•••

•••

Képtelen volt koncentrálni arra, amit Philip magyarázott neki arról, hogy kivel és mikor kéne találkozniuk annak érdekében, hogy a másik tudta nélkül játszhassák ki a jelenlegi ellenségeiket. Gondolataiban elmélyülve vette szemügyre alaposabban az öccsét. Vonásai kemények voltak, szemeiben, ahogy Ivanov és Manuel párosáról beszélt, mérhetetlen düh gyűlt össze, de a szemein kívül a legfiatalabb Styles-fiú egész teste arról árulkodott, hogy majd' szétveti az ideg. Az egészen pontos okát ennek nem tudta, dühének csak azt a nagy részét tudta kitotózni önállóan, mások segítsége nélkül, ami az ő lelkét is nyomta. Már két napja, miután megtörtént az az átkozott csók és Philip aznap rárontott a konyhában. Azóta összefolytak a napok, az órák, a percek és a másodpercek, de talán még azok aprócska töredékei is. Jelenleg úgy érzékelte az időt, mint egy folyót, ami lehetetlent nem ismerve fúrt magának utat a természetben, hogy eljusson oda, ahova igazán vágyik. A tengerbe. Az otthonába, ha úgy vesszük.

Áthág mindenen, csak hogy olyan helyre kerüljön, ahol jól érzi magát. És amikor ugyanezt az elméletet magával vonta össze, egy résznél megakadt. Az otthon résznél. Addig a pontig volt csak képes azonosulni az elképzelt folyóval, amíg el nem érte a pontot, hogy a folyó haza talált.

Philip haragos, felbőszült és hadaró hangját kizárva a fejéből tovább játszott a gondolattal, kezei összekulcsolva pihentek az álla alatt.

Hol az ő otthona? Megtalálta már egyáltalán? Mi az ő otthona? Vagy éppen...ki jelenti neki az otthont?

A családja? Részben, igen. Mindennél jobban szereti fiatal testvéreit, akkor is, ha nem ugyanattól az anyától származnak és csak az apjuk közös. De ugyanaz a vér csorgadozik ereikben, mind a négyen ugyanazt a nevet viselik, ezért a tény, hogy Nina, Georgio és Philip az apja második házasságából vannak, teljesen eltörpülni látszott a ténnyel szemben, amelyik egyértelműen azt mutatta, hogy jobb testvérek már nem is lehetnének. Szerették egymást, képesek voltak bármit megtenni a másikért, sokszor az életüket adták volna azért, hogy testvérüknek véletlenül se essen baja. Ez már jóval azelőtt is így volt, amikor Harry épphogy átvette az apja helyét, az apja csomagját, ami egy az egész világot érintő maffia volt. Tizenkilenc éves volt csupán, amikor apja úgy döntött ideje, hogy visszavonuljon a feleségével együtt és eltűnjenek a világ szeme elől.

Aztán egy fokkal megint tovább merészkedett a gondolataival. Azon már túltette magát, hogy Rosalie egyértelműen egy szörnyetegként tekintett rá, ez részben még a helyzetén is könnyített valamennyit. Mindenki így kezelte. Az alvilágban ő volt az egyik, ha nem a legkegyetlenebb maffiózó. Élvezetet talált emberek kínzásában. Abban, hogy életeket tett tönkre. De ezt csak azokkal az emberekkel tette, akik megérdemelték. Soha, egyetlen ártatlan embert nem bántott, sőt, ha valamelyik besúgójától tudomást szerzett arról, hogy valamelyik ágazat nőkkel vagy gyerekekkel kereskedett, ő volt az első aki tett ez ellen.

Rosalie egyértelműen befészkelte magát az elméjébe, de egy olyan szinten, amitől úgy érezte sosem fog megszabadulni. És amikor egy mondat átsuhant a kesze-kusza gondolatai között, hirtelen lefagyott.

De nem is akarok tőle megszabadulni.

Nagyra nyílt szemekkel, apró, szinte észrevehetetlen mozdulatokkal húzta elő nadrágja zsebéből a telefonját, majd néhány rövidke pillanat eltelte után a fejét lehajtva kereste ki édesapja nevét a kontaktjai közt. Nem volt nehéz feladat, a közvetlen közeli családján kívül csak Mrs Radley, Antonio – csakis azért, mert Ninaval...elvannak – és néhány megbízható ember kapott helyet a telefonjában. Másra nem volt szüksége és ahhoz meg aztán végképp nem volt idegzete, hogy a nap huszonnégy órájában keressék meg idiótábbnál idiótább üzenetekkel, kérdésekkel...mindennel. Jó volt ez így, ahogy volt, néhány ember és ennyi. Tökéletesen elég volt.

Honnan tudtad, hogy Amelia az igazi?

Ó, köszönöm kérdésedet, remekül vagyok, te hogy érzed magad? Amelia is jól van, élvezzük Tennessee-t, bár nekem már hiányzik Kalifornia.

Mhm, szia apa.

A fejét megcsóválva nyelte vissza kitörni készülő mosolyát, miután gyorsan olvasta el apja azonnal érkező válaszát. Jó, egy kicsit talán hirtelen volt az üzenete, de amikor egy apa azt mondja a fiának, hogy ha bármi van, írja fel és ő megpróbál majd a segítségére lenni, akkor azt nem így gondolta? Csak mert Harry igen. Ez pedig a különösebb bevezetés nélküli üzenetén is egyértelműen látható.

Hogy kérdésedre válaszoljak, nem tudtam. Legalábbis addig nem, amíg egy nap szét akarta törni a fejemen az egyik vázát, amiért egészen addig titkoltam előle valamit. De azt is csak azért, mert a munkámmal volt kapcsolatos és féltem, hogy ez talán elijesztené. De..ki a lány? Ismerem? Ha nem, akkor szeretném mihamarabb megismerni. Amelia üzeni, hogy ő is. Vacsorázhatnánk együtt, vagy hasonló. Őt meg hozd el magaddal.

Megint vissza kellett nyelni a mosolyát. Szerette az apját. Annak ellenére is, hogy gyerekkorában nem volt annyira jelen mint arra neki szüksége lett volna és mindig a munkájába temetkezett. Legalábbis addig, amíg Amelia fel nem bukkant az életükben. Akkortájt megint csak ketten voltak, egy vagy másfél évvel a nagyanyja halála után. Amelia az apjának dolgozott, a szobalányok egyike volt. Egyik nap éppen Harry szobáját takarította, amikor az akkor még tinédzser fiú szipogva vetette magát az ágyára, észre sem véve a polcait letörlő nőt. Az ő szíve megesett a fiatal fiún és nem törődve a már akkor is érvényes szabályokkal, megnyugtatta. Gregorio Styles arra lépett be fia szobájába, hogy Harry a nő karjai közt szuszog, szorosan kapaszkodva belé. Az volt a nap, hogy az akkora maffiavezér ismét kinyílni érezte szívét. Rá három évre pedig megszületett Georgio. Őt követte Philip és végül Nina.

Apját válasz nélkül hagyva nézett ismét öccsére. Aztán eszébe jutott Rosalie, ahogy abban az istenverte szűk, az alakját tökéletesen megmutató spandex nadrágban állt tőle mindössze néhány méterre, pulóverbe bújtatott kezeit egy kicsivel mellei alatt összefonva, kócos és a reggeli futás miatt enyhén izzadt hajától csak még őrületbe ejtőbben festett. Gyönyörű volt, és ezzel Harry teljes mértékben tisztában. Fekete enyhén göndör haja már a legelső alkalommal is felhívta magára a figyelmét, míg azok a csodálatos íriszei egy ideje új rezidenciára találtak az elméje formájában. Megőrjítette a heves természetű lány és amikor teste egy kicsivel délebbi részének megint túlságosan tetszett a lány gondolata úgy döntött nem vár tovább.

Philip szája 'o' alakot formált, amikor szemei alapos figyelemmel követték bátyja cselekedeteit. A kelleténél egy kicsit nagyobb vehemenciával tolta ki maga alól a forgósszéket, aminek támlája kis híján az ablakpárkánynak csapódott és Philip akaratlanul is elnevette magát, amikor tekintete lejjebb tévedt.

  – Fiatal vagyok, hogy nagybácsinak szólítsanak, rendben? – vakarta meg homlokát, szemeit Harryével összekapcsolva, közben mindentudó félmosolyra húzva ajkait. – Nagyon fiatal.

  – Ó, fogd már be – válaszolta Harry megforgatva szemeit és már el is hagyta az irodáját.

Rosalie Salinas..a végzetem leszel, te nőszemély.

•••

Túlságosan nagy volt bennem a feszültség ahhoz, hogy egyetlen langyos zuhany kiűzze belőlem a hátramaradt részeit. Forrófejű voltam, ez az egész családom számára világos volt, akár a nap, de ők azt is tudták, hogy velem létrejövő veszekedések esetén jobb megtartani a kettő vagy több méternyi távolságot a békesség érdekében, valamint az sem rossz cselekedet velem szemben, ha igazat adnak nekem. Sokszor akkor is, ha amúgy tényleg nincs teljesen igazam. Olyankor, miután kitisztult a fejünk, mindig meg szoktuk beszélni a történteket, hogy ki mire gondolt egészen pontosan és a végén mindkét fél bocsánatot kért a saját részéért. Mindig így történt.

De most?

Most éppenséggel nekem van igazam, tudom, érzem, a fenébe is, de Harry..Mhm, Harry olyan részeket ért el bennem a rideg viselkedésével, azzal, hogy úgy tűnt egyáltalán nem ér el hozzá mindaz, amit hol dühösen, hol a sírás határán állva közöltem vele szemtől szembe, hogy legszívesebben kilöktem volna az irodája ablakán. Örömmel.

Egész egyszerűen utáltam, hogy nem úgy folyt le a vitánk, ahogy az Vincenzoval, vagy éppen a lányok egyikével szokott. Nem éreztem magam teljesen nyeregben, mert itt nem én voltam az, akire mindenki számított. Ebben a házban nem én voltam az, aki mindenről tudott mindent, aki mindig tudta mit kell tenni bizonyos szituációkban, aki kívülről fújta a testvérei kedvenc ételeinek receptjeit, és így tovább. New York-ban, otthon én voltam a főnök, ha lehet ezt így mondani. És nem rosszból, de tényleg én voltam otthon az, aki kezében tartotta a dolgokat. A testvéreimen és az anyánkon kívül mindent én irányítottam. Amíg Vincenzo nem volt elég érett viselkedésű, még a villanykörtéket is én cseréltem. Itt, Southampton-ban azonban senki sem voltam. Lényegében. Csak egy táncos, aki alkalomadtán perdült egyet-kettőt a klubban található színpadon és az arra biztosított rúdon, miközben abban bízott, hogy itt nem fajul el annyira a dolog mint alig két hónapja Raynek hála.

Az utolsó fekvő támaszt fejeztem be, ami után a hátamra fordulva meredtem fel a plafonra. Az arcom valószínűleg vörös volt a hirtelen elkezdett edzéstől, a hajamat igaz, lófarokba kötöttem össze, de göndör tincseim végei így is a fedetlen, egyben pedig izzadt vállaimra tapadtak. Mellkasom gyors tempóban emelkedett és süllyedt vissza, a normális helyzeténél jóval mélyebbre, miközben mindkét kezemet a homlokomra tapasztottam. Fizikailag kimerültem, de az érzelmeim továbbra is egy kész hullámvasúton utaztak, egy olyanon, amelyik szinte csak felfele tartott.

Kopogás rántott vissza a valóságba, mire egy kicsit meggyötörten tápászkodtam fel a padlóról, remegő lábakkal közelítve a hófehér ajtóhoz, amit rögtön az érkezésem után ki is nyitottam.

Megakadtam, amikor Harry alakját véltem felfedezni a folyosón, az ajtó előtt, kezei az ajtókeretet markolták, miközben nyelvét végighúzta ajkain, ezáltal benedvesítve azokat.

– Igazad van.

– Szívtál valamit? – nyíltak nagyra szemeim szavai hallatán.

Ez a két szó minden volt, csak nem Harry Styles.

  – Bár a pince közel háromnegyede tele van, így a lehetőség is adott, az egészségemet ennél azért jóval fontosabbnak tartom – húzta féloldalas mosolyra ajkait. Korábbi dühének minden egyes jele eltűnt, mind az arcvonásaiból, mind testtartásából, de még a szemeiből is.

  – Akkor részeg vagy – fontam össze magam előtt kezeimet és nagyot nyeltem, amikor ezen tettem következtében eszembe jutott, hogy csak egy fekete sportmelltartót viselek a pulóverem helyett.

Megint megnyalta ajkait és egy lépéssel közelebb került hozzám, kezei még mindig az ajtófélfában kapaszkodtak.

  – Tévedsz. Megint – motyogta, mosolyából nem engedve.

Megráztam a fejemet, ujjaimat újból a kilincsre kulcsolva. – Nézd, nem kérek a játékaidból. Alig egy órája egyeztünk meg abban, hogy hanyagoljuk egymást, egyben megmaradunk a munkáltató és dolgozó, csakis a munkára irányuló kapcsolatnál. Azt hittem világos voltam odafent.

  – Tudod, amikor a hátad mögül süt rád a nap, olyan vagy mint egy angyal.

Elakadt a lélegzetem és nem örültem, amikor egy egész lepke generáció kelt életre a hasamban, a szívem pedig az előbbi, fizikai megerőltetés utáni gyors tempónál is gyorsabban kalapált a szívemben.

  – Ez valami nagyon erős cucc lehetett – meredtem rá úgy, mint akinek elment az esze.

Mert ezek után semmi másra nem tudtam gondolni. Lehetetlen volt.

  – Nem szívtam, nem is ittam, én csak.. non so cosa mi fai – vonta meg vállait, arcán most játékos mosoly pihent.
[olasz: non so cosa mi fai - nem tudom mit teszel velem]

  – Nem. Értek. Olaszul – tagoltam frusztráltan kifújva a levegőt, két ujjam közé csípve az orrnyergemet, lassan masszírozva azt.

  – Nem baj.

Két szó, egy hirtelen és gyors lépés és már a szobámban is van. Engem, illetve bármiféle reakciómat megelőzve kinyújtotta kezét és belökte maga után az ajtót, elfordítva a zárban a kulcsot.

Nagyot nyeltem, miközben a szoba hőmérséklete a kellemesről hirtelen ugrott fel egészen forróra. Túl forróra.

  – Az a helyzet..hogy gondolkodtam – kezdte, lassú léptekkel közeledve hozzám.

Én gyors léptekkel hátráltam előle.

  – A gondolkodás nem mindig jelent jót – hátráltam folyamatosan, bízva abban, hogy..nem, semmiben sem bíztam.

A szívem, de még az agyam is feladta a harcot. Valahol a szoba közepén torpantam meg, hagyva neki, hogy közvetlen előttem álljon meg, kezei könnyedén simultak arcomra. Szemeim rebegve csukódtak le.

  – Rosalie, én.. az én életem..kacifántos. Veszélyes. Sötét. Lényegében minden, ami te nem vagy – húzta végig mutatóujját a halántékomtól, át az állkapcsomon, le a nyakam, a kulcscsontom mentén, végül pedig a melltartó felső szegélyénél állította meg kezét. Gyengédség áradt szavaiból, szemei valami egyelőre ismeretlen, ezidáig talán ha egyszer látott érzelmet tartottak magukban, valami olyat, amitől smaragdzöld szemei most sokkal világosabban csillogtak az ablakon beszűrődő napfény hatására. – És most nem lennék itt, ha nem lenne benned valami, ami olyan szinten vonz, hogy az szerintem már beteges – rázta meg a fejét, néhány centivel közelebb hajolva hozzám, mutatóujja a fekete anyagról mellemre csúszott. Sóhaj szaladt ki ajkaim közt. Elmosolyodott. – Az előbb..amiket mondtál – nyelt egyet. – Igazad van. Élvezem, ha embereket büntethetek, ha én lehetek az, akinek könyörögnek, hogy hagyja meg az életüket. Rosszul hangzik, de..ez az életem. Ez a munkám. A feladatom. De tudnod kell, hogy ártatlanokat nem bántok. Soha, senkit, akinek nincs olyan tette, ami bántást érdemelne.

  – Engem mégsem engedsz elmenni. Pedig tudod, hogy semmit sem követtem el. Mégis itt tartasz, mint egy foglyot, ahelyett, hogy hagynád, hadd térjek vissza a családomhoz – suttogtam remegő hangon, szemeim folyamatosan az övéit kutatták, de csupán csak addig, amíg egy furcsa grimasszal az arcán le nem csukta szemhéjait.

  – Mert nem tehetem.

  – Miért nem?

Megrovó tekintettel pislogott le rám, miközben megrázta a fejét.

  – Tönkre vágod a pillanatunkat.

  – Nekünk nincsenek pillanataink – feleltem azonnal, de csak oldalra biccentette a fejét.

  – De lesz. Sok.

És akkor, ott, Southampton egyik óceánparti villájában Harry, az olasz maffiavezér mindkét keze csípőmön landolt, olyan közel húzva magához, amennyire az emberileg csak lehetséges és ajkai bekebelezték enyéimet.

De meglehet, hogy nem csak az ajkaimat foglalta le.

Meglehet, hogy a kelleténél sokkal több mindent foglalt le.

Sokkal többet.

•••

••••••••••••••••
midnightwhiteowl
Ladybady
ladyshitgirl
hungarianwriter