Az információ hallatán enyhén sokkoltan álltam a férfi előtt. Megbénulva bámultam egy bizonyos pontot a horizont vonalán, majd csak akkor eszméltem fel, amikor a férfi előttem állva takarta el a pontot.

- Bocsáss meg, amiért így rád zúditok, mindent, de a népünknek szüksége van a segítségedre. - fogalmazta meg mondanivalóját Anot, majd tett egy lépést hátra, mintha a válaszomat várná, ami a beleegyezésemet jelenti. Nekem azonban eszem ágában sem volt vele menni.

- Értem. De nem megyek veled. - jelentettem ki, azonban viselkedéséből azt olvastam ki, hogy egyáltalán nem erre a válaszra számított. Sőt. Még fel is dűhitette.

- Ha nem jössz velem önként, kényszeríteni foglak. - szűrte ki fogai között.

- Csak hajrá. - álltam elé, amikor furcsa zörgesek zajai ütötték meg a fülemet.

- Rose! Rosalie! - hallottam egy hangot, amikor megfordultam Bucky futott ki a bokrok közül. Abban a pillanatban, az ő látványa adott nekem megnyugvást.

Azonnal elkezdtem rohanni felé, majd ő is így tett. Találkozásunkor a nyakába ugrottam, mire olyan szorosan ölelt magához, mintha sosem akarna elengedni. Én is hasonlóképpen voltam vele. Egy percre nem akartam elvállni tőle .

- Ha befejeztétek a rituálét, indulhatnánk. - szólt ránk Anot idegesen, mire Bucky elengedett és maga mögé tolt.

- Nem indulunk mi sehova. - rivallt rá Bucky.

- Te nem is. Csak ő meg én. - hangja nyugodtságot tükrözött, amellett, hogy egy perccel ezelőtt még képes lett volna elrabolni.

- Bucky - bújtam ki karjai mögül - ő a bátyám. Anot. A népemnek szüksége van rám, de.... Van egy népem? Miért? Mindegy is. Menjünk vissza a főhadiszállásra és utánna mindent megbeszélünk. - indultam el visszafelé, mire Bucky szinte egyből felzárkozott hozzám. Amint visszaforditottam fejem, Anot kissé távolabb ugyan, de követett, minket, ami furcsa mód, megnyugtatott, hogy legalább hajlandó együttműködni velünk.

- Bucky. Te ébreszd fel Tony-t, Bruce-t és Steve-et. Mi Anottal a tárgyalóterembe várunk, majd rátok. - jegyeztem meg, amint visszatértünk.

- Rendben - állt meg egy pillanatra - de vigyázz magadra. Hiába a bátyád, nem bízom benne. - mondta, majd egyből elrohant az épület felé.

- Én sem.. - suttogtam inkább magamnak.

Anot végül utolért bennünket, majd invitáltam, hogy jöjjön velem. Az ajtón benyitva, indultam el az egyik terem felé. Szinte gőzöm sem volt arról, hogy hova megyek, de nagy nehezen sikerült megtalálnom a tárgyalótermet. Feketék, az ajtó és ablakok hangszigeteltek voltak és elegendő ülőhely is volt számunkra.
Én leültem az asztalfő helyére, míg Anot közvetlenül mellettem foglalt helyet, majd vártunk.

- Már még bocsáss, de hogyan lehetsz, te a bátyám? - kérdeztem, meg azt az információt, amely már azóta fúrta az oldalamat, mióta a férfi kijelentette számomra.

- Ezt csak, akkor fogom veled közölni, ha a többiek is megérkeznek. - válaszolt , majd abban a pillanatban a fiúk rontottak be az ajtón.

- Nocsak. Macinaci? Kapitány szerintem már kiöregedtél ebből. - próbáltam visszafojtani a nevetésemet, ami valljuk be őszintén nem igazán sikerült.

- Higgadj le Palmer, nem sokszor látsz ilyet.... Várjunk. Ő ki? - kérdezte a kék férfira mutatva. Tudtam ez lesz életem egyik legbizarabb beszélgetése, de túl kell esnünk rajta.

- Ő itt Anot. A bátyám. Elmondja szívesen, hogy miért jött, de csak akkor, ha végre lerakjátok a feneketeket. - álltam fel helyemből, majd parancsomra le is ültek az asztalhoz.

Én is visszaültem a székbe, majd intettem a bátyámnak, hogy kezdeti a beszédet.

- Nos. Rosalie különleges. Azért kell visszavinni, apánk akaratára, hogy még védje a népet. - kezdte.

- Álljunk meg. Hogy érted azt, hogy különleges, hogy ki az apád, vagy, hogy kik a népetek? - halmozta fel a kérdéseket Stark, mire Anot nagyot sóhajtva folytatta.

- Régen a Kree és a Xandar-i birodalom szövetséget, kötött melynek egy szigorú törvény volt az ára. A törvény előirta, hogy Xandar-i és kree soha nem házasodhat, illetve nem lehet közös családjuk vagy gyermekük.
Azonban jó pár évvel ezelőtt, egy Kree férfi és egy Xandar-i nő megszegte eme törvényt és született egy leány gyermekük. A lány 17 éves koráig titkolni tudták származását, azonban a Nagy tanács tagjai megtudták az igazságot és üldözőbe vették a lányt, akit a szülei a gyermek védelme érdekében a földre küldtek, hogy majd a kitörő háború után megmentse a Xandar-i kultúrát. - miután befejezte, ezernyi kérdés szaladt át a fejemen, nem hittem el, amit hallottam. Olyan égető fájdalmat éreztem, mintha kicsafarták volna a szívemet. Nagy önuralom kellett ahoz, hogy ne törjenek ki az érzelmeim keserves zokogás formájában.

A beszámoló után, hosszas csend állt be a szobában, amit végül én törtem meg.

- És az anyám?

- Ő meghalt az egyik támadás során. Sajnálom - tette a vállamra a kezét, bár nem igazán áradt belőle az együttérzés - azonban apánk még él. Ő küldött, hogy vigyelek el xandar-ra és, majd helyre tudod állítani a békét a két nép között. - mért végig, apró mosolyal az arcán.

- Nem. - álltam fel azzal kimentem.

Ez most túl sok. Egyáltalán nem tudom felfogni amit mondott. Időre van szükségem. El kell tűnnöm innen.

Meg is indultam volna, ha valaki nem kapja el a kezemet.

- Tudom, hogy megint el akarsz szökni....

- Bucky. Időre van szükségem. Ez túl sok így egyszerre. - próbáltam kirángatni a csuklómat, azonban ő erősen szorította azt.

Hiába próbáltam küzdeni ellenne, nem engedett el. Püföltem a mellkasát, rugdostam, hogy végre szabaduljak, de semmi sem hatott rá. Közelebb vont magához, majd karjaival szoros ölelésbe zárt engem.

Fájdalmasan zokogtam fel és úgy szorítottam magamhoz a férfit, ahogy csak tudtam. Ki akartam minden fájdalmamat üvölteni magamból azonban egy hang sem jött ki a torkomon. Kiszáradt a szám, nehezen vettem a levegőt, azt hittem a lábaim végképp felmondják a szolgálatot.

- Semmi baj. - simitotta meg a hajamat.

- Miattam halt meg Bucky - zokogtam - az én hibám miatt. - fúrtam a fejem a melkasába. Már sajnáltam, hogy szegénynek eláztatom a pólóját.

Ekkor eltolt magától és két keze közé vette arcomat. Én apró kezemmel átfogtam csuklóját és feldúzzadt szemeimmel rá figyeltem.

- Nem te tehetsz róla , hogy meghalt. Voltak ellenségei. Nagyobb a valószínűsége, hogy ők végeztek vele. Az ő gyilkolásuk, nem a te bűnöd. Tudom, hogy te sosem tudnál ölni és nem is fogsz. - szinte alig hallottam valamit szavaiból.
Érzékeim eltompultak, alig kaptam levegőt.

- Rose, jól vagy? - kérdezte aggódva.

- Persze csak egy kis friss levegőre van szükségem. - magyaráztam ki magamat, eltántorogtam az egyik ablakhoz, amit kinyitottam, majd nagy boldogsággal élveztem ki a hideg éjszakai fuvallatot.

- Rosalie - lépdelt mellénk Anot - Azt elfelejtettem közölni veled, hogy holnap kezdődik a kiképzésed.-mosolyodott el megérkezése óta először.

- Ezt, hogy érted? - próbáltam felfogni mondanivalója lényegét.

- Úgy látom nem vagy tisztában a képességeidel. Néhány napig itt maradok kiképezni téged. Hatalmas erőd van. Olyan amivel senki más nem rendelkezik az univerzumban. Már csak még kell tanulnod uralni. - folytatta.

-Holnap. Adj egy kis időt. - indultam el a szobám fele a többiek mellett elsétálva.

Nem voltam felkészülve erre. Senki sem. Egyszer csak felbukkan a bátyám és felforgatja az egész életemet. Még csak alig egy napja tudom, hogy igazából nem is a földről származom.
Ennek ellenére, most, hogy Anot tisztázta a múltamat, kezdett derengeni egy két dolog.

Például anyám parfümjének illata. Amivel folyamatosan befújta az egész lakást, hogy elnyomja a penészes étel illatát.
Vagy a hatalmas főtere a városnak, ami tele volt, idegen bolygóról származó lényekkel.
Ahogy a rózsaszín színű barátnőm megtanít légdeszkán közlekedni.

Visszaemlékezéssel a boldogság érzése fogott el, azonban nagyon sajnáltam, hogy csak emlékképek jelentek meg a szemem előtt.

Végigtrappoltam a folyosón, majd benyitottam a szobám ajtaján. Teljesen be volt sötétítve ezért lehúztam a függönyt, majd kinyitottam az ablakot. Az éjjeli szellő lassan átfújta az egész szobát, míg  huzat nem keletkezett.
Átjárta a szobát a kellemes levegő és bár nem sokáig tartott a nyugodtság érzete fogott el.

- Azért, ha lehet, ne hibernáld le a szobát. Eleget voltam én lefagyasztva. - csukta be maga mögött az ajtót Bucky.

- Oh, sajnálom. - majd fogtam és bezártam az ablakot.
Leültem az ágyra miközben ő előttem állt. Ahogy a holdfény beragyogta az egész szobát, Bucky arca halvány fénybe torzult. Alig véltem látni az alakját.

-Nehezemre esik ezt... Megkérdezni - ugyanis jó pár éve nem csináltam ilyet - megjegyzésén muszáj volt kuncognom egy keveset - de úgy érzem éppen eljött az ideje szóval... Rosalie Palmer.. Eljönnél velem egy randevúra? - térdelt le előttem én viszont a meglepettségtől szóhoz sem jutottam.

- Úgy érted, hogy... - nem tudtam befejezni a mondatot, mert Bucky hevesen bólogatni kezdett, az én arcomra pedig hatalmas mosoly kúszott.

-Igen. - ugrottam a nyakába, mire eldőltünk és elterültünk a földön.

- Van ötleted hova menjünk? - kérdezte.

-Te vagy a férfi. Döntsd el te. - néztem rá szigorúan.

-Ahogy akarod. - mosolygott, majd mind a ketten felkeltünk a földről és nyugovóra tértünk.

Sziasztok!
Nem sokszor írok bele rondaságot, de most lenne egy kérésem.
Ha a történetben találtok valami hibát nyugodtan szóljatok.
Itt nagyrészt Rosalie múltjára céloztam, de ha azon kívül felfedeztek valamilyen hibát nyugodtan megírhatjátok kommentben. Előre is köszönöm! ❤️