A nem létező időérzékem most sem hagyott cserben. Elég komásan keltem és meglepő, de igen energikusnak is éreztem magam.
Az éjjeliszekrényen lévő órára pillantottam, ami délután 3 órát mutatott. Kicsit furcsálltam, hogy ilyen sokat aludtam, mégis olyan nyugodtnak éreztem magamat.
Oldalra fordulva vettem észre, hogy Bucky már nincs a helyén.

Felültem az ágyban, majd bágyadtan felálltam és komótosan a fürdőszoba felé slattyogtam. A velem farkasszemet néző tükörképem adott választ arra, hogyan is nézek ki, így gyorsan orvosoltam a problémát és hamar rendbe raktam magamat.

Kilépve a fürdőből a szekrényhez léptem, ami furcsa mód, telis tele volt ruhákkal, éppen az én méreteimnek megfelelően.
Kivettem egy fekete farmert és dzsekit meg egy bordó pólót, majd az adott ruhadarabokat felhúzva, indultam volna el amikor veszekedés morajai ütötték meg a fülemet.

- Nem engedem Bruce ez túl veszélyes. - hallottam még Bucky hangját az ajtó mögül.

- Ha ki akarjuk deríteni, hogy pontosan milyen faj, akkor ezt a kísérletet is ki kell próbálunk rajta. - hallottam még Banner hangját, aki  Buckyhoz képest nagyon nyugodt volt.

- De bele is hallhat! Megölitek őt! - rivallt rá Bucky.

- Nem tudhatod.- Tony Stark is ott volt a beszélgetésen.

- Ezt nem engedem. - Bucky hangja már inkább kétségbeesett volt, mint dühös.
Úgy éreztem most kell közbelépnem.
Kitártam az ajtót, majd minden szempár rám szegeződött.

- Elég legyen - néztem körbe rajtuk - nem tudom milyen vizsgálatról van szó de vállalom. Én akarom ezt. - néztem Buckyra, majd mellé léptem.

- Ez ez... Túl kockázatos. Úgy érzem nem tudod felfogni, hogy akár az életedbe is kerülhet ez. - fogta két keze közé arcomat.

- Tudom Bucky. Kérlek bíz bennem. - fogtam meg kezeit, majd lassan leemeltem arcomról, majd Bruce felé fordultam.

- Mehetünk? - kérdezte, mire bólintottam.

Lementünk egészen az alaksorba, ahol rengeteg fehér köpenyes tudospalánta  tartózkodott.
Bruce megmutatta hova kell leüljek. Amint elválltam Buckytól a félelmem is ezzel arányosan növekedett és csökkent az önbizalmam.
Lehet mégse olyan jó ötlet ez.
De már nincsen visszaút.
Bruce előhozatott egy fehér bőrkötéses fotelt, amibe szimplán beleültem. A férfi elővett egy fecskendőt, majd megpöckölte annak végét.

- Csak egy kis vért veszek. - nyugtatott meg látva kétkedő arcomat.

Azonban meglepetten tapasztaltam, hogy a műanyag csövön át folyó vérem színe nem átlagos volt, hanem kék színű.

- Miért nem mondtad, hogy kék színű a vérem? - kérdeztem Buckytól, aki seperc alatt mellettem termett.

- Amikor megláttam először megijedtem. Féltem és nem értettem, hogy hogyan lehetséges ez. Nem akartam, hogy te is aggódj. - mosolygott féloldalasan.

- Ezt nem értem. Tudtad, hogy más vagyok mégsem féltél tőlem . - magyaráztam.

- Tudom.

- De miért? - kérdeztem.

- Mert én is ilyen vagyok. - mosolygott, majd újból visszament a biztonságos zónába.
Miután Bruce lecsapolt, átvezetett egy másik szobába.

Teljesen le volt zárva a fehér szoba, csak egy darab ablaküveg volt benne, ahonnan, majd a tudósok biztonságos távolságból tudják figyelni az eseményeket.
A szoba közepén volt egy fekete szék. Beleültem, majd két szíjjal lekötöztek a kezemet és a lábaimat. A fejem felett volt egy szürke fémcső, ami gondolom a kísérlethez kellett.

- Rendben Rose, hallasz minket? - hallottam meg Bruce hangját a menyezethez csatolt hangszórókból. Biztos az üvegfal másik oldaláról beszélnek egy mikrofonba.

- Igen. Tisztán és érthetően. - jegyeztem meg.

- Rendben. Az első kísérletnél elektromos impulzusokat fogunk vezetni a tested bizonyos részeibe. Először csak alacsony fokozaton fogunk impulzusokat küldeni, de ha szükséges az egész testedre magas fokozatúakat küldünk. Érthető? - kérdezte a magyarázata végén, mire bólintottam - kezdhetjük.

Először nem érzékeltem semmit, majd a bal lábam hirtelen elkezdett bizseregni. Folyamatosan fokozódott, egyre nagyobb fájdalmat éreztem, azonban még bőven a tűrhető kategóriába tartozott. Abbahagyta. Ezután a jobb karom következett.
Nem bírtam mozdítani a karomat, mintha oda lett volna szögezve. Szabadulni akartam a fájdalomtól, majd újból elmúlt.
Kezdtem félni, hogy mi lehet a következő, amikor éles fájdalom hasított a fejembe.
Próbáltam mozdítani a testemet, de nem ment. A szemem sarkából láttam, ahogy apró kék pontok cikáznak a fejem körül, amik a fémcsőből áramolnak ki.
Úgy éreztem az ájulás szélén állok, de ha megteszem újra meg kell ismételni a kísérletet, ezért tűrtem. Borzalmasan égetett, felordítottam a fájdalomtól, szabadulni akartam, ki szerettem volna törni a székből.

- Állítsa le! - hallottam meg Bucky hangját a hangszóróban. Dühös volt és ingerült.

A fejemben zúgó fájdalom nem akart megszűnni. Szememből elkezdtek folyni a könnyeim, alig láttam tőlük.
Egy utolsó erőlködés, és orditás és sikerült elszakitanom a bőrszíjakat. Kiszabadultam.
Azonban nem bírtam tovább. Az ájulás peremén álltam, de minden erőm elhagyott, ahogy felálltam.
Elestem azonban a fejem nem érte a földet.
Bucky rontott be az ajtón és az ő karjaiba estem.

- Tarts ki Rose.. - hallottam elhaló hangját, majd lehunytam a szememet és teljes sötétség.

Amikor felébredtem, csapzottan ültem fel az ágyban. A fejem még mindig sajgott egy kicsit, de elviselhető volt. A szobánkban voltam. Bucky nem volt ott.
Ez egyszerre mégis megnyugtatott, hogy legalább nem ostorozza magát a történtek miatt.
Nem az ő hibája volt, hogy összeestem.

Kimásztam az ágyból, de egyből éreztem, hogy friss levegőre van szükségem.
Azonban amint végignéztem magamon, csak egy fehér ing meg egy fekete nadrág volt rajtam. Biztos  átöltöztetettek.
Kimásztam az ágyból, majd halkan az ajtóhoz tipegtem. Ki néztem a folyosóra és szerencsére nem járt arra senki sem.
Felhúztam a cipőmet és az egyik oldalsó lépcsőn kiosontam a tetőre. Az éjszakai égbolt valami varázslatos volt. A hold fénye adta a legtöbb fényt, a csillagok apró homokszemnek tűntek a világűr tengerpartján. Kissé felhős volt az ég, de így adott tökéletes összhangot a kilátásnak.
A tetőn lévő korlátra hajolva néztem a csillagokat, azonban hirtelen az egyik csillag elkezdett növekedni.
Pontosabban hatalmas tűzgolyóvá kezdett alakulni ami vészesen közeledett a főhadiszállása felé.

Szerencsére csak pár száz méterrel  a főhadiszállástól ért földet, de a méretéből és alakjából kifolyólag, biztos, hogy nem egy meteorit.
Hangos morajjal ért földet, ami megrázta az egész helyiséget.
Szerencsére ez az épület jóval kisebb, mint a bosszúállók tornya, ezért végigcsúszva a korláton ráugrottam a teraszra onnan megint át az azon a szinten lévő korláton és sikeresen landoltam a szép pázsiton.

Elindultam a becsapódás helyszíne felé, de amint közelebb értem csak akkor láttam, hogy egy körülbelül 30 méteres kráter helyezkedik el a lombok között, melynek közepén egy űrhajó szerű  gömb helyezkedik el. Körülötte rendesen füstölt a homok, ugyanis egy-két alkatrész leszakadt az űrhajóról a landolás közepette.

Hirtelen egy kék lény ugrott ki az gépezetből. Nem akartam elmenekülni. Közelebbről is meg akartam nézni. A kék lénynek ember alakja volt. Fekete ruhája elegáns, megjelenést tükrözött neki.

Először csak az űrhajó roncsait nézegette, próbálta felmérni a károkat, majd észrevett, engem is, aki a landolás óta folyamatosan felé sétáltam.
A sötétségben alig tudtam kivenni arcát. Fekete haja volt, a sötétben szinte világitottak sárga szemei.

- Ki vagy te ? - szólítottam meg, majd megtorpantam. Jobbnak láttam tisztes távolságot tartani az idegentől.
Nem szólalt meg csak elkezdett felém sétálni, majd megállt előttem.

- Ki vagy te? - kérdeztem újból, egy fokkal határozottabban az előbbinél.

- A nevem Anot - mondta szelíd hangján - a bátyád vagyok kedves Rosalie.

Azt hittem a sokktól megint elájulok, de nem. Tartottam magam, de elképzelni se tudtam, hogy egy másik bolygóról származó kékszinű lény, hogyan lehetne az én testvérem.