•••

•••

Sóhajtva ült le az ajtó mellé. Hátát a fehérre lefestett falnak döntötte, mostanra megint a tőle már teljes mértékben megszokott és szinte védjegyévé vált öltözékébe bújtatott lábai kinyújtva pihentek a sötét szőnyeggel lefedett padlón. Kezeit a feje és a fal közé csúsztatta, miközben lehunyva tartott szemekkel hallgatta az ajtón tompán kiszűrődő hangokat. Legelőször csak egy elfojtott kiáltást hallott, akkor megpróbált a lehető leghalkabban behatolni a szobába, de ahogy lassan nyomta le a kilincset, az ajtó meg sem moccant. Kulcsra volt zárva. Ez volt a pillanat, amikor az ajtó melletti helyfoglalás mellett döntött és hátát, valamint kezeit a falnak nyomva hallgatta, ahogy a szobájába bezárkózott lány egymás után hallgat el és kezd keserves sírásba megint. Mindig nagy és újult erővel. Folyamatosan. Az órájára vetett pillantás után konstatálta, hogy immár lassan egy órája vár arra, hogy Rosalie megelégelje a saját maga viselkedését és kivonuljon a szobából, de egyelőre ez mindennek tűnt, csak lehetségesnek nem. Pedig nagyon szerette volna megint elkapni az életében mindent szép sorjában felforgató lány derekát, visszatolni őt a szobájába, az ajtót becsapva maga mögött és annak tolni a hátát, hogy megint átéljék azt az érzelmi hullámvölgyöt, amit a korábbi csók adott nekik.

Harrynek legalábbis ezt adta.

Egy olyan hullámvölgyet, aminek jelen pillanatban a legmélyebb pontján találta magát és nem kifejezetten volt biztos abban, hogy Rosalie segítsége nélkül képes lenne kimászni onnan. Sőt. A gondolatainak bő kilencven százaléka úgy végződik a fejében, hogy csakis Rosalie mentheti meg. Mindentől. Még saját magától és a benne lakozó sötétségtől is. Holott közben biztosra vette, hogy ha a most az ágyában síró lány megtudná ki is ő valójában, ha tudomást szerezne mindenről, ami hozzá, a nevéhez kötődik, ha tudná mi történik pontosan azokon az estéken, amikor neki a ház aljában található klubban kell táncolnia, akkor valószínű, hogy sikítva rohanna el a helyszínről. Na nem mintha most nem ezt tenné a legszívesebben. Dehogynem. Harry ezzel tisztában is volt. Teljesen. De akármennyire is tudta, hogy hagynia kéne elmenni a lányt, vissza a családjához, vissza az emberekhez, akik valóban szeretik őt és bármit megtennének azért, hogy jól érezze magát a saját bőrében, az életben, amit odafent valaki neki szánt, abban is biztos volt, hogy nem lenne képes rá.

Amikor Philip az első..nos, elég közeli találkozásuk másnapján haza tért és elújságolta neki a legújabb zsákmányát és a vele kapcsolatos terveit, hümmögve intett, hogy tegye, amit jónak lát. Talán két napra rá az öccse befutott, oldalán a lánnyal, aki eleinte egyáltalán nem érdekelte. De az idő elteltével, miután mindhárom testvére úgy kezdett róla áradozni, mintha ő maga lenne a huszonegyedik század messiása, ő azt tette, amihez a legjobban ért. Utánanézett a dolgoknak. És bár részben tetszett neki, amit talált, a dolgoknak ismét volt egy sötétebb része, ami a létező legkevésbé sem nyerte el a tetszését.

Rosalie Salinas története, úgy ahogy van, egy kész kirakós, aminek egy jó részét legnagyobb meglepetésére már ismerte. A kelleténél sajnos sokkal jobban. Ez a rész pedig, Harry sajnálatára egy olyan rész volt, amiről Rosalie egészen eddig nem tudott és tervei szerint soha nem is fog tudomást szerezni. Mert ha ez napvilágot lát, akkor..akkor már az sem fogja visszatartani a mexikói lányt, ha elmondja neki, hogy..

Hogy bizony megmozdított benne valamit. A lelke egy olyan részét, ami azóta nem mozdult meg benne, hogy elveszítette nagyanyját. A nőt, aki anyja helyett anyja volt, amikor az még azelőtt kilépett az életéből, hogy egyáltalán önállóan át tudott volna fordulni egyik oldaláról a másikra. És mivel az apja már akkor is az olasz maffia súlyát cipelte a hátán, segítségre szorult, amit végül Harry nagyanyja személyében talált meg. Aki pedig végül egy olyan férfit nevelt Harryből, amilyet még az elsőszülött fiából sem tudott. Persze az ellen nem tudott sokat tenni, hogy Gregorio Styles ne vonja be fiát a maffia világába, mert feléjük így történtek a dolgok. Évtizedek óta volt már ez a jól megszokott  papírforma, mindketten tudták, hogy Gregorio nem az anyja miatt fog ellentmondani az apja által megkezdett tradícióknak. Így történt tehát, hogy amint Harry betöltötte tizenötödik életévét már napi szinten járt édesapjával dolgozni. Akkor is, ha neki az egész napja csak abból állt, hogy alaposan megfigyelte és memorizálta apja minden egyes tettét. Talán ennek köszönhette azt, hogy most minden a legnagyobb rendben van a maffia háza tájékán. Sőt, ha egy kicsit valami nagyobbat akar mondani, akkor azt is kijelentheti, hogy jelenleg nagyobb a harmónia az alvilágban, mint ezelőtt bármikor.

Két kézzel dörzsölte meg az arcát, kizárva fejéből a hol melankolikus, hol nosztalgiás gondolatait. Nem szeretett gondolkodni. A gondolkodás sokszor olyan végletekhez vezette, hogy olyasfajta érzelmek keletkeztek benne, amiknek egy gyilkos, hidegvérű és veszélyes férfi életében aligha juthatna hely. Mégis, most, hogy Rosalie felbukkant az életében, egyre több és több dolgot kérdőjelez meg magában.

– Hol van?

Amikor hallotta, hogy Rosalie sírása először alábbhagyott, majd végül teljesen befejeződött, úgy döntött lemegy a konyhába, hogy igyon valamit, ami valamelyest hozzásegíti a kijózanodáshoz. Ki kellett tisztítania a fejét, mert valahányszor lecsukta a szemeit, újabb emlékképek árasztották el elméjét, amiken ugyanaz a jelenet pörgött le folyamatosan. Ajkai Rosalie ajkain. A lány ujjai, ahogy kezein keresztül felcsúsztak a nyaka köré. A hő, amit a teste eresztett ki magából. Bőrének puha érintése, amikor befáslizott kezei benyúltak a pulóvere alá. Ahol nem volt rajta más mint egyetlen rohadt melltartó.

És a szövetnadrágja ismét szűkebbnek bizonyult.

A fejét rázva húzta le egyszerre a poharába kiöntött whiskyt, próbálva lehiggadni, de mindez ebben a pillanatban esélytelennek tűnt.

– HARRY!

Szemöldökeit felvonva várt, hogy az őt kiabálva, dühösen kiabálva kereső illető belépjen a konyhába, ahol ő maga az egyik bárszéken foglalt helyet. Oldalra biccentette a fejét, amikor vöröslő fejjel és vérben forgó szemekkel Philip rontott be a helyiségbe, mindkét keze ökölbe volt szorítva. – Mikor akartad elmondani nekem, te rohadék?

Minden gyorsított tempóban történt. Öccse és közte az egyik pillanatban még volt vagy hat méter, a másikban Philip ökle már az állkapcsával ütközött. És nem ez volt élete legkellemesebb érzése.

Legalább Rosalie gondolatát kiverte a fejemből. Erre nem volt olyan rossz. Gondolta magában, kézfejével letörölve a szája sarkát. Még nem vérzett, de öccse jelenlegi állapotát elnézve látott rá esélyt. Elég nagyot. A kelleténél talán túlságosan nagyot, ha azt veszi, hogy a mai nap folyamán, egészen eddig egyetlen szót sem váltottak egymással. Még annyit sem, hogy 'jó reggelt'. Basszus, nem is látták ma még egymást, mégis min akadhatott ki ennyire?

– Szeretnél felvilágosítani az eszement viselkedésed okáról, vagy én is üssek vissza, hogy beavass? – kérdezte félvállról, gúnyos mosollyal az arcán.

Philip felmordult, aztán ismét meglendítette ökölbe szorított kezét, ami ezúttal az állkapcsa helyett az arcát érintette. – Te akartad – rázta meg magát Harry, és mindkét karját kinyújtva ellökte magától legfiatalabb fivérét. – Mi bajod van? Ma még nem is láttál! Esélyem sem volt bármit is elkövetni, Philip!

De öccsét nem hatották meg a szavai. Egyáltalán nem. Sokkal inkább az ellenkezőjét érték el nála. Valami átsuhant a tekintetén, amikor végigmérte a bátyját és fújtatva megrázta a fejét. Újra nekiment, de ezúttal nem elégedett meg egyetlen ütéssel, ez pedig Harryt meglepte, így ideje sem volt kellően reagálni öccse hirtelen felindulására. Meg sem próbált védekezni. Hagyta, hadd tombolja ki magát – ugyanazt tette, mint amit tinédzser korukban is. Fejben mindig is ő volt a legjobban összerakva, ő nem hagyta, hogy az érzelmei ellepjék a józan gondolkodását. És ez az, ami Philipről nem mondható el. Sem a fiatalabb éveikben, sem pedig most. Nagyobb figyelmet szentel az érzelmeinek, mint amennyit kellene és szabadna.

– Na jó – mordult fel Harry, amikor Philip a bal szeme alatti részt találta el öklével. – Bazdmeg, Philip, térj észhez! Cosa diavolo è successo?
[olasz: cosa diavolo è successo - mi a franc történt]

– Te tudtad – rántotta ki magát bátyja karjainak szorításából, szemei még mindig dühben lángoltak. Állkapcsát összeszorította, miközben undorral és utálattal mérte végit a történtek előtt értetlenül álló testvérét.

– De mégis mi a szart?!

Philip horkantással reagált Harry kérdésére. Mint ha nem tudnád, te szemétláda. Gondolta magában, megrázva a fejét.

– Victor köpött, miután keresztbe tettél neki. Amikor el akarta vinni magával Rosaliet, de neked szükséged volt rá? – emlékeztette bátyját a néhány nappal korábbi események egyikére, arra, amiért Harry kifejezetten büszke volt magára. Eredetileg fogalma sem volt arról, hogy Victor mit keresett aznap a villában, vagy úgy általában a birtokon, de amikor meghallotta, hogy Rosalieval készül valahova, akaratán kívül szakította félbe a férfi elképzeléseit. Azután szálltak meg a hotelben, ahol az éjszaka kellős közepén vitte be maga mellé az ágyra a lányt és aludt el őt a karjaiban tartva. – Kiderült..kiderült, hogy ő Rosalie Salinas. Az a Salinas, Harry. Miután Victor ezt a mexikóiak fülébe juttatta, mármint, hogy Rosalie a te birtokodon van, meg akarják találni. Eddig követsz?

Száját egyetlen vékony vonallá préselve, Harry helyeslően bólintott öccse kérdésére. Ami valószínű, hogy költői volt, mert további várakozás nélkül folytatta mondanivalóját, de Harry már csak félig figyelt rá. Közben tervezni kezdte Victor halálát. Merthogy saját kezeivel tervezni megölni azt a barmot, amelyik miatt valószínűleg az egész alvilág Rosalie után fogja vetni magát.

– Jó. Tudomást szereztem arról is, hogy az apjának, Paulo Salinasnak, nem csak velünk akadtak problémái. Mexikóból azért lépett le az egész családjával, mert még jóval Rosalie születése előtt összetűzésbe került Manuellel, talán valami áruszállítás vagy ilyesmi lehetett a probléma, nem tudom, annyira nem érdekelt a dolog. Aztán tovább kutattam, és képzeld, kikkel állt még kapcsolatban az a barom – túrt bele fekete és néhol szőke hajába frusztráltan. – Az oroszokkal. Mielőtt hozzád jött volna pénzért, Ivanovnál csinált egy baszott nagy galibát. A rendőrök tizenöt kamionnyi anyagot csatoltak le miatta. Aztán...

– Aztán én megöltem, tudom. Ott voltam – nyelte vissza önelégült mosolyát Harry, miközben visszaemlékezett a napra, amikor végre megtalálta az aljas Paulo Salinast, aki kis híján az ő királyságát is tönkre tette az undorító módszereivel.

– Ezáltal pedig mind Manuelt, mind Ivanovot megfosztottad a vérbosszú édes örömétől.

Erre felszaladtak a szemöldökei, már mosolyogni sem volt kedve.

– Mit akarsz ezzel mondani?

– Hogy Victornak hála mindketten Rosaliera pályáznak. Rajta akarják behajtani az apja hibáit.

•••

•••••••••••
midnightwhiteowl
Ladybady
ladyshitgirl
hungarianwriter