•••

•••

Lelkileg, érzelmileg egyre jobban kezdtem azt érezni, hogy a lehető legkevésbé sem állok már stabil talajon. Nem, egyáltalán nem tudom ezt elmondani magamról, akkor sem, ha nagyon szeretném ezt tenni. De amióta Philip megvett azon az átkozott éjszakán, sőt, leginkább azóta, hogy lefeküdtem vele Ray klubjában, olyan szinten megváltozott és felfordult az életem, hogy lassan teljesen el fogom veszíteni felette az irányítást. Bár a jelenlegi állapotomban egyáltalán nem kizárt, hogy már réges-régen elvesztettem. Sőt. Kifejezetten nagy rá az esély, mindenféle túlzás nélkül is.

Törölközőt tekertem magam köré, miután kiléptem a fürdőkabinból, ahol sikeresen lemostam magamról a rám száradt sárga tojást, illetve a héjak apró darabkáit is sikeresen kiszedtem a hajamból, a tarkómról, meg úgy általában mindenhonnan is eltüntettem őket. A ruháim és Harry inge a szennyes kosár tetejéről lógtak le félig, mivel nem akartam őket bele dobni, hogy aztán az egész tojásos legyen. Így is több dolog úszott már tojásban, mint amennyinek kellett volna.

Testemről felitattam a vízcseppeket, majd a fésűmmel néhányszor átfutottam a kissé kócos hajamon, végül pedig a gondolataimba merülve vettem magamra a friss és tiszta ruhákat, amiket még fürdés előtt vettem ki a szekrényemből. A pulóvert még Lunatól kaptam a huszonharmadik születésnapomra, de elmondása szerint csakis azért, mert Nina és Vincenzo megelőzték őt a vásárlással és neki maradt a ruha lehetősége. Emlékszem, Vince akkor egy hatalmas plüssmedvét vett nekem, aminek mindkét mancsára egy-egy nevet varratott. Nina és Luna. Az ő nevének kezdőbetűje pedig a medve jobb vállára került. És nekem a mai napig sincs fogalmam arról, hogy valakivel varratta rá a szavakat, vagy tényleg ő maga csinálta, ahogy azt a születésnapomon közölte velünk. Talán már soha nem is fogom megtudni. Ki tudja..

Kopogás zavarta meg a testvéreimmel közös emlékeimet, majd a válaszomra nem várva már nyílt is az ajtó és a résen bedugta a fejét Nina.

  – Nem akarlak zavarni. De van kedved befejezni a sütit?

Mosollyal az arcomon ragadtam meg egy hajgumit az ágy mellett álló éjjeliszekrény tetejéről és miközben kiléptem hozzá a folyosóra, összefogtam hajamat, behúzva magam után az ajtót. – Hol voltál eddig? Napok óta nem találkoztunk.

  – Először is, kezdetben te kerültél engem, mintha leprás lettem volna – fordította felém a fejét, mindkét szemöldöke felszaladt a homlokán. Alsó ajkamba harapva biccentettem. Igaza volt.

Amikor Harry azon a napon teljes mértékben dühösen beszélt velem a kertben, én úgy döntöttem, hogy mindenkinek, de leginkább nekem úgy lesz a legjobb, ha nem csak őt, de Ninat és Philipet, sőt, még Georgiot is távolról elkerülöm. Jobbnak láttam ezt tenni, mintsem olyan elképzelésekbe ringatni saját magamat, hogy Nina igaz barátnőm lehetne. Mert azért valljuk be, ez eléggé lehetetlen egy helyzetnek tűnik. Amint lesz rá lehetőségem én már tűnök is el innen, haza megyek, összeszedem a családomat és amilyen gyorsan csak lehet, elhagyjuk az országot. Egészen biztosan nem fogom hagyni, hogy bármelyikünk is Amerikában maradjon úgy, hogy az olasz maffia ilyen közel került a családomhoz, anélkül, hogy ők erről bármit is tudnának. Mert nem tudnak, ahogy én sem tudtam, egészen addig a pontig, hogy Nina beavatott a családja titkába. Már ha lehet ezt egyáltalán úgy kezelni, mint egy egész családos titkot.

  – Bocsánat – motyogtam kelletlenül, de csak legyintett és vigyorogva dörzsölte össze kezeit. – Mi az?

  – Miattad balhéznak a testvéreim.

Ez nem válasz az először feltett kérdésemre.

De száz százalékban érdekesebb téma, még akkor is, ha közben a másikról semmit sem tudok. Elképzelni sem.

  – Miattam?

Öröm suhant át az arcán, amikor bólintott és lassítva a tempóján, a lépcsőn lefele haladva egy kicsit közelebb araszolt hozzám. Feltételezem azért, mert egyértelműen túl sok szobalány végezte el a dolgát éppen most, Nina pedig nem szerette volna, ha meghallják amit mondani akar.

  – Miattad bizony – vigyorodott el még szélesebben, hangja izgatottan csengett.

  – Csak én nem értem ez miért ilyen jó dolog?

  – Ó, Rosalie! – sóhajtotta szórakozottan, egyik kezét a vállaim köré hajította. – Harry és Philip általában sosem veszekednek. Ha igen, akkor az csak és kizárólag a maffia miatt van, de amúgy alig beszélnek egymással.

  – Mié..

Leintett. – Nem az a lényeg. Hanem az, hogy ezek ketten olyan szinten törődnek veled, hogy ha Georgio nincs ott, akkor egymás torkának ugranak.

Nagyot nyelve pislogtam magam elé, közben továbbra is ügyelve a lépéseimre és az előttem látható lépcsőfokokra, mert az utolsó néhány fokot nem szerettem volna különösebben gurulva megtenni. És mivel rólam van szó, ez teljes mértékben benne van a pakliban, ha tényleg figyelmetlenül szedem a lépcsőfokokat.

  – És te ennek miért is örülsz?

Megrázta a fejét.

  – Nem örülök. Vagyis..örülök, hogy Harryt láthatom még érezni. Őszintén, én elkönyveltem magamban, hogy ő lesz az egyetlen olyan férfi a családban, akinek soha nem lesz felesége, se gyerekei, mert annyira tompa érzelmileg, hogy simán kihúzza az egyéjszakás kalandjaival. De te, Rosalie Salinas, te komoly változásokat hoztál magaddal, egyértelműen anélkül, hogy bármit is sejtenél ezzel kapcsolatban. Annak viszont nem örülök nagyon, hogy ez a két stronzo csak úgy képes kommunikálni egymással, hogy közben legszívesebben egymás sírhelyét ásnák.

Sóhajtva emeltem fel egyik kezemet, hogy megvakarjam a homlokomat, amit most viszonylag nagy barázdák telítettek, miközben a gondolataim egyik fele Philip és a viselkedése körül, míg a másik fele Harry és az ő viselkedése, illetve cselekedetei körül forogtak. Megszakítás nélkül.

És annyira elmerültem bennük, hogy úgy sütöttem meg három adag süteményt, hogy közben az elkészítés egyetlen pillanatára sem emlékeztem.

Csak azt tudom, hogy amíg a gondolkodásom kezdetén Harry mellett Philip is kapott némi helyet, addig valahol a sütés felénél már csak a korábban történt incidensünk járt a fejemben, kiegészülve a hotelben történő dolgokkal. És az érzelmek, amik folyamatosan végigcikáztak a testemben, nem hagytak nyugodni. Egyáltalán nem hagytak nyugodni, úgy sem, hogy közben nagyon is tisztában vagyok vele – köztem és Harry között nem lehet semmi. Soha. Veszélyt jelent a családomra és..és rám is.

Ezért is kell innen a lehető leggyorsabban kiszabadulnom, aztán a családommal együtt elköltözni Amerikából. Engem az sem érdekel, ha csak Mexikóba megyünk vissza, vagy hogy ha esetleg Kanadában keresek valami elfogadható lakást. A lényeg, ami tényleg a legfontosabb teendőm a közel jövőre tekintve, hogy amennyire az emberileg lehetséges, eltávolodjak tőle.

•••

  – Itt a kocsi, mehetünk?

Nina a szobámhoz tartozó fürdőszoba ajtó túloldalán állt, a szobában, miközben én az utolsó simításokat végeztem el magamon. Hosszú, sötétbarna hajam most egyenesen hullott le vállaimra és fedetlen hátamra, ami spagetti pántos fekete ruhának köszönhetően látszott ki a fekete anyag alól. A ruha első ránézésre a legkevésbé sem nyerte el a tetszésemet, de mivel Ninaról van szó, tisztában voltam vele, hogy a legnagyobb akaratom ellenére is ebben a ruhában kell elkísérnem a találkozója helyére, valamiféle bárba, ahol elmondása szerint csakis a kelleténél jóval helyesebb fazonok fordulnak meg csupán kedvtelésből, legtöbbjük az olasz, a spanyol vagy éppen az ír maffia tagjaiként.

  – Jövök. Mit is mondtál, kivel találkozol? – vontam fel egyik szemöldökömet, miután áramtalanítottam és a villanyt is lekapcsoltam a fürdőben.

Arca kérdésemre kipirult, ajkát fehér fogai közé kapta. Vagy úgy.

  – Egy régi ismerős. Régen az apámnak dolgozott, csak aztán kiszállt, mert nem vitte rá a lélek, hogy hidegvérrel kelljen gyilkolnia sokszor ártatlan embereket – magyarázta, miközben a táskáját vállára akasztva kivonult a szobámból, lassan, hogy ne legyen köztünk túl nagy a távolság.

  – És mi a neve ennek a régi ismerősnek?

Egy gyors, oldalsó pillantást vetett rám és amikor észrevette az arcomon bujkáló mosolyomat, kezét kinyújtva az irányomba játékosan lökött meg.

  – Antonio.

  – Ez aztán az olasz név – kuncogtam, ő pedig helyeslően biccentett. – És én akkor addig mit is fogok csinálni?

A ház bejáratához vezető utunk közben senki olyannal nem futottunk össze – nagy szerencsénkre –, aki bármiféle galibát okozva visszatarthatott volna minket. És ezalatt természetesen olyan illetőkre gondolok, mint Georgio, Philip és Harry. Vagyis..csak rájuk gondolok. Tudván, hogy a mai nap folyamán Philip egyértelműen dühös volt rám valamiért, hogy a Harryvel való kapcsolatom kínosabb már nem is lehetett volna és, hogy Georgio vállalta a bíró szerepét, egyáltalán nem akartam találkozni velük. Részben ezért is adtam be a derekamat Nina kérésére, hogy tartsak vele a családja egyik szórakozóhelyére és engedjem ki a bennem felgyűlt gőzt néhány pohár ital társaságában.

  – Élvezed az éjszakát, az életet és iszol néhány pohár akármit. Ígérem, hogy nem fogom hosszúra nyújtani, szóval szerintem legkésőbb egyre itthon leszünk.

Bólintva mosolyodtam el válaszára és vele egyszerre nyújtottam ki kezeimet, így közös erővel kitárva magunk előtt a villa fekete, duplaszárnyú ajtaját. A sofőr, mire mi leértünk az apró kavicsos parkolóba a villa előtt és sikeresen megkerültük a szökőkutat, már kinyitotta nekünk az ajtót és először Ninat, majd engem is besegített a fekete terepjáró hátsó üléseire.

Körülbelül negyed órával később megérkeztünk a Southampton-i egymás mellett felsorakoztatott szórakozóhelyek egyikéhez, történetesen a Jesters Nightclub nevezetű épülethez, melynek a bejárata előtt kígyózó sort kikerülve a hátsó bejáraton keresztül léptünk be a füsttel és tömény, de nagyon tömény alkohollal telített levegőbe. Nina a kezét nyújtotta nekem, ujjával a kabátomra mutatva, hogy adjam neki. A mellettünk álló srác kezébe nyomta mindkét ruhadarabot, majd intett, hogy kövessem.

  – Nina!

  – Antonio, szia – vigyorodott el a mellettem magának utat törő lány szélesen, szemei ugyan gyorsan, mégis alaposan végigmérték a férfit.

  – Ki a barátnőd?

Kihúztam magamat és a torkomat is megköszörültem, hogy legalább annyira elég legyen a hangom, hogy túlkiabáljam a zenét. Úgy látszik Nina és Antonio rutinosak ebben, mert nekem úgy tűnt, hogy problémamentesen megértik mit mond a másik. Hát, én már Ray klubjában sem szoktam sokat beszélni, szóval nem nagyon lepődtem meg azon, hogy teljesen elveszettnek éreztem magamat ebben a társalgásban.

  – Rosalie, a bátyámnak dolgozik – mosolygott rám kedvesen Nina, bólintva egy aprót, mire én is lenyugodtam egy kicsit és kinyújtottam az érdeklődését irántam is kimutató férfinek. – Megleszel, ugye? Mondanám, hogy gyere velünk, de...

  – Ó, nem. Ne haragudj meg, de túlságosan józan vagyok ahhoz, hogy szemtanúja legyek a vágyaitok kinyilvánításának – paskoltam meg a vállát játékos hangnemben formálva a szavaimat. Nina arca a gyér kivilágítás ellenére is láthatóan kipirosodott, mintha hirtelen túl melegnek érezte volna a klub hőmérsékletét. – Ha úgy érzed, hogy mennél akkor szólj. De hidd el nekem, ha azt mondom, hogy szükségem van erre az estére.

Nina egy ez a beszéd felkiáltás után vacillált még egy-két pillanat erejéig, de amikor két kézzel ragadtam meg a vállait és toltam Antonio karjai közé, nem kérdezte meg még egyszer, hogy tényleg megleszek-e. Nem tudom, hogy biztosra veszi ezt, vagy csak ennyire bízik bennem, de én tudtam, hogy biztosan elleszek.

A villa alagsorában található klub élete más. Teljesen eltér attól, amit Raynél szoktam meg, mások az emberek, más a hangulat, minden más. Itt valahogy mindennek súlya van. A múltkor például láttam, ahogy az egyik pincérlányt kis híján megfojtja valamelyik túlsúlyos olasz fazon, amiért vodka helyett whiskeyt vitt ki neki. Ray klubjában általában egyszerű férfiak jelentek meg, itt azonban mindenkinek volt valamiféle története, valamilyen titka, amiről csak ő és talán egy-két másik személy tudott.

És ez a szórakozóhely most megint olyan érzéssel töltött el, mint amit néha napján, ha jó kedvem volt, éreztem Raynél. Az emberek nem azért vannak itt, hogy üzletről beszéljenek, hogy kokainnal vagy éppen fegyverekkel kereskedjenek. Ezek a fiatalok azért vannak itt, hogy kiengedjék a gőzt. Hogy élvezzék a zenét, hogy átadják magukat a ritmus és az alkohol mámorító keverékének.

Pontosan azt teszik, amit én is.

Egy kicsit élni fogok. De mennyire, hogy élni fogok.

Kizárom a fejemből az elmúlt hetek, lassan hónapok történéseit, nem gondolok arra, mit kéne most tennem, hogy végre haza mehessek a családomhoz, hogy újra értük feleljek. Nem gondolok Philipre, a tetteire. Elhanyagolom a Harryvel kapcsolatos gondolataimat, elnyomok minden egyes érzést, ami bizsergéssel árasztja el testemet, ha eszembe jutnak az elmúlt két nap eseményei. Nem törődök azzal, hogy mennyire gyönyörűek azok a smaragdzöld szemei, nem érdekel, mennyire jó volt puha ajkait a bőrömön érezni, de legfőképpen az nem érdekel, hogy a szívem milyen erővel és gyorsasággal lódul meg, valahányszor a közelébe kerülök.

Átkozott egy helyzet ez, az egyszer biztos.

És nem..nem szerethetek bele. Nem tehetem ezt, magam és a családom érdekében. Csak még jobban tönkretenné az amúgy is ezerféle különböző sebből vérző életünket.

Mindent csak tönkretenne. Mindent.

Ez volt az első gondolat, ami után rendeltem egy koktélt.

A többi már csak úgy jött.

•••

•••••••••
midnightwhiteowl
Ladybady
ladyshitgirl
hungarianwriter