•••

•••

Vincenzo a hazatérése után nem tudott a húgai szemébe nézni. Nem akart a szemükbe nézni, nem csak nem tudott. Szabályosan képtelennek érezte magát, hogy ezt tegye. Pedig aligha volt más lehetősége. Amint belépett az otthonukba, füleit már meg is csapta a tv-ből áradó halk zaj, ami feltehetőleg valamiféle bűn rossz, teljes mértékben sablon történetre alapuló film vagy éppen sorozattól érkezett. Ezen elmosolyodott. A négy testvér között még ebben is volt különbség. Amíg a három lány szerette a Vincenzo által szemétnek titulált gyártmányokat, addig ő maga leragadt az igaz történtek alapján elkészített filmeknél, a természet- és történelmi filmeknél, a dokumentációknál és a horror, thriller féle jóságoknál. Persze testvérei mindezt amennyire csak lehet megvetik, akárcsak ő az olyan sablonos filmeket, mint például a Szürke ötven árnyalata című kreálmányt. A mai napig kirázza a hideg, ha eszébe jut, hogy Nina, Luna és Rosalie a tudta nélkül mentek el megnézni a filmet a moziban. Nem azért, mert nélküle tették ezt, sokkal inkább a gondolat, hogy lány testvérei érdekeltek az ilyen...témában, volt, ami egy kicsit észhez térítette. Azóta valahányszor egy srác próbálta megközelíteni a húgai közül bármelyiket, ő első körben kipuhatolózta a csapattársainál, hogy mégis milyen szándékai lehetnek.

Lehet, hogy Rosalie tölti be a szülőszerepet az életünkben, de az én feladatom, hogy csak normális fazonok környékezzék meg a kishúgaimat. Akiknek egykor még én magam is cseréltem pelenkát és a hányásukat is letöröltem már az arcukról.

– Vince?! Az ég szerelmére, már azt hittem bajod esett! Mi volt? Megtaláltad? Bella beavatott minket, nem érdekel a hogyan procedúra, csak hogy megvan-e. Na?

Összeszorított állkapoccsal nézett végig a körülötte álló három lányon, de nem volt képes szóra bírni magát. Csak állt ott, kezei a nadrágja zsebében, kabátja lezserül lógott le vállairól, aminek egyik belső zsebében ott pihent egy levél. Csak néhány percre ment el a kocsi közeléből, hogy jobban, alaposabban megnézze azt a meglepően elhagyatott utcát, ahol a kocsit találta. Annak hátsó üléseinek egyike előtt ott hevert a fehér telefon. Szóval jó helyen járt, csak a nővére hiányzott az összképből. Dühös volt, nem, valami egészen más, aminek csak részben volt köze a dühöz. Kezei remegtek, amikor visszatért az autóhoz és a földön meglátta a fehér borítékot. Fogait olyan erősen préselte össze, hogy egyáltalán nem volt elképzelhetetlen egy esetleges állkapocstörés. Szemei vérben forogtak, mire a levél végére ért.

– A kurva életbe! – kiáltotta, elhajítva magától a nővére levelét.

Szeretlek titeket, ne feledjétek, soha, de kérlek ne keress. Mondd a rendőrségen, hogy jól vagyok, élek és virulok, Vince, de kérlek, a saját magad és a lányok jóléte érdekében, ne keress. Ígérem, hogy mindent el fogok nektek magyarázni, de csak majd ha eljön az ideje. Egyelőre maradjunk annyiban, hogy igyekszem haza térni hozzátok. Amennyire gyorsan csak lehetséges.
Szeretlek. Mindennél jobban, Vincenzo Salinas, ezt mondd meg a lányoknak is, kérlek. Ti vagytok életem legkedvesebb ajándékai, még akkor is, ha csak testvérek vagyunk. Hamarosan pedig újra én csinálom nektek a reggelit. Szavamat adom nektek.

És most, hogy ott állt a kiváncsi, várakozó tekintetű húgai előtt, annak a rohadt levélnek akkora súlya lett, hogy úgy érezte mindjárt leszakad róla a kabátja. Vele együtt meg talán a föld is megnyílik alatta, aminek éppen ebben a pillanatban talán mindennél jobban örülne. Nem akarja, hogy a húgai rosszul érezzék magukat. Hogy csalódjanak benne, amiért arra is képtelen volt, hogy megtalálja a nővérüket, aki tizennégy éves korától kezdve nekik szentelte az egész életét. Minden egyes napot. Minden egyes órát, percet, másodpercet – egész egyszerűen mindent. És Vincenzo kezdte úgy érezni, hogy fojtogatja a ház.

– Vince, minden rendben? – lépett hozzá közelebb Nina, kezét bátyja vállára simította, kissé rémülten vizslatva az arcát.

Válasz helyett csak egy mély lélegzetet vett és megcsóválta a fejét.

– Nem találtam meg – suttogta, homlokát mély barázdák telítették el, amikor összevonta szemöldökeit. – Csak azt az átkozott kocsit. Benne volt a telefonja, de ő nem volt..sehol. Én..sajnálom lányok. Sajnálom, hogy nem hoztam haza – dörzsölte meg a szemeit, mire Luna elkerekedett szemekkel sietett bátyjához és ölelte magához szorosan.

– Nincsen semmi baj. Te is tudod, hogy Rosalie kemény lány, bárhol is legyen, akárkivel is legyen, meg fog gyűlni vele a baja. Utána meg velem, mert kikaparom a szemeit. De a lényeg, hogy van egy hely, ahonnan el tudunk indulni. Menjünk a rendőrségre, mesélj el nekik mindent és akkor...

Vincenzo megrázta a fejét. – Nem, azt nem tehetem.

Nina megilletődve fonta össze maga előtt a kezeit.

– Tudod, már éppen kezdtelek megsajnálni, erre megszólalsz. Beverted a fejedet valahova? Még jó, hogy elmegyünk a rendőrségre. Bella, tudnál vezetni? Félő, hogy Vincenzot le kell kötöznünk – dünnyögte mondandója végét a lány, de még mielőtt nővérük barátnője bármit is reagálhatott volna, Vincenzo eltolta magától a szintén értetlenül pislogó Lunat, hogy könnyedén előhúzza zsebéből a levelet.

– Nem mehetek el a rendőrségre, mert Rosalie kérte ezt. Tessék, nyugodtan olvassátok el. A kocsi mellett találtam, amikor visszamentem hozzá.

A három lányt kikerülve felsétált az emeletre, majd mielőtt bement volna a saját szobájába, egy gondolat arra késztette, hogy köszönjön édesanyjának. Sóhajtva hunyta le egy pillanat erejéig szemeit, miközben ujjait a kilincs köré fonta és lassan benyitott anyja szobájába.

– Szia mama.

Halkan lépdelt az ágya mellé, ahol aztán helyet is foglalt. Kezét kinyújtva simított végig a nő arcán, ajkai halvány, erőtlen mosolyra húzódtak.

Alaposan megnézte magának a nő vonásait. Nyugodt volt, úgy nézett ki, mint akinek éppen hat az a rengeteg fájdalomcsillapító és nem érzi a daganatok okozta erős fájdalmat. Már éppen megnyugodott, hogy legalább ő jól van.

Csakhogy amikor puszit nyomott az arcára, feltűnően nagy csend fogadta.

– Anya? – nyomta két ujját azonnal a nő nyakához, de rögtön ezután rémülten ordította el magát, fogalma sincs, pontosan melyik testvérének nevét kiáltva. De hatásos volt, mert alig néhány másodperc eltelte után egy alig levegőt kapó Luna trappolt be a szobába. Arcán könnyek folytak végig, valószínűleg a levél miatt. Amikor pedig felfogta mit lát maga előtt, ahogy bátyja az ágyon térdelve próbálja újraéleszteni az anyját csak még jobban sírni kezdett. – Luna, Luna, hívd a 911-et! Basszameg, Luna!

De a lány csak állt, remegő kezekkel, a szükségesnél sokkal, sokkal lassabban húzva elő telefonját a zsebéből, és amikor odakerült a sor, hogy beüsse a számot, Nina és Bella is berontottak a szobába. Nina Lunahoz hasonló módon kezdett még jobban sírni, egyedül Bella volt az, aki elmarta Luna kezéből a mobilt és ugyan remegő hangon, de elmagyarázta, hogy miért kell a sürgős segítség.

Hét perccel később a mentősök mindenféle felszereléssel érkeztek meg a házukba, majd fel az emeletre a még mindig nem felébredt nő köré gyűlve.

A mentősök közül valamelyik, egy idősebb férfi Vincenzot a vállánál megragadva irányította a kicsit távolabb ácsorgó testvéreihez, akik azonnal az oldalához bújtak.

Egymást ölelve vártak és vártak, mindaddig, amíg ugyanaz az idős férfi feléjük nem fordult. Szemeiben csalódottság, együttérzés és fájdalom keveredett, ahogy végig nézett a két még mindig fájdalmasan síró lányon. A saját lányára emlékeztették, ezért is esett nehezére megszólalni, miközben munkatársai folytatták a tevékenységüket.

•••

– Ó, szóval azt mondod, hogy ez a.. Mhm, zöld turmix, segíteni fog nekem?

Próbáltam türtőztetni magamat, de amikor Mrs Radley mindkettőnk elé letett egy olyan zöld akármivel megtöltött poharat, visszajött a fürdés után érzékelt rosszullét. De az a rossz fajta. Amelyik az egész lényedre kihat, annyira, hogy azt kívánod bár egészen addig aludhatnál, amíg ez az érzés el nem hagyja a hasadat. A torkodat. És úgy általában a gondolataidat is.

– Igen – vetett egy szúrós pillantást Ninara, mire az csak fájdalmasan nyögött fel. – És te is. Tessék meginni – bökött felém mutatóujjával, miközben egy tálcára pakolta az alig negyed óra, húsz perccel ezelőtt elkészült ebédet, ami legnagyobb bánatomra hihetetlen jól nézett ki, sőt, az illatától is összefutott a nyál a számban, de a rosszullétem hamar jelezte, hogy ma semmi különösebben finomat nem leszek képes lenyelni. – Na. Ezt gyorsan felviszem Harrynek, mire visszatérek szeretném, hogy megigyátok. Az utolsó cseppig. És ne merészeljetek kiönteni, mert tudni fogom. Hm?

Megerősítésre várva pislogott ránk párat a korához képest hihetetlen jó formában lévő idős asszony, majd amikor mindketten bólintottunk, széles vigyorra húzva ajkait ragadta meg a tálcát és indult volna el az emeletre vezető lépcső irányába, amikor Nina közbeszólt.

– Mrs Radley, Rosalie úgyis a szobájába tart, felviszi ő a tálcát a bátyámnak.

– Mi van? Nem! Az különben is az ötödik emelet, fel sem mehetek oda. És a nőit sem szeretném látni – dünnyögtem a végét egy kissé frusztráltan.

– Milyen nőket? – biccentette oldalra értetlenül a fejét Mrs Radley, miközben elém csúsztatta a megpakolt tálcát. – Ha Harry kérdezi, hogy hol vagyok, mondd neki, hogy a húgát kúrálom a másnaposságból. És ezt vidd magaddal, de mindenképpen idd meg. És üzenem neki, hogy jó étvágyat.

A gyors hadarását lassan felfogva bólogattam, de az állkapcsom összeszorult, amikor két kezemmel markoltam rá a tálca fogantyúira és indultam el a lépcső irányába. Öt emelet, ekkora kibírhatatlan fejfájás, kiváncsi tekintetek, egyensúly megtartása és még ez az irtózatos kinézetű ital is itt pihen előttem. Hirtelen rosszabbul éreztem magam mint a tusolásom óta bármelyik másik pillanatban. Amikor pedig arra gondoltam, hogy megint a közelében kell lennem, szerettem volna levetni magamat az utolsó előtti lépcsőfokról. Nina és Mrs Radley. Rosszabbak mint Nina és Luna. Egyértelműen.

A tálcát a hasamnak támasztva emeltem fel egyik kezemet, hogy kopogjak az ajtaján, majd miután hallottam egy elfojtott gyere választ, nagyot sóhajtva nyomtam le a kilincset és léptem be az irodájába. Ugyanúgy nézett ki, mint amikor a legelső napon Philip behozott ide magával, annyi különbséggel, hogy most az egész helyiséget a nap erős fénye töltötte be, az ablakok tárva álltak, így az itteni hőmérséklet is jóval hűvösebb volt mint a ház bármely másik részében.

Aztán szemeim őt is megtalálták.

Háttal állt nekem...félmeztelenül. És melegítőnadrágban, várjunk, jó helyre jöttem én? A verőfényes napsütésben alaposan megfigyeltem az ablak előtt álló sziluettjét és csak akkor tűnt fel igazán, hogy szaporán lélegzett. Haját egy kontyba fogta össze a feje tetején, kézfejei bandázzsal voltak bekötözve, felkarján feltehetőleg izzadtság csillogott. Nem nézett hátra az érkezésemre, ezért megragadtam az alkalmat, a tálcát leraktam az asztalára és gyorsan megperdülve a sarkaimon már ismét az ajtó előtt álltam, ujjaim erősen markoltak rá a kilincsre és már éppen kijutottam, amikor egy fehér fáslival betekert kézfej nyúlt el a fejem mellett és csukta be előttem az ajtót.

– Pedig azt hittem nem fogsz megfordulni.

– Nem akartam – válaszolta, a másik keze hirtelen derekamon landolt.

Hüvelykujjával a pulóverem alá nyúlva kezdett köröket rajzolni a bőrömre.

A lélegzetem hirtelen akadt el, amikor mellkasa hátamnak préselődött, homlokát a vállamra hajtotta. – Jobban vagy?

– Azt hittem nem érdekel. És ha megbocsátasz, akkor mennék, mert dolgom van.

Mélyről felszakadó sóhajt hallatott a hátam mögött, olyat, ami az én ajkaim közt is kiszaladt, amikor megint fel tudtam lélegezni, miután teste eltávolodott enyémtől és a kezét is levette az ajtóról. Elmotyogtam egy gyors és alig hallható köszönömöt, majd az ajtót feltépve gyors léptekkel iramodtam meg a folyosón, hogy minél előbb futhassak le a lépcsőn.

De még mielőtt bármi ilyet tehettem volna, két kar fonódott a derekam köré, a hátam a másodperc töredéke alatt érintkezett a fallal. Meglepődve kiáltottam fel, kezeimet a mellkasára tapasztva, minduntalan próbálva távol tartani magamtól.

– Mi a fenét művelsz? – vizslattam arcát nagyra nyílt szemekkel, kizárva fejemből a tényt, hogy mennyire jó érzés ahogy bőrünk érintkezik. Még ha ez csak a tenyereimet és a mellkasát is érinti. Akkor is. Nagyot kellett nyelnem, amikor hatalmas, befáslizott tenyerei feljebb araszoltak a pulóverem alatt, a hátamra. – Eressz el. Mindketten tudjuk, hogy ez...

– Mit tudunk? Mert én őszintén úgy érzem magam, mint akinek minden egyes ép és józan gondolatát kitörölték az elméjéből. Szóval mondd, Rosalie. Mit tudunk?

Felemeltem a fejemet, hogy izmos és tetovált mellkasa helyet smaragdzöld íriszeit lássam magam előtt. Nem tudom, hogy valóban ez lett volna-e a megfelelő lépés, de most már megtettem, szóval teljesen mindegy.

– Hm? Mit tudunk?

– Talán, hogy sosem működne.

– Micsoda? – kérdezte halkan, majd lábait kissé nagyobb terpeszbe helyezve lehajolt és a pulóvert oldalra tolva ajkaival a nyakam vékony bőr felületéhez közelített.

– E-ez az e-egész.

Olyan nagy erővel és hanggal dübörgött a szívem a mellkasomban, hogy szinte biztosra vettem, ő is hallja és érzi is mindezt, amikor azokat a kívánatos, rózsaszínű ajkait lassan húzta végig az állkapcsomtól kezdve egészen a nyakhajlatomig.

– Harry – leheltem nevét, próbálva észhez téríteni magamat, de úgy tűnt a neve kiejtése egyáltalán nem azt a hatást érte el nálunk, aminek én örültem volna.

Felnyögtem, miután megéreztem, hogy szívni kezdte a vékony bőrt és kezei fenekemre csúsztak. Ujjaim önálló életre kelve futottak végig még mindig izzadt karjain, a mellkasán keresztül fel a tarkójára, onnan pedig már én magam akartam beletúrni a hajába, de mivel még mindig össze volt fogva a feje tetején, megelégedtem annyival, hogy ujjaim a tarkóját simogatták.

Kirázott a hideg, amikor eltávolodott tőlem és szapora légzéssel húzott magához annyira közel, hogy még az orrunk is összeért.

  – Most már tényleg meg akarlak csókolni.

Fogalmam sincs melyikünk tette meg az első lépést, hogy melyikünk mozdult meg először, de nem kizárt, hogy mindent egyszerre, szinkronban tettünk. Kezeivel erősen tartott, míg én lábujjhegyre emelkedve préseltem magamat még közelebb hozzá, kezeimet a nyaka körül összefonva.

Ajkai íze mámorító volt, szemeim saját maguktól csukódtak le az érintkezés hatására és jóleső sóhaj szakadt fel a torkomból, amikor alsó ajkamba harapott, így követelve a számba való bejutást.

  – Az ágyamon akarlak. Mindenedet akarom, Rosalie.

Ez volt az, ami észhez térített. Mint egy hidegzuhany a nyári forróság után, úgy jutott el a tudatomig, hogy mi is történik most egészen pontosan.

Az, amit kikötöttem, hogy nem fog megtörténni.

  – Állj. Nem, én..hadd menjek, Harry. Kérlek – könyörögtem, eltávolodva tőle, amire csak egy nagyon értetlen és megütközött pillantást kaptam.

Kezeit elemelte testemről, aztán a fejét rázva tett egy lépést hátrafele. Vissza sem nézve léptem el mellette, a lehető leggyorsabban lerohanva a lépcsőn a harmadik emeletre, ott is be a szobámba.

Az ajtót kulcsra zártam és könnyeimet tovább nem visszatartva fúrtam arcomat a párnába.

El kell tűnnöm innen.

•••

•••••••••••••
midnightwhiteowl
Ladybady
hungarianwriter
ladyshitgirl