•••

•••

Kettesével szedtem a lépcsőfokokat, miközben kezemmel a fejem tetején összekötött hajamhoz nyúltam és kirántottam belőle a hajgumit. Lehet, hogy nem kellett volna ennyire idegesnek lennem, de a fenébe is, sosem szerettem, ha valaki nagyon a nyakamban lihegett. Egyenesen utáltam, rühelltem, ha ez vagy csak valami ehhez hasonló dolog történt. Talpraesett nő voltam, aki képes volt annyira a sarkaira állni, hogy tinédzser létére felneveljen három gyereket és még az édesanyjáról is gondoskodjon. A fenébe is, tizennégy évesen otthagytam az iskolát, csak hogy tudjak rendesen dolgozni, rendesen pénzt keresni, hogy aztán egy rendes életet biztosítsak a testvéreimnek. Részben ezért nem akartam, hogy Vincenzo eldobja magától az egyetem, ezzel együtt pedig az egyetemi foci lehetőségét. Luna, Nina és én szinte minden egyes pénteken ott ültünk a gimnázium pályájának lelátóján, önkívületi állapotban drukkolva a csapatnak. Egyértelmű volt, hogy nagy jövő állhat előtte, ha így folytatja az edzéseket és a játékokat, amikor pedig beszéltem az edzőjével, egyértelmű volt, hogy teljes mellszélességgel fogok mögötte állni, támogatni, amíg be nem kerül valamelyik egyetemre. Ha valakinek, akkor neki ott a helye, vagy a kaliforniai, a new york-i, a new england-i vagy lényegében bármely másik egyetemen, hogy aztán onnan az NFL egyik csapatában nyerjen helyet magának. Megérdemelte. És én szerettem volna látni azt a napot, amikor mi hárman ott állunk majd a pálya szélén és az újságírók, fotósok sokasága mellett a a testvérünk nevét kántálva figyeljük, ahogy élete első nagyszabású csapatának mezében felsétál a pályára, kezében a bőrlabdával, ami már évek óta hatalmas szerepet játszik az életében. Mindent megadtam volna azért, hogy az öcsémet eljuttassam egy egyetemre. És amint elszabadulok ebből a nyavalyás alvilági hülyeségből, ismét ez lesz az elsőszámú feladatom. Hogy két lábra állva, önállóan megadjam a családomnak mindazt, amire szüksége van egy boldog élethez.

A testvéreim, New York és anya gondolatára a mellkasomban érzett düh feszítése egy fokkal nagyobb lett, így amikor megtettem az utolsó lépcsőfokot, ezáltal az ötödik emeletre érve, nem lepődtem meg, hogy kis híján kivittem az ajtót a helyéről. Fújtatva torpantam meg a szoba, elnézést, az iroda kellős közepén, zihálva, a hajam kócosan keretezte arcomat, hátamon a pulóver és póló, illetve sportmelltartó alatt izzadtság folyt végig, le egészen a nadrágom szegélyéig.

– Ezek szerint jó volt a reggeli futás?

Bátyja kérdése hallatán Philip halk kuncogást hallatott, egyik kezével megvakarta a tarkóját, miközben a helyiség közepén elhelyezett íróasztal melletti kisebb asztalon felnyitott laptop képernyőjéről rám emelte tekintetét. Összeszorított állkapoccsal szívtam be élesen a levegőt, szemeim villámokat szórtak mindkét férfi irányába. Egyszer Philip kapott egy adagot, egyszer Harry. Iménti legalább hatszor annyit, mint az öccse, ezt garantálhatom.

– Te paraszt!

Ujjai közt tartott tolla megakadt írás közben, és láttam, ahogy egész testében megfeszül. Én is meglepődtem magamon, ezt be kell vallanom. Azt hiszem soha egyetlen alkalommal nem beszéltem még így emberrel, de abban is biztos vagyok, hogy soha ezelőtt nem éreztem még ekkora dühöt magamban. Sem pedig ekkora utálatot.

Vagyis..de. Az apám iránt ugyanezt éreztem, amikor elhagyott minket. Ha lett volna rá alkalmam, biztosan megfojtottam volna egy újbóli találkozás alkalmával. Egészen biztosan. És meg is érdemelte volna. Istenem, de még mennyire, hogy megérdemelte volna. Jobban, mint bármi mást ezen a földön, azután, hogy magára hagy egy teljes mértékben tehetetlen nőt és négy gyereket. A hányinger kerülgetett, amikor egy kicsit kitisztult az elmém és az apám utoljára tíz évvel ezelőtt látott arca helyett megint Harry kúszott be a látókörömbe.

Haja most a két nappal ezelőtti konty helyett szabadon lógott le a feje tetejéről és súrolta vállait, valamint a háta felső részét. Szemei alatt most sötét karikák húzódtak, smaragdzöld íriszeit hol apró, hol nagy, sokkal feltűnőbb vérágak vették körbe. És ez a látvány, ez a fáradt, már-már meggyötört látvány egy kicsit..mellbe vágott. De épp csak annyira, hogy megfogalmazódjon bennem a kérdés, amelyik leginkább arra irányult, vajon mi történhetett azután, hogy az izzadt, túlfűtött, vágyakozó csók után elrohantam a közeléből, vissza a 'saját' szobám által nyújtott biztonságba. Mert pontosan azóta nem találkoztunk, azóta nem beszéltünk, azóta nem láttam ennyire közeli állapotban hozzám, azóta..azóta nem tudtam kiverni a fejemből ajkainak érintését, vágytól izzó szemeit, izzadtságcseppekkel telített meztelen mellkasát, ami sajátomhoz ért, amikor egész testével a falnak szorított, hogy a lehető legközelebb kerüljünk egymáshoz..

Össze kellett szorítanom a lábaimat. Nem, nem, ez most nagyon nem az az idő!

– Parancsolsz? – emelte fel fejét, kihúzva magát és hátradőlve a székében.

– Én? Én nem. Te? Te annál inkább! Mégis mi a franc ütött beléd? Rám küldeni Georgiot, amikor csak futni megyek? Ha ennyire zavar, hogy van egy kis szabadságom, akkor inkább fogj és zárj be a pincébe, mit bánom én! De ne küldj rám még egy embert. Te meg aztán végképp ne – vetettem egy bosszús pillantást Philipre, aki a bátyjához hasonló pozícióban ült, kezeit összefonta a mellkasa előtt, szemei pedig enyémeket tartották fogva. Szemöldökei enyhén mozdultak meg egymás irányába és ha nagyon jó kedvem lenne, akkor mertem volna azt mondani, hogy Philip bizony szomorú. De mivel se jó kedvem, se hangulatom nem volt ezzel foglalkozni, megforgattam a szemeimet és újra Harry ideges ábrázatát figyeltem.
Ideges? Hah. Az jó. Mert én is az vagyok.

– Nem értem mi a problémád. Georgio látta, hogy mész, ezért úgy gondolta csatlakozik hozzád. Nekünk ehhez semmi közünk – vonta meg vállait.

– Georgio mondta, hogy ti küldtétek, felesleges hazudni – szűrtem szavaimat az összeszorított fogaim közt. – Szállj le rólam, mit gondolsz, megoldható kérés? Nektek dolgozok, ezentúl azt hiszem az lenne a legjobb, ha mindannyian ennek megfelelően viselkednénk és kihagynánk ezt az egész bejárunk egymás szobájába, barátkozunk egymással dolgot.

  – Rosalie..

  – Veled továbbra sem vagyok hajlandó beszélni – fontam össze mellkasom előtt kezeimet, felemelve fejemet, amikor Philip próbált mondani valamit. Valamit, ami jelenleg egyáltalán nem érdekelt.

  – Befejezted ezt a nevetséges viselkedést, vagy adjak még néhány percet, amíg kihevered ezt az egész baromságot?

Kissé visszahőkölve, de ugyanolyan tűzzel és haraggal a szemeimben meredtem Harryre, aki lassan tolta hátrébb székét az asztalától, ugyanilyen tempóban lábra állva, kezeit fekete nadrágja zsebeibe süllyesztette és nem törődött azzal, hogy az inge gombjainak fele használaton kívül maradt, így teljes csodájában feltárva előttem a fekete tintával bőrébe varrt mintákat. Madarak, molylepke, kezdőbetűk a kulcscsontja mentén és a nyakát körbeölelő..akármi. Talán kígyó. Vagy sárkány. Fogalmam sincs, de akármi is legyen az, nagy erővel bír, ugyanis hirtelen képtelen voltam elvezetni róla a pillantásomat.

Önelégült mosolyra húzódtak ajkai.

Bunkó.

  – Nem nevetséges. Ha a helyemben lennél, te is tudnád, hogy rohadtul nem az. Nincs szükségem testőrre, még akkor sem ha az illető Georgio, aki, jegyzem meg halkan, évezredekkel kedvesebb mint ti ketten együttvéve – hadartam, szívem ritmusa ismét gyorsabb tempóra kapcsolt. És most már nem csak azért, mert annyira ideges voltam, hogy kezeim remegtek, mielőtt ökölbe szorítottam őket, hanem leginkább azért is, mert egyre csak közeledett hozzám, az eddig köztünk fekvő méreteket hirtelen centiméterekre, mígnem már csak milliméterekre váltotta. Mint annak idején a hülye matek órán.

  – De nem vagyok a helyedben. Ahogy te sem az enyémben. Szóval ha én azt mondom, hogy kell melléd valaki, akkor kell melléd valaki. Leszarom, hogy ki, vagy éppen ki nem, kell és kész. Ezen pedig a felettébb gyerekes hisztid sem fog változtatni, Rosalie Salinas, és garantálom neked, hogy még egy ilyen kirohanás és meggondolom a pince lehetőségét. Értjük egymást?

Már a hülye közelsége sem érdekelt. Egész testemben megfeszültem, jobb tenyerem szabályosan azért kiabált, hogy hagyjam az előttem álló férfi arcán csattanni, de ehelyett csak gúnyos mosollyal az arcomon ráztam meg a fejemet.

  – Tudod mit gondolok rólad? Erről az egészről? – kérdeztem halkan, ujjammal egy körkörös mozdulatot téve a levegőben. – Mindened megvan. Tényleg mindened. Szerető család, villa az óceán partján, olyan kert, hogy kis híján megszólalhatna. Mindened megvan, amiért sokan ezen a világon egész életükön át dolgoznak, de még akkor sem kaphatják meg. De neked mindez nem elég – néztem fel arcára a szempilláim alól, miközben ő fogai közé szívta alsó ajkát. – Nem elég, mert nem vagy boldog. És ezt azzal kompenzálod, hogy másokat kínzol, másokat bántasz, másokat hagysz szenvedni, másoktól veszed el azt, ami őket boldoggá teszi. Tőlem te, sőt, ti – vetettem egy gyors oldal pillantást Philipre, aki immár az asztalán könyökölve nézett rám fájdalmas tekintettel. Nem hatott meg. Egy cseppet sem. – elvettétek az egyetlen olyan dolgot ezen az átkozott világon, ami tényleg boldoggá tett. Lassan két hónapja nem láttam a családomat. Miattatok. Mert nektek nem elég az, ami van, az, amit már amúgy is sajátotoknak tudhattok. Kell még valami, kell az az érzés, hogy tudjátok, valakinek fájdalmat okoztok, csak hogy a lelkiismeretek egy kicsit is megnyugodjon. Te engem pontosan ezért vettél el a családomtól, semmi másért. Nem azért mert annyira jó lett volna velem a szex, hogy ne tudj élni nélkülem – nevettem fel a fejemet csóválva, mondatomra pedig Harry egész testében megfeszült. – Azért vettél meg, mert neked úgy könnyebb lett az életed. De közben a másikkal, velem, nem törődtél. Nem érdekelt, hogy az önös vágyaid elérése érdekében az én életemet a földbe tiportad. Egyikőtöket sem érdekli ez. És soha nem is fogja.

Könnyeimnek szabad utat adva hagytam, hogy mint amikor a kelleténél jóval nagyobb sugáron nyílik meg a csap, szántsák fel az arcomat, majd cseppenjenek le pulóveremre. Sebesen perdültem meg a sarkaimon és több időt nem kívánva itt eltölteni, az ajtóhoz igyekeztem.

  – Rosalie – sóhajtva torpantam meg, ujjaim a kilincset fogták közre, szívem gyorsan és hangosan dübörgött mellkasomban. Oldalra fordítottam a fejemet, jelezve Harrynek, hogy hallgatom. És én marha..bizakodtam. Bíztam benne, hogy az az átkozott csók, ami akkor ugyanezen az emeleten csattant el köztünk, nem csak nekem, de neki is..nos, jelentett valamit. Nem vágytam arra, hogy sokat jelentsen, hogy nagy jelentéssel bírjon. Mindössze annyit szerettem volna, hogy ha másért nem is, de a csók hatása miatt valami olyat tegyen, ami segít nekem átlátni ezt az egész elcseszett helyzetet. – Vannak..vannak dolgok amikről nem tudsz, amikről jobb, ha nem tudsz. Hidd el nekem. De..de jelenleg ez a helyes. És ezen nem fogok változtatni, mert...

  – Rohadj meg.

Nem kiabáltam.

Nem kezdtem újabb vitába.

A vállam felett néztem vissza smaragdzöld íriszeibe, amikben valamiféle furcsa érzelem táncolt, de nem néztem eleget ahhoz, hogy rájöjjek mégis mi lehetett az. Tettetett nyugodtsággal ejtettem ki ezt a két szót, ami után kitártam magam előtt az ajtót és szapora, nehéz légzéssel siettem be a szobámba.

Mint két nappal ezelőtt.

•••

•••••••••••••••••
midnightwhiteowl
Ladybady
ladyshitgirl
hungarianwriter