Ekkor meghallottam a zár kattanását. Kinyílt az ajtó és...

... Kidugta a fejét rajta egy a harmincas éveiben járható kék szemű és barna hajú férfi. Arca enyhén borostás volt. Bal karján kesztyű volt. Barna dzsekit hordott, baseball sapkát, fekete nadrágot és pólót.

- Te nem Steve vagy. - jegyezte meg kicsit rémülten.

- Oh igen. Nos Steve vezetett ide.

- Megtaláltak . A francba is el kell húznom innen. - csapta be dühösen maga után az ajtót, de én a nyílási pontba gyorsan beraktam a lábamat és így be tudtam jutni.
A lakás aránylag egyszerű volt. Egy matrac szolgált ágyként, csak egy konyhabútor volt az egész helyiségben mellette egy hűtővel. A férfi a padlón pakolta be a ruháit egy táskába.

- Kitől jött? Az FBI? A nemzeti gárda? - rohamozott meg azonnal a kérdésekkel.

- Senkitől. Csak én vagyok. - néztem mély tekintetébe. Próbáltam kék szemeimmel azt sugározni, hogy bízhat bennem. Talán sikerült is, mert egy hosszabb szemkontaktus után ledobta a táskát a padlóra.

- Mit akar? - tette csípőre a kezét.

- Oh tegeződhetünk - vigyorogtam, mint a tejbetök - azért jöttem, mert meg akarok pár dolgot tudni a múltamról. A Shield bukása óta senkiben sem bizhatok. - kezdtem bele, de félbeszakított.

- Szerinted bennem bízhatsz? - vetette oda a kérdést.

- Nem. Még nem tudom, de, majd kiderül. Egyenlőre, olyan embert kerestem, aki nem loyális se a Shield-hez se a Hydrához.

- Akkor rossz embert kerestél, mert én az vagyok.

- Igen. Pont ez kell nekem. Mert te csak régen voltál loyális a Hydrához és akkor sem önszántadból. - léptem közelebb hozza, ő pedig velem párhuzamosan kezdett hátrálni.

- Nem vagy biztonságban. Az én közelemben biztos nem.

- Vállalom a kockázatot. - tettem csípőre a kezemet.

- Tényleg ennyire fontos a múltad megismerése, hogy akár az életedet is kockáztatnád érte? - sétált közelebb hozzám. Csak egy lépés választott el attól, hogy testünk teljesen közel legyen egymáshoz.

Elgondolkoztam szavain. Semmit nem tudok a múltamról. Minden emlékem kitörlődött az egész életemről. A gyermekkoromról, a barátaimról a szüleimről.

- Igen. Mert meg akarom ismerni a múltamat. Te nem voltál már úgy, hogy minden reggel úgy kelsz fel, hogy talán már nem is az vagy akinek gondolod magad? - szökött egy könnycsepp a szemembe, ami később le is gördült az arcomon.

Szavaim hallatán kicsit megtántorodott. Tekintetben zavartságot és némi felismerést véltem felfedezni.

- De. Minden egyes reggel. - sóhajtott.

- Akkor? - kérdeztem reménykedve.

- Segítek. - eresztett el egy félmosolyt.

- Köszönöm. - léptem oda hozzá és a nyakába ugrottam. Láthatóan meglepte, de a megszeppenés után átkarolta a derekamat, fejét a vállamra hajtotta.

- Nos. Hol kezdjük? - váltam el tőle.

- Mármint most? - lepődött meg.

- Igen. Miért, mikor? - kérdeztem.

- Jól van igazad van. - helyeselt.

- De ha nem bánod, akkor ide költöznék hozzád. Vagy te hozzám.

- Miért? - értetlenkedett.

- Mert mondjuk a város két végén lakunk. Bonyolult lenne mind a kettőnknek ide-oda cikázni egész nap. - erősködtem.

- Nem. Próbáljuk meg először a cikázást. Ez egy veszélyes környék egy ilyen törékeny lánynak. - nevetett fel kínosan.

- Szerinted nem tudnám meg védeni  magam? - kérdeztem karba tett kézzel.

- Dehogynem. De te nem ismered az itteni bandákat. Veszélyes itt lenni. - szögezte le.

- Veszélyes környék, veszélyes férfiaknak. - mértem végig egy félmosoly kíséretében. Uramisten én most tényleg flörtölök vele?

- Talán. De azt, majd te is megtudod mennyire vagyok veszélyes. - incselkedett tovább.

- Rendben. Most én hazamegyek. Elhozom pár cuccomat és utána  kezdhetjük a nyomozást. -tervezgettem.

- Értettem főnökasszony. - intett a kezével.

- Bolond. - nevettem.

- Csak Bucky. - nevetett ő is én pedig elindultam az ajtó felé.

- Viszlát Bucky. - köszöntem neki.

Őszintén megmondom rosszabbra számítottam. Azt hittem nehezebb lesz meggyőzni, de nem. Egy kis ideig még toporogtam az ajtó túloldalán, majd elinfultam lefele a lépcsőn. Aránylag jó a memóriám, így emlékeztem, merre juthatok ki.
A legkisebb feltűnést keltve próbáltam végigosonni az utcán, hogy a nagyobb gengszter bandák, ne szúrjanak ki maguknak.
Szerencsére túljutottam rajtuk és aránylag elég hamar haza is értem.

A lakásom ajtaján bejutva óriási káoszt találtam.
A bútorok szétszaggatva és felboritva álltak mindenhol. Szekrények kinyitva és betört ablaküveg fogadott mindenhol.
A holmimat is ellopták. A hálószobába belépve a ruháim szétgorva hevertek a földön.
Nem értettem ezt az egészet. A lakásom romokban, az életem megszűnőben létezett.
Borzalmas látvány volt.
De egy jó ügynök tudja, hogy soha ne rejtsen fontos dolgot oda ami mozdítható.
Az egyik falban egy rejtett széfet helyeztem el és bár nem volt látható az ajtó feletti sarokba felszereltem egy láthatatlan kamerát.
A széfet megkeresve nyugodtam meg, hogy bárki, vagy bárkik dúlták szét a lakásomat a legfontosabb dolgaimat nem találták meg.
Beütve a  négyjegyű kódot, nyitottam ki a kis ajtót, amiben egy laptop, egy füles, na meg persze még pár lehallgató készülék volt elhelyezve.

Gyorsan az ajtóhoz léptem, majd a szekrényből elővettem egy létrát és leszereltem a kamerát, hogy majd a felvételeket megnézhessem rajta.
Egy kissé szétszakadt táskába beleraktam ezeket, majd egy pendriveot elrejtve kaptam fel a hátamra a táskát és be csukva magam után az ajtót elhagytam a lakásomat.

Kicsit aggódtam, hogy talán már nem ez a legbiztonságosabb hely számomra.
Sajnálom Bucky, de kénytelen leszek előrébb hozni az összeköltözést.
Lesétáltam a lépcsőn, majd ki, egyenesen az épületből. Kissé tartottam attól, hogy nem fogok visszatalálni a házhoz, de nem.
A zsúfolt városnegyedben  végigbotladozva nagy nehezen megtaláltam a már ismerős épületet. Fogjuk rá, hogy aránylag hamar megtaláltam a lakást. Felcipeltem a holmimat a lépcsőn , majd bekopogtam.
Hallottam, ahogy valaki az ajtóhoz sétál és kulccsal kinyitja a zárat.
Bucky meglepett arcával találtam szembe magam.

- Te.. Meg? - kérdezte, de félbeszakitottam.

- Sajnálom, hogy, így rád rontok, de előrébb kell hoznom az ideköltözést. - magyaráztam, mire megfogta a karomat berántott a lakásba és gyorsan becsapta maga után az ajtót.

- Mi történt? - lépett elém, majd a vállamra helyezte a kezét.

- Megtaláltak. Engem. Az egész lakásomat felforgatták, minden bútorom felboritva, a holmim kipakolva, olyan.. borzalmas volt. - szökött egy  kósza könnycsepp a szemembe, ami végigszántotta az arcomat.

Nem bírtam tovább. Elkezdtem zokogni. Levettem a táskámat a vállamról, arcomat a kezembe temettem. Testem remegett az idegtől. Egyszer csak két erős kart éreztem a hátamon. Bucky megölelt. Egyre szorosabban tartott közel magához.
Nyugodtan kisírhattam magam a karjaiban. Igazán jól esett, megnyugtató volt a jelenléte számomra.

Amikor már úgy éreztem, hogy minden keserű érzelmem elszállt elválltam Buckytól és megtöröltem a szemem.

- Figyelj. Minden rendbe fog jönni - adott egy zsepit a kezembe, amivel megtörölhettem az arcomat - de ha lehet, ne sírj legközelebb, mert felfognak duzzadni azok a csodálatos kék szemeid. - nézett rám, tekintete az enyémet kereste.

Ő most tényleg bókolt nekem?

Én csak egy fél mosoly kíséretében bólintottam, majd legugolva a táskámhoz elkezdtem kipakolni a cuccaimat.

- A ruháidat, abba a sarokba tudod tenni. A földszinten van egy mosoda és itt ha balra fordulsz van egy zuhanyzó. - kezdte el mutogatni, hogy mit merre találok.

- Köszönöm. - mosolyogtam rá.

Úgy érzem, hosszú volt a mai nap. Megkerestem a fürdőszobát, majd lerakva a kabin aljához a tisztálkodási eszközeimet, becsuktam az ajtót és elkezdtem levetkőzni, majd beálltam a zuhany alá. Jól esett a forró víz, bár enyhén égette a bőrömet mégis üdítő volt.
Miután kiszálltam jobbnak láttam ha itt öltözők át és nem odakint. Tekintve, hogy most nem vagyok egyedül.

Amint Kiléptem a szobából a matracra néztem.
Bucky elaludt. Édesen szuszogott, mint egy kisgyerek.
Hosszú nap volt ez mindkettőnk számára. Próbáltam hangtalanul eljutni a matrachoz, viszont borzalmasan nyikorgott a padlódeszka, így nem könnyítette meg a dolgomat. Elővettem a táskámbol a laptopomat, majd törökülésben elhelyezkedtem a matracon Bucky mellett.
Bekapcsoltam a fülesemet és felhivtam az egyetlen Shield-es ügynököket, akikben megbízhatok.

- Sziasztok! - köszöntem halkan.

- Szia Rose! - köszöntek. Gondolom náluk is már mindenki alszik. Ők is már az ágyban voltak egymás mellett.

- Miért beszélsz ilyen halkan? - kérdezte Jemma.

Ekkor a laptopom kameráját elforditva oldalra, mutattam meg nekik az éppen szundikáló bérgyilkost, mire a lány aprót kuncogott.

- Ő az akire gondolok? - kérdezte Fitz.

- Igen. Ő a hírhedt tél katonája. Ugye milyen veszedelmes? - kérdeztem viccelődve.

- Tényleg megbízol benne? - kérdezte Fitz mire én bólintottam - miért?

Ezen én is elgondolkodtam. De azon is, hogy miért segít nekem? Itt vagyok 26 évesen és egyik percről a másikra esedek hozzá segítségért. Neki mi jó származik abból, hogyha segít nekem? Hiszen csak rá hozom a bajt. Lehetett volna nyugodt élete és senki nem zavarta volna erre jöttem én.

- Rose, itt vagy még? - csetintett egyet Fitz, mire visszatértem a valóságba - nem válaszoltál a kérdésre.

Újból végigfutattam magamban a kérdést és a lehető legdiplomatikusabb választ adtam nekik.

- Nem tudom.