

-Mitől? Attól, hogy minden nap boldogítani fog egy kis gyerek? Hogy minden nap arra fogsz belépni, hogy a barátnőd ott van a gyerekeiddel. Mond el, Brandon. Mi az amitől te félsz? -kérdezte és tovább kémlelte az előttünk lévő csukott ajtót.

-Attól, hogy nem leszek elég jó. -mondtam ki az igazat. És valóban. Ettől nagyon tartottam.

-Édes Istenem, Brand. A gyerekeknek jobb soruk nem is lehetne. -támogatott Brian mint mindenben. 

Még ültünk pár percig mikor a zár kattant. Soha életemben nem álltam fel még ilyen gyorsan. Főleg mikor iskola volt, pedig kicsöngőkör esküszöm fénysebességgel menekültem. Teljesen az ajtóhoz mentem és bekopogtam.

-Kim, minden rendben. -kérdeztem kedvesen. Próbáltam az izgalmamat eltakarni és minden erőmmel együttérzést sugározni. Nem kaptam választ, csak egy pár darab szipogást. -Bejöhetek? -kérdeztem de válasz szintén nem jött. Benyitottam. Kim a földön ült és minden bizonnyal sírt. Az arcát a tenyerébe temette és mellette hevert egy csomó teszt és víz amit megitattam vele. -Hé, semmi baj. -mentem oda hozzá és szorosan megöleltem.

-Én annyira sajnálom, Brandon. -zokogott, és szorosan húzott magához. A hátán a kezem fel-le kezdett járni de nem nyugodott meg.

-Milyenek lettek? -kérdeztem pár perc csend múlva. Kim újra keserves sírásba kezdett és eltolt magától, hogy a szemembe tudjon nézni. Csak most jöttem rá, hogy a szeme egy élő tükör. Szeme arany barna, akár csak a bátyáé. szomorúan csillogott amit nem akartam látni.

-Pozitívak. -húzott közel magához és megölelt. Éreztem, hogy szüksége van a támogatásra. Belül elöntött a melegség amiért pozitív lett pár de mégis bennem volt a félelem. Ő is félt, tudom.

-De hát ez jó! -toltam el magamtól és mosolyogva a szemébe néztem.

~Kimberly~

-De hát ez jó! -tolt el magától és mosolyogva a szemembe nézett. És tényleg. A szemei akár csak a Nap, úgy csillogtak. Boldog volt és ezt semmi pénzért nem vettem volna el tőle. Örült nekem. Örült értünk.

-Mi lesz az egyetemmel? Hogy hordanék ki egy gyereket, ha mindennap az egyetemen vagyok? -tettem fel a kérdéseket amik egyedül gátoltak ebben az egészben. Brandon puha ujjai a tincseimért nyúltak és a fülem mögé tűrték őket.

-Megoldjuk. -mosolyodott el biztatóan mire én is megnyugodtam.

Hirtelen fellendülésből felpattantam és kisiettem az előszobába. Újra a sírás kerülgetett amikor jobban belegondoltam, hogy senki másnak ezt nem mondhatom el. Csak neki. De számomra szükségem van támogatásra, tőle is. De a családomtól is.

-Kim várj már. -rohant utánam Brandon és ő is felvette a kabátját. -Hova mész? -kapta el a karom mikor már a kilincsen pihent a kezem.

-Todhoz. -jelentettem ki mire Brandon lefagyott. De hamar észhez tért és kinyitotta nekem az ajtót.

-Akkor menjünk Todhoz! -jelentette ki nevetve mire mosolyogva megráztam a fejem. 

Hamar megérkeztünk. Jó volt az utcán kézen fogva menni. Jó volt látni ahogyan az utcabeliek örülnek nekünk a szomszédokkal együtt. Jó volt érezni a szerelmet amit eddig kevésszer tapasztaltam meg. Jó volt a tudatban lenni, hogy Ő az aki szeret. És én is szeretem őt. Nem kell nekem csoki és rózsaszirmok. Számomra csak Ő kell. És ez sosem fog megváltozni.

A ház elé érve szinte elkapott a rossz érzés. Nem érdekelt. Hiába csalódtam most Todban és mondhatom, hogy millió darabra tört a szívem. Ezt neki muszáj elmondanom. Hamar beléptem a házba. Nem akartam köszönni se csak mentem fel az emeletre. Megálltam a bátyám szobája előtt. Minden erőmet összeszedve de bekopogtam hozzá. Nem nyitott ajtót.

Kopogtam újra de semmi válasz. Benyitottam hozzá.

A földön hevert minden bőrönd telis- tele az ő cuccaival. És mellette egy szemetes. Minden dologgal ami hozzám kötött. Tod az ágyon ült, arca a kezébe volt temetve.

-Tod? -szólaltam meg halkan mire felkapta a fejét.

-Kim? -kérdezett vissza mintha nem hinne a szemének.

És én magam sem hittem el, hogy ide jöttem. Mert amikor délelőtt kiléptem ebből a házból, soha többet nem akartam visszanézni.

Sziasztok!

Újabb rész! Mindenképpen a következő részben benne lesz a beszélgetés  Toddal de valamiért a Wattpad nem akart többet elmenteni. Sajnálom srácok :(. De sietek a következő résszel! Nagyon megszeretném köszönni a 9500 olvasót és a 420 voteot. Ezen a héten is rengetegen csatlakoztatok amiért nagyon hálás vagyok. A következő részig is puszi nektek!