A szőnyegre lépve néztem az előttem függő zsákot. A fáslit a kezemen mégegyszer jól megszoritottam, majd egyenesbe hoztam a zsákot.
Elkezdtem püfölni, ahol csak értem. Úgy éreztem, hogy muszáj leveztnem a feszültségemet, mielőtt elindulnánk.
Hajnali 4 órát ütött a mutató. Úgy ütöttem a boxzsákot, mint a régi szép időkben, amikor még minden normális volt.
Utálom ezt az egész helyzetet. Hogy csak sodródok az árral és semmit sem tudok megakadályozni. Ahogy következnek az események én úgy alkalmazkodom.
Minnél többet gondolkodtam annál erősebben ütöttem a zsákot.

- Álmatlanság? - mikor meghallottam egy hangot lefagytam.
Megállítottam a zsákot, majd az illető felé fordultam.
A kapitány az ajtófélfának dőlve nézett vissza rám.
Én megforgattam a szememet, majd újra a boxzsáknak szenteltem a figyelmemet.

- Te ezt nem értheted - ütöttem egy kissé lazábban a zsákot - nem én akartam ezt. Ez túl sok. - fordítottam felé a fejemet.

- Ami azt illeti, de. Én sem akartam amerika kapitány lenni. De az embereknek szükségük volt rám és nem hagyhattam őket cserben. - közelített felém.

- És ha... Nem tudod, hogy meg tudsz értük tenni mindent mégsem válik a hasznukra?-hajtottam le a fejem.

- Akkor csak beletörődsz. Te mindent megtettél a cél érdekében. Vannak olyanok akik nem értékelik az igyekezetedet. Igen ilyen emberek is vannak - szinte már ott állt előttem - de lesznek olyanok akik értékelni fogják. Ez a többség. Ez az ami számít. - mosolyodott el.

- Igazad van - szólaltam meg - őskövület létedre elég bölcs vagy.-viccelődtem.

- Oh ez most szíven talált. - tetette a sértődöttet.

- Bár megértem, ha nem vagy formában a korod miatt. - léptem arréb, majd álltam támadó állásba.

- Ezt vegyem kihívásnak? - állt elem.

- Igen. - bólintottam, majd neki estem.

Egy bal horgossal akartam kezdeni, de kivédte. Utánna ő próbált gyomorszájba térdelni, de ellenálltam. A mellkasába ütöttem bele, de olyan erőtlennek hatott, mintha meg se érezte volna. Újból lenditettem a lábamat azonban lefogta azt én pedig elestem. A földről felpattanva nekifutottam, majd el hajolva az ütése elől, kirúgtam alóla a lábát, majd ráültem a derekára és megtehettem volna, hogy szétverem a képét, de csak leengedtem egy diadalittas vigyor kiséretében, majd megszólaltam.

- Milyen érzés legyőzve lenni kapitány? - kérdeztem, mire csak egy keserű mosolyt kaptam válaszul.

-Nem tudom, mond el te. - azzal megfogta a derekamat, leemelt magáról, majd gyorsan a földre terített, majd fölém hajolt.

- Nagyon vicces. - jegyeztem meg.

- Mi ez a zaj ilyen korán.. - slattyogott ki a szobából Bucky, majd amint meglátott minket egyből kitágult a szeme - ti meg mégis mi a francot csináltok? - kérdezte enyhe haraggal a hangjában.

- Semmit. Csak gyakoroltunk - állt fel a kapitány, majd felém nyújtotta a kezét és felhúzott - Rosalie nem tudott aludni, én pedig felkeltem rá és lejöttem vele edzeni. - magyarázta a kapitány, nem mintha ezzel segített volna a helyzeten.

- Oh már értem. - mutatott enyhe undort az arckifejezésevel Bucky, majd távozott. Nem mintha zavart volna különösebben csak éppen nem értettem az okát.

Mindenesetre letekertem a kezemről a fáslit, majd fogtam a táskámat és én is távoztam.
Szegény kapitány lehet nem értette a viselkedésünket, azonban szerintem még mi magunk sem voltunk tisztában az érzéseinkel.

A maradék pár órát pihenéssel töltöttem. Megvártam amíg mindenki felkelt. A konyhapultnál dőltem, miközben a kávémat ittam, majd megjelent az első ébredő, aki nem más, mint Tony Stark volt.

- Te már fent vagy? - kérdezi fáradtan, miközben a pulthoz lép és önt magának egy csésze kávét.

- Már régóta - kortyolok bele az italomba - a többiek?

- Még alszanak, de nem sokáig. Ha időben oda akarunk érni, el kell indulunk pár órán belül. - magyarázta.

- Tényleg sokat jelent nekem, hogy segítettek. - mosolyogtam rá, most először, de sejtésem szerint utoljára is.

- Nem gond, de - tart egy kis szünetet - akkor te és a mandzsúriai...

- Oh nem nem - próbáltam magyarázkodni, de leintett.

- Ha én... Ilyen sok időt töltöttem volna egy olyan lány mellet, mint amilyen te is vagy... Hát nem sokáig tudtam volna magamat visszafogni. - ejtett el egy őrült vigyor.

- Bucky nem olyan, mint te. - szögeztem le.

- Még szép. Nincs még egy olyan, mint én. - vigyorgott tovább, mire én megforgattam a szememet.

A mérőbeb "izgalmas" beszélgetésünket ezúttal Steve zavarta meg.

- Még pár óra és indulunk. Csak a quintjetet kell előkészíteni. - magyarázta.

- Na végre. - vágtam le a poharat a pultra, majd elindultam ki a konyhából.

A folyosón lépkedve gondolkodtam az utazáson vagyis inkább mentőakción.
Vajon, ha odaérünk mit fogok érezni? Lehet emlékezni fognak rám? Egyáltalán tudják ki vagyok? Nem hiszem.
A szobámba benyitottam, azonban arra nem számítottam, hogy az éppen most ébredő Bucky fog feküdni az ágyon félmeztelenül.

- Kölcsön kenyér vissza jár - vigyorogtam.

- Vegyem le a nadrágomat? - kezdte lehúzni, mire én felnevettem.

- Idióta. - csuktam be az ajtót magam mögött, majd el sétáltam mellette és a szekrényhez léptem.

- Szokatlanul vidám vagy. - jegyezte meg felülve az ágyban.

- Jó estém volt. - szedtem ki pár ruhát a szekrényből. Főleg egyenruha volt, de kitudja mennyi ideig fog tartani a háború az űrben.

- Örülök, hogy jól érezted magad - éreztem a tekintetét magamon - csak bánom, hogy Steve megzavart. - mondta, mire én teljesen lefagytam.
Éreztem, hogy el fog jönni ez a kínos beszélgetés, de egyszer túl kell esni rajta.

- Tudod én. - fordultam meg, de ekkor felállt az ágyról és megindult felém.

- Semmit nem kell tudnom - állt meg előttem, majd egy tincset hátra fűzött a fülem mögé. A félmeztelen, szinte isteni testű Buckytól enyhén zavarba jöttem és alig tudtam másfelé nézni, de álltam a tekintetét - tudod, most nincsen itt senki, hogy megzavarjon minket. - lépett egy lépéssel közelebb én pedig vele párhuzamosan hátrálltam.

Egyre csak közeledett felém és én hiába próbáltam menekülni, a szekrenyajtó megakadályozott ebben, míg nem már egészen közel simult a testünk egymáshoz.
Belenéztem elcsábitó íriszeibe, és alig hittem el, hogy én állok itt vele szemben.
Közelebb hajolt arcomhoz, ajkainkat elég kevés távolság választotta el. Szinte már éreztem meleg lehelletét a számon.

- Srácok indulunk. - csapta ki az ajtót a kapitány.

- Ezt komolyan mondom, nem hiszem el! - dühöngtem.

- Nemár haver. - nézett baratjára Bucky és mindketten szúrós pillantást vetettünk rá.

- Mi az? - nézett ránk értetlenül, mire én ellöktem magamtól Buckyt, felvettem a vállamra a táskát és elindultam kifelé.

- Bazdmeg Rogers! - sétáltam el mellette rá se nézve.

Kiérve a folyosóra a hangár felé vettem az irányt.
Amint beértem egy tökéletes méretű quintjet tárult a szemem elé. A hatalmas dobozokat Anot és Tony kezdték el becipelni a hajó belsejébe. Én a rámpán felsétálva raktam le a táskámat, majd én is a dobozokat kezdtem el felrakni.
Ez sajna el tartott egy kis ideig ugyanis elég lassan haladtunk, mintha a fegyverekkel megrakott aktatáskák nem fogynának hanem még gyarapodnának is.
Időközben Bucky és Steve is megérkezett, így már teljes volt a létszám.
A csapatunk az alábbi tagokból állt.
Én, Bucky, Steve, Tony, Nathasa, Bruce és Anot.
Amint mindenki megérkezett a fedélzetre, Tony, aki már a vezető ülésben ülve felengedte a rámpát, majd beinditotta a motort. A hangár hatalmas kapui megnyíltak ezzel szabad utat adva nekünk.
Mindenki beült az ülésbe, majd bekötötte magát.
Stark beinditotta a hajtóműveket, majd lassan elkezdtünk emelkedni. Hangsebességgel száguldottunk ki a hangárból egyenesen az ég felé.

Egyszerűen leírhatatlanul gyönyörű volt a világűr. Szinte fel se lehetett fogni, hogy milyen gyorsan repülünk.

- Rendben. Innen már nincsen messze. - jegyezte meg Tony, mire mindenki kikötötte az övét.
Anot odaállt a pilóta mellé és onnan navigállta, hogy merre kell mennünk.

- Jól vagy? - kérdezte Bucky, amint mellém lépett.

- Persze. Csak.. Ijesztő belegondolnom, hogy régen ezt a helyet tartottam otthonomnak. - gondolkoztam el.

- Most ne ezen aggódj a legjobban - fogta két keze közé arcomat - a legfontosabb most az, hogy értesítjük a Xandar-i lakosokat, hogy készüljenek fel a háborúra. - magyarázta.

- Srácok megérkeztünk. - kiáltott fel Stark.

Levettem Bucky kezét az arcomról, majd közelebb sétáltam az űrhajó eleje felé.

- Drága húgom - szólalt meg Anot, mire egy pillanatig megbámultam, majd vissza az elénk táruló bolygó felé néztem - üdvözöllek Xandar-on.

Amit mondott, alig hallottam. Ez a gyönyörű és varázslatos hely volt az otthonom.
Az én otthonom?