Tony-t kutatva tekintetemmel végül sikerült megtalálni, majd amint észrevettem elindultam felé. Az egyik asztal fölött görnyedve ügyködött valamin egy szakszerű ülőalkalmatosságon, így nem igazán volt kedvem megzavarni. De kénytelen voltam.

- Hogy haladsz?-kérdeztem óvatosan, mire felém fordult, fején egy furcsa szemüveg éktelenkedett.

- Amint látod - vette le a szemüveget - próbálkozok, de én sem értek mindhez, ez az űrlény technológia pedig teljesen idegen számomra. Időbe telik kiismerni. - dorgállt meg.

- Hogy hasra ne essek - raktam keresztbe a karomat - mikor leszel kész?

- Idő kell hozzá, de kész leszek hamar. - fordult vissza az asztalhoz.

Én idegességemben fel-alá járkáltam az asztal mellett, persze ugye Tony-t ezzel eléggé zavartam, de nem tudtam elmenni a laborból. Muszáj volt ott maradnom. A háború ebben a pillanatban is zajlik. Nekem pedig, amint elkészült a szerkezet azonnal mennem kell, hogy végre lezárjam a csatát. A percek, óráknak tűnő pillanatra nyúltak, akár egy végtelen idősík. Borzasztóan lassan teltek a másodpercek én pedig minden egyes eltelt órával idegesebb lettem. Úgy éreztem kifogyunk az időből, amikor is Tony megfordult velem szembe és a kezembe nyomta a szerkezetet.

- Kész van? - reménykedtem.

- Nem. Egy mikrosütőn dolgoztam órákon keresztül. - forgatta a szemét.

- Hogy működik? - érdeklődtem, figyelmen kívül hagyva a beszólását.

- Ezt a gombot kell megnyomni - mutatott a kis piros jelzésre - majd ezt a kapcsolót kell felkapcsolni és működésbe lép - mutatott újból a kis karra.

- Értettem. - mondtam és meg sem várva Tony válaszát elrohantam.

Ki a laborból, majd át az aulán keresztül futottam, végül kivágtam az ajtót és felrepültem. Az egész város lángolt. Szörnyű látvány volt, de, pont ezért kell minél hamarabb hatástalanítanom a bombát.

Az egyik oldalsó szárnyon sikerült feljutnom az űrhajó fedélzetére. Az őrök szerencsére nem vették észre. A kezem alá szorítottam az aránylag apró szerkezetet, és úgy osontam a folyosókon. Az ajtó mögött újból megtaláltam a bombát és be csukva magam mögött az ajtót letérdeltem a szerkezet mellé. A hatastalanitó eszközt a bombára csatlakoztatam. Nagyon lassan tudtam csak elérni, ugyanis, egy rossz, vagy véletlen mozdulat elég lett volna ahoz, hogy itt helyben felrobbanjon a szerkezet. Pláne úgy hogy nem volt időzitőhöz kötve.
Meghallottam a hátam mögött egy hangot. Az ajtó hangos nyikorgással csapódott kis és egy kree harcos lépett be rajta.

- Hiányoztam ugye? - álltam fel.

- Jól gondold meg mit válaszolsz, mert ezek lesznek az utolsó szavaid. - döfött felém a lándzsával, azonban kivedtem. Ki rúgtam a folyosóra és bezártam mögöttünk az ajtót.

Ügyelnem kellett arra, hogy harc közben egyikünk se essen rá a bombára, mert mindketten meghalunk.

- Szívesen. - zártam le a fémajtót.

A kree harcos meg sem köszönve a kedves gesztusomat újból nekem rontott. A lándzsával egyenesen az oldalam felé szúrt elég kevés sikerrel. Megpróbáltam elvenni tőle a fegyverét azonban erősen szorította annak markolatát. Felé rúgtam azonban kivédte a támadásomat. Újból döfött azonban én felugrottam és a háta mögé kerültem. Ki rúgtam a kezéből a lándzsát ami pár méterre tőlünk fémes csatanással ért földet az űrhajó fedélzetén.
A közelharc folytatódott köztünk, egy jobb horgossal próbáltam padlóra teríteni, de újból hárította a támadásomat.
Fejjel próbált leütni engem, azonban elhajoltam előle . Egy bal rugással próbáltam végre végezni vele, de lefogta a lábamat és a földre dobott.
Fölém hajolva akart megölni, azonban, amint közel ért hozzám csak egy lövést hallottam és a kree katona holtan feküdt mellettem a földön.

Ekkor a bátyámat pillantottam meg a kezében egy sugárvetővel. Odasietett hozzám és felsegíett a földről.

- Te hogy kerülsz ide? - kérdeztem.

- Nem hagyhattam, hogy végezzenek a kis hugommal. - jegyezte meg.

- Tudod a magad fura módján egész jó testvér vagy. - mosolyogtam féloldalasan, majd ő félretolt az útból.

A lövés hangjára több kree katona jelent meg mellettünk.

- Menj és hatástalanítsd a bombát. - üvöltött rám Anot.

Az ajtóhoz rohantam és kinyitottam, de még mielőtt becsuktam volna, láttam, ahogy Anot-ot elfogják, megkötözik és térdre kényszerítik. Láttam, ahogy a bátyámat több kree katona megveri és bár nem volt szívem ott hagyni ott őt védtelenül, tudtam, hogy most csak az én küldetésem számít.
Bezártam az ajtót és letérdeltem a bombához. Megnyomtam a gombot, és felnyomtam a kapcsolót. A gépezet működésbe lépett. De..

Nem történt semmi sem. A szerkezet nem működött. Nem tudtam hatástalanítani a bombát. Elkeseredett hangulatomban azt se tudtam mit csináljak. A sírás kerülgetett. Vesztettem. Elbuktam.

Ott feküdtem a bomba mellett. Muszáj volt kitalálnom valamit. Eszembe jutott a bátyám, aki megmentett. Ő mit csinálna?
Nem ismerem eléggé, így fogalmam sem volt. Bucky vajon mit tenne?
Folyamatosan jöttek a kérdések, hogy vajon a többiek mit tennének. Azonban semmi sem jutott eszembe. Leültem a földre. Összekuporodtam akár egy labda és csak sírtam. Minden érzelmem. Nem tudtam megmenteni ezt a bolygót. Nem tudtam segíteni nekik. A népemen. Elbuktam. Ha visszamennék a többiek csalódnának bennem. Ezer meg ezer kérdés és érzelem szaladt át a fejemen. Nem tudtam mitévő legyek. Az arcomat a tenyerembe temettem. Nem tudtam mit tegyek.

Eszembe jutott Anot tanítása. Az is, hogy nem mások döntése szerint kell éljek. Nem bucky vagy Anot vagyok.
Én Rosalie Palmer vagyok.

Elkezdtem gondolkozni különböző ötleteken. A hatástalanító szerkezet nem vált be. Ha a bomba felrobban, akkor letarolja az egész várost, mert az űrhajó túlságosan közel van a bolygóhoz. És ha messzebb lenne?

Ha mondjuk az erőm segítségével, csak egy kisebb mértékben magasabbra tudnám emelni az űrhajót, akkor nem pusztítaná el a bolygót.
Felálltam, de a kezem meg mindig remegett. Megpróbáltam minden félelmemet magamba zárni és csak arra koncentrálni, hogy megmenthessem Xandar-t.

Kirohantam az ajtón és megkerestem a legközelebbi kijáratot. Szembe kerültem pár Kree harcossal, akikkel annyira sok időt nem is töltöttem el, mert sietnem kellett, így csak elsiettem mellettük. Jobb híján, nem találtam más kijaratot, így lyukat furva a hajó oldalában sikerült kijutnom a szabad levegőre. Kissé távolabb repültem és jól szemügyre vettem az űrhajó minden egyes szegletét. Ekkor megpillantottam az űrhajó központját. A vezérlő panelt, ahonnan irányítani lehet, a gépezetet minden egyes mozdulatát.
Odarepültem. A hajó központja. Ott egyesült minden energia. Aránylag sértetlen terület volt. Ebből a szögből igazán nagynak tűnt az űrhajó. Egy hatalmas fémes, fekete gömb volt a központ. Megpróbáltam keresni egy jó pontot, ahol minden erőmet beleadva meg tudom tolni a gépezetet.
Amint megtaláltam a pontot, éreztem, ahogy az egész hajó megmozdul. Nagy valószínűséggel ezt a Kree hadsereg is érezte így sietnem kellet. Minden izmom megfeszült, éreztem, ahogy az energia végigáramlik a testemen, majd az erőm forrásaként a kezemen keresztül távozik a testemből.
Minden erőm benne volt ebben az erőfeszítésben. Amint nagyobb mértékben is sikerült megmozditanom az űrhajót, leengedtem az alját. Úgy láttam mostmár elég távol van a várostól, hogyha esetleg mégis felrobbanna a bomba, ne essen megnagyobb baja a bolygónak.

Eltávolodtam a középponttól, és a nemrég átalakított instant vészkijáraton keresztül, jutottam be újból a hajó belsejébe. Berohantam a szobába, ahol a szerkezet volt. Megpróbáltam a csatlakozókat, úgy variálni, hogy egy bizonyos időintervallumon belül felrobbanjon a bomba. Megnyomtam a gombot és elindult a visszaszámlálás. Elindultam ki az ajtón, majd azonnal megtorpantam, amint az egyik kree hadvezérrel találtam szembe magam.

- Ez lesz a bukásod napja hercegnő. - tartotta felém a lándzsát.

- Ahogy a tiéd is. - nekirontottam és rá akartam ugrani, de lehajolva a lándzsaval átdobott maga fölött és az ajtón kívül landoltam a folyosón.

Megpróbáltam felállni, ami nagy nehezen sikerült is. A kree harcos nekem ugrott a lándzsával, azonban elhajoltam előle. Lehajoltam és egy fordulattal kirúgtam alóla a lábát. Hátraesett és egy métert csúszott az űrhajó fémes fedélzetén. Elindultam felé, de ő elkapta a fegyverét és felém haította azt. Kis híján, majdnem el is talált vele, de én egy hátraszaltóval ki tudtam kerülni. Nekem támadott és egy jobb horgossal próbáltam leteríteni. Egy figyelmetlen pillanatban elkapott és a nyakamat próbálta elszorítani. Szinte már alig kaptam levegőt, amikor előrehajolt és belekönyököltem a gyomorszájába és, egy másodpercre ugyan, de lazitott a szoritason. Én ezt kihasznállva kicsavartam a karját, majd átbújtam a lába alatt, és magammal rántottam a bokáját így sikeresen elesett és hatalmas csattanással landolt a padlón. Elakartam rohanni, azonban megfogta a bokámat és visszarántotta. Elestem és a fedélzeten végigcsúszva repültem pár métert vissza az ajtó felé.

A katona felállt és újból felém rohant, azonban ebben a pillanatban sípolni kezdett a fülem és hatalmas robbanást hallottam.

A bomba felrobbant.

Az egész űrhajó felrobbant. Én viszont túlságosan közel voltam a bombához. Éreztem, ahogy zuhanni kezdek. Hatalmas sebességel tartok a bolygó felé. Megállithatatlan gyorsasággal közelítek, ahoz, hogy véget érjen az életem. A becsapódás következtében csak elmosódott hangokat hallottam magam körül. Nem tudtam a külvilágot érzékelni. Megpróbáltam kinyitni a szememet, minden energiát megfeszítettem, de nem sikerült.

Puha meleg érzést éreztem az ajkamon. Olyan lágy mégis érzelemdús volt. Utánna teljes sötétség. Nem emlékeztem semmire sem. Elájultam.