Nem emlékeztem semmire. Szemem csukva volt, de éreztem, hogy a törmelék már nem akar maga alá temetni. Laposakat kezdtem pislogni, homályosan láttam.
Egy kórteremben voltam.
Az ágyam mellett volt egy tükör. Nagy nehezen sikerült felülnöm és belenéztem a tükörbe. Elborzadtam és egyszerre megrémültem a látványtól
Az arcom tele volt hegekkel, de a legtöbb seb be volt kötözve.
Ekkor vettem észre a bal karomban  az infúziót. A fejem felett, az ágyam mellett egy magas fogasra volt ráakasztva a kis tasak amiből folyamatosan csöpögött belém a gyógyszer.

- Felébredtél? - kérdezte, belépve az ajtón Jemma.

- Igen. De már jól vagyok nem kell ez a sok.. - nyúltam volna, hogy leszedjem a kötést a kezemről, de a lány odalépett az ágy mellé és lefogta a kezemet.

- Amíg nem bizonyosodtunk meg arról, hogy stabil az állapotod, addig itt maradsz. - nézett rám szigorúan.

A biokemikus elengedte a kezemet és a bal oldalamon csipogó gépekhez lépett. Lefutatott pár vizsgálatot, majd újból felém fordult.

- Egyenlőre itt tartunk de még ma hazamehetsz. - mondta, majd kisietett a szobából.

Nem értem mire ez a nagy felhajtás.
Teljesen értelmetlen. Hiszen nem haltam bele ráadásul a hegekhez képest is elég jó állapotban vagyok.
Nem sokkal később simmons egy nagyobb sportáskával jött vissza, amit az ölembe rakott.

- Jemma ez mégis mit jelentsen? - kérdeztem értetlenül a táskában kutatva, ami teljesen üres volt. A lány látva az arcomat egyből magyarázatba kezdett.

- May ügynök szerint - hajolt közelebb, majd a fülembe suttogott - May szerint tégla van a Shield-nél nem biztonságos itt maradnom. Pakold be az összes holmidat a táskába és költözz haza. Fitz és én fogunk veled kommunikálni de senkiben sem bizhatsz. - majd el hajolt tőlem és távozott.

Ezernyi kérdés záporozott a fejemben. De sajnos egyikre se tudtam a választ és ez frusztrált a legjobban. Azonnal cselekednem kellett, nem várhatok tovább.

Óvatosan kihúztam magamból az infúziós tűt nehogy felsértsem a bőrfelszínemet, majd felkaptam a táskát az ágyról és a világoskék orvosi köpenyben  szaladtam végig a folyosón. Akik a biztonsági kamerákat nézik, azok most nagy valószinűséggel szétröhögik magukat rajtam.

Amint megtaláltam a kabinomat beléptem az ajtón és a szekrényemhez  léptem. A ruháimat belepakoltam a táskába, a fiókomból elővettem a laptopomat és minden kommunikációs eszközt amit használni tudok. Egy váltáskába beleraktam a maradék holmimat, majd gyorsan átöltöztem utcai ruhába.

Amilyen gyorsan csak tudtam elhagytam a bázis területét. Leintettem egy taxit, aki a házamhoz vitt. Amint odaadtam a pénzt a sofőr már ott sem volt. A hatalmas épület előtt állva elmélkedtem a helyzeten. Tényleg van egy áruló a kollégáim között. Lehet, hogy egy bérgyilkossal dolgoztam egész végig.
Az épület forgóajtaján belépve mentem tovább a porta mellett egészen a lift-ig. Normális esetben a lépcsőn át vezető utat választanám azonban, most rendkívül sietek. A csengő megszólalt és a többi lakó kiszállt a liftből én pedig be.
A 6.-ik emeleti gombot megnyomva vártam, hogy elinduljunk.

Teljesen normálisan nézett ki, ahogyan egy huszonéves nő, egy sapkában, fekete bőrszerelésben, dugig megrakott táskákkal áll a liftben.

A lift ajtaja kinyilt én pedig kiszálhattam belőle, majd megkerestem a lakásomat. A kulcsomat előhalászva a zsebemből nyitottam be az amúgy is csendes lakás ajtaján.
Ledobtam a táskámat a kanapéra, majd levettem a cipőmet, meg a kabátomat. Egy hosszú nap után nagyon jól esik egy bögre forró tea.

Miután odaraktam a teát leültem a kanapéra és elővettem a sportáskából a laptopomat. A képernyő elkezdett világosodni én pedig felvettem a fülesemet.
Hirtelen egy ismeretlen számról kaptam videóhivást. Kissé feszengve nyomtam az elfogadás gombra, majd a szívem azonnal megnyugodott, amikor a két tudós arcát láttam meg a képernyőn.

- Szia Rose! - köszöntek.

- A Szivbajt hoztátok rám. De megkérdezhetem mi ez a nagy felhajtás? Hogy értettéttek  azt amit mondtatok? - kérdeztem a kezemmel mutogatva.

- Sajnálom, de csak így tudtunk beszélni veled - kezdte Fitz - most egy olyan rejtett szobában vagyunk, ahol nincsenek kamerák és... Hangszigetelt. - magyarázta.

- Értem. De.. Tégla van a Shieldben? - tettem fel egy újabb kérdést.

- May szerint a Hydra beszivárgott a Shieldbe, de most vizsgálnak át mindenkit és mi.... Várj mi ez a hang? - kérdezte.

- Oh csak odaraktam egy kis citromfű teát Főni. - magyaráztam miközben elbattyogtam a teámért, majd visszaültem a kanapéra beszélgetni a tudósokkal.

- Szóval minket vagyis.. engem már kivizsgáltak - szólalt meg Fitz, majd Jemmára nézett - de ha te Hydrás lennél... Akkor is..

- Jól van ebből elég térjünk a tárgyra - szakítottam őket félbe mielőtt olyat hallok, amire nem vagyok kíváncsi - egy volt Hydrás ügynök azt mondta, hogy a Shield rejteget titkokat a múltamról. Van esetleg olyan személy neve az adatbázisban, aki régen vagy akár most is Hydrás és esetleg a Shieldhez is lojális? - kérdeztem, majd Jemma elővett egy másik gépet és azon kezdett el kutakodni.

- Csak egy ilyen személy létezik -  szólalt meg egy idő után - a neve James Bunchanan Barnes - sóhajtott - a tél katonája.

- Hol van? - muszáj megtudnom.

- Nem tudom megmondani. Tartózkodási helye ismeretlen. Nem tudjuk hol van.-nézte meg a másik képernyőt Fitz.

- Na és.... Ki tudná megtalálni?

- Esetleg Steve Rogers. - bökte ki Jemma, mire félrenyeltem a teámat és elkezdtem köhögni.

- Talán.. - méregette magában a dolgokat Fitz.

Az élet bizonyára most akar kitolni velem a legjobban.

- Rendben - válaszoltam miután véget ért a köhögőrohamom - köszönöm srácok az információkat, majd még tartsuk a kapcsolatot, mert egyedül bennetek bizhatok. - mosolyogtam rájuk.

- Okés. Szia Rose! - integettek a kamerába, majd elsötétült a képernyő.

Fitz elküldte nekem a kapitány tartózkodási helyét a laptopomra. Neten rákerestem, annyira nincsen tőllem messze.
Nem tudom hány óra lehetett, de egyszer csak azt vettem észre hogy újra elnyomott az álom.

Másnap reggel a tükör előtt állva nézegettem magamat. Egy fekete sapka volt rajtam, egy fehér pólóban, egy fekete bőrdzsekiben és nadrágban, meg egy fekete bakancsban  álltam a tükör előtt. Remélhetőleg nem leszek feltűnő.

Kilépve a lakásomból lerohantam a lépcsőn és a vészkijáraton kiosonva elhagytam az épületet. A kapitány lakása egy aránylag barátságos környékén volt a városnak, könnyen odatalátam. Egy bolt teraszáról figyeltem, amint kilépett az épület ajtaján. Utcai ruhában volt akárcsak én, így biztos voltam abban, hogy nem akarja, hogy felismerjék.
Nem igen járt sikerrel.

Elindult a parkon át egészen a belvárosig. Folyamatosan követtem szerencsére nem vett észre. Egy zsúfolt utcán boltsorok mellett haladt, majd jobb oldalra befordulva eltűnt a szemem előtt. Behúzódtam egy sikátorba és onnan figyeltem az emberek tömegét.
Ekkor valaki megfogta a kezemet, majd azt hátracsavarta és szorosan a falhoz nyomott.

- Miért követsz? Ki vagy te? Ki küldött? - hallottam még Steve hangját, aki folyamatosan rohamozott meg az újabb és újabb kérdésekkel.

- Engedj el! - próbáltam szabadulni.

- Válaszolj! - üvöltötte, egyre jobban kezdet zsibbadni a karom.

- Rendben. Rosalie Palmer vagyok és a Shieldnek dolgozom. - amint kimondtam, a kapitány azonnal engedett a szoritáson és végül levette a kezét a karomról.
Kicsit átmozgattam a vállamat, majd felé fordultam.

- Azért követtelek, mert meg akarok tudni pár dolgot a múltamról. A Shield elbukott. Senkiben sem bízhatok. - válaszoltam karba tett kézzel.

- Szerinted én segíthetek? - kérdezte értetlenül.

- Nem bízok benned. Senkiben sem bízhatok a Shield-nél . Olyan ember kell nekem, aki tud a shieldről, de egyben a hydráról is. - magyaráztam ki magamat.

- Bucky. - rakta össze a dolgokat.

- Pontosan. Te vagy az egyetlen, aki elvezethet hozzá. - mértem végig.

- Esélytelen. - nevetett fel fáradtan.

Tudtam, hogy, ha erőszakkal próbálnám meggyőzni, egyből a padlóra küldene. Hiába vagyok képzett Shield ügynök ő mégis csak Amerika Kapitány. A második módszert választottam, ami kicsit szánalmasabb az előzőnél.

- Kérlek Steve! Még kell tudnom, hogy ki vagyok. - a könyörgés. Talán még a szemem is bekönnyezett egy kicsit, ami még magasabbra emelte az alakitásomat.

- Figyelj. Ma úgy is hozzá indultam el. Elvezetlek a lakásához. De ennél többet nem segítek neked. - sóhajtott.
Rám mosolygott a szerencse.

- Köszönöm. - ujjongtam, kislányosan, majd odarohantam és megöleltem a kapitányt.
Szinte alig értem körbe. Izmos karjával átölelte apró törékeny testemet, csoda, hogy nem törtek el a bordáim.

Miután szétváltunk invitált, hogy kövessem. Egy darabig csak bolyongtunk az utcák között, kezdtem úgy érezni, hogy valójában nem is tudja társa tartózkodási helyét.
Ekkor talált egy elhagyatottnak tűnő lakóépületet a belvárostól nem messze. Bár még így is hemzsegtek mindenhol az emberek. Zsúfolt városnegyed  volt az biztos.
Az épület nem volt magas maximum hét  emeletes.
Besétetáltunk és a feltűnést elkerülve kerestük meg a lépcsőt.
Steve automatikusan fordult balra az egyik folyosón, mintha ezer éve ismerné a helyet.
Utánna megtaláltam azt a bizonyos ajtót.

- Én beköszönök, neki, hogy biztos ajtót nyisson, de utánna elmegyek. Óvatosan bánj vele kérlek. - nézett rám kék íriszeivel a szemembe, amivel azt sugallta, hogy halálosan komolyan gondolta az előbb elhangzottakat.

- Rendben. - bólintottam, majd Steve bekopogott.

- Ki az? - kérdezte az ismeretlen hang az ajtó túloldaláról.

- Én vagyok az Bucky! Engedj be. - mondta Steve, majd el indult lefelé a lépcsőn a vészkijárathoz.

Én kicsit feszengve álltam az ajtó előtt. Izgultam, mert amint Steve elment melőllem, az önbizalmam is elszállt és kezdtem úgy érezni, hogy ez nem igazán volt jó ötlet.
Ekkor meghallottam a zár kattanását.
Kinyilt az ajtó és...