•todo – minden•

•••
Napjainkban
•••

Fájdalmas nyögést hallatva fordultam át a másik oldalamra, amikor megszólalt az ébresztőórám kifejezetten idegtépő csengőhangja, háromnegyed tizenegykor. Nem délelőtt.

Éjszaka.

Ami nem olyan meglepő, ha azt veszi az ember, hogy milyesfajta munkákat lehet manapság találni. Én a saját munkahelyemet tíz éve találtam, amikor minden a nyakamba zúgott. Az apánk egyik percről a másikra robogott ki az életünkből úgy, hogy tőlem el sem köszönt, mert nem várta meg, hogy hazaérjek az iskolából. És úgy, hogy hátrahagyott minket a lényegében már akkor is haldokló anyánkkal.

Pedig ha valaki, akkor én mindig azt hittem, hogy az ő szerelmük az, ami a végsőkig is ki fog tartani. Hát..nem így lett. Naív voltam. Te szentséges ég, még mennyire, hogy naív voltam.

  – Rosalita, ébren vagy?

Fáradt, lusta, mégis szeretettel teli mosoly terült el az arcomon, amikor engem az emlékeim mély zugaiból kirántva Nina nyitott be a szobámba.

Lényegében meglepő, hogy a bank még mindig nem happolta el tőlünk a házunkat, annak ellenére sem, hogy az apám, akinek nevén az egész mindenségünk futott, hirtelen eltűnt. Hat  éve azonban nagy szerencsém volt, mert néhány szívesség árán ugyan, de sikerült megváltoztatni a háztulajdonos nevét. Addigra eltelt négy év Paulo távozása óta, én betöltöttem a tizennyolcat, ami Amerikában igaz nem bír olyan hű de nagy jelentéssel, de arra éppen elég volt, hogy a papírokon a Rosalita Salinas név álljon Paulo Salinas helyett. És ez így volt jól, talán így is volt rendjén. Ő nem, de én mindenemmel azon voltam, hogy a testvéreimnek és az anyámnak is jót tegyek.

– Rosalita! – csukta be maga után a fehérre lefestett ajtót, lassú léptekkel haladva hozzám. Sötét volt, szerintem Nina is teljesen elfelejtette, hogy van villany, ami által könnyebben láthatta volna, hogy hunyorogva próbáltam kitalálni a pontos helyzetét, de nem jártam túl sok sikerrel. – Rosalita Salinas, el fogsz késni a munkából, kelj már fel!

– Na, szépen vagyunk – horkantottam fel, kinyújtottam kezeimet és őt megragadva lerántottam magam mellé az ágyamra. Riadt sikolyt hallatva zúgott félig rám, félig a matracra, majd kuncogva helyezkedett el rendesen.

– Idiota!

– Jó az a spanyol óra, látom végre tanulsz is valamit – fordultam az oldalamra, aztán kezemmel kitapogattam a fejét, hogy megsimítsam a homlokát.

– Az a szemem, Rosalita, a szememben akarsz matatni?

Nevetve ráztam meg a fejemet, végül pedig megelégedtem egy puszival az arcán is.

Nagyot sóhajtott tettemre, és én szinte azonnal megértettem ennek a miértjét. Persze, hogy megértettem. Nina, Luna és Vincenzo..szóval nekik évek óta én töltöm be az apai szerepet és az anyainak egy részét. Míg a lányok tizenhat évesek most, Vincenzo már a tizennyolcat töltötte be három hónapja. Hat éve látják, ahogy minden egyes éjszaka, negyed tizenkettőkor elhagyom a házunkat és taxit fogva elmegyek a munkahelyemre. Ami, mellesleg, még mindig a város szeme elől borostyán függönnyel elválasztott klub.

Viszont visszakanyarodva a testvéreimmel való kapcsolatomhoz. Általánosságban, amikor én reggel hat fele berobogok a műszakom végezte után, ők akkortájt készülődnek már az iskolába. Én bevonulok a konyhába, készítek nekik reggelit, mindannyian leülünk és amíg ők jóízűen fogyasztják a főztömet, addig én különböző kérdésekkel bombázom őket, hogy biztosan minden napjukról legyen valamiféle elképzelésem. Mióta én vagyok a családfő, valamiért szeretek mindenről is tudni.

– Mama ma megint hányt, délután – motyogta, újabb sóhajt kieresztve a száján.

– Miért nem keltettetek fel? Megoldottam volna, Nina, nektek nem kellene ezzel..

– Jaj, hagyjad már. Csak mert az apánk egy igazi boludo volt és mindent rád hagyott, mi nem vagyunk azok. Vince elment a patikába, vett valamilyen hányinger elleni cseppeket, Luna és én pedig vele voltunk – magyarázta monoton, már-már egy gépezetre hasonlító hangon, én pedig a fejemet csóválva igyekeztem nem felnevetni azon, amit az apánkról mondott. Mert teljes mértékben igaza volt.
[boludo - (lat. Amerika) seggfej]

– Egyáltalán miért vagy ébren? Holnap iskola, aludnod kéne – másztam ki végül az ágyból, felkapcsolva az egyik kislámpát, hogy legalább valamit lássak, mielőtt felbukok egy akármiben, amit a padlón hagytam.

Nina unottan morgott egyet, és a hátára fordulva a plafont kezdte bámulni.

– Nélkülem elaludnál, tudod nagyon jól. Én is tudom, igazából mindenki tudja, csak amilyen makacs vagy, ezt soha nem fogod beismerni.

Szemeimet forgatva haraptam be a számat, aztán összeszedtem a ruháimat és bevonultam a szobámhoz tartozó fürdőbe, ahol gyors mozdulatokkal kaptam magamra a kiválasztott darabokat és még a hajamat is volt időm begöndöríteni. Pedig ennek a helynek aztán tökéletesen mindegy lett volna, hogy hullámos, vagy egy szénakazalra hasonlító hajjal vonulok be, mert legfeljebb negyed óra és senkit sem a hajam fog érdekelni.

– Jó, talán igazad van. Lehet, hogy elaludnék nélküled néha. De ez nem mentség arra, hogy aztán hajnal egyig ne aludj el, szóval irány az ágy. Vagy felőlem alhatsz itt is, csak aludj. Nem akarom, hogy rámenjen a teljesítményedre, jó?

– Persze, hogyne, de..azt mondod igazam van? – nézett rám ezer wattos vigyorral, én pedig a mutatóujjamat felemelve meredtem rá.

– Nem, azt mondtam lehet, hogy igazad van. A leheten van a hangsúly. A létező összes hangsúly azon van, Nina.

– Gonosz.

– Csak tapasztalt – léptem mellé és puszit nyomtam a homlokára. Telefonomat levettem a töltőről, farzsebembe csúsztattam és hajamat átdobva a vállam felett lehuppantam az ágyam szélére.

– Mikor mutatod meg végre a munkahelyedet amúgy? Érdekelne, nagyon.

Soha. Soha, amíg én vagyok értük a felelős, addig nem akarom, hogy tudomást szerezzenek a munkámról.

– Egy egyszerű bár, ahova te még öt évig nem léphetsz be. Remélem mindketten értjük a célzást, kisasszony.

– Értjük, annyira nyilvánvaló, hogy ezt még abuela is értené, Rosalita – kuncogott, majd befészkelte magát a helyemre, takarómat magára húzta.
[abuela – nagyanya]

– Szemtelen – néztem le rá mosollyal az arcomon, majd egy utolsó simítást a haján követően elindultam az ajtóm felé.

A folyosón először balra fordultam, az ajtó kilincset a lehető leghalkabban lenyomva néztem be Luna szobájába, aki az ágyról valamilyen okból kifolyólag félig lelógva szuszogott. Szerencsés, hogy tud ilyen mélyen aludni. Én is aludnék. Nagyon szívesen.

Csak résnyire húztam vissza az ajtót, hogy még véletlenül se keltsem fel álmából, aztán összeszedve magamat anyához is benyitottam. Orrában ott volt az oxigéncső, a biztosíték, hogy biztosan kapjon elég oxigént, a rosszabb esetekben is. Kissé, de nem teljesen megnyugodva húztam vissza az ő ajtaját is, majd az utolsó ajtónál is megálltam. Vincenzo jelenleg tizennyolc éves, nálam két évvel fiatalabb, kettőnk közül mégis mindenki őt nézi az idősebbik testvérnek. Üres volt az ágya. Már megint.

A bennem egyre gyorsabban növekvő idegességemet igyekezve valamelyest visszafogni, előkaptam a telefonomat, és már írtam is neki egy üzenetet. Nem kaptam választ.

Utáltam, egyenesen gyűlöltem amikor valamelyik eszetlen osztálytársa házi bulit tartott a hét kellős közepén, még akkor is, ha tudom, hogy már végzősök, szóval nekik annyira talán nem fontos, hogy csütörtök este, vagy péntek este partiznak. Nekem viszont nagyon is fontos.

A nappaliba megérkezve aztán feltűnt, hogy a konyhában égett a villany.

– Vincenzo.

– Rosalita, szia – mosolygott rám kedvesen, állát a tenyerében megtámasztva.

Fáradtnak és nyúzottnak tűnt, mint aki már napok óta nem aludt. Az eddig vad hurrikánként bennem tomboló idegesség és aggodalom egy pillanat alatt váltott át a megnyugvás és kevésbé túlspilázott aggodalom keverékére, ami akkor öntött el, mikor észrevettem őt az egyik széken helyet foglalni.

– Azt hittem buliban vagy, nem voltál a szobádban, amikor benéztem.

– Buliban? Csütörtök éjjel van, ilyenkor senki sem bulizik. Legalábbis normális ember nem – pislogott rám furcsán, én pedig sóhajtva biccentettem. – Hé, akkor te hagyod mindig résnyire nyitva az ajtómat? Azt hittem alva járok vagy valami, már nem tudtam mi folyhat itthon éjjelente.

– Mindig benézek rátok. Már tíz éve minden éjjel – mosolyodtam el szomorkásan, mire egész testében megfeszült és az ajkába harapva nézte az arcomat. – Na, mesélj. Luna után te vagy a második legjobban alvó, mi a probléma?

  – Huh?

Felnevettem. Régen, régen, a fenébe már tíz hosszú év telt el azóta, Vincenzoval volt a legjobb a kapcsolatom. Vagy inkább legközelebbi, mert a lányokkal is rettentő jól megértettük egymást, ez pedig szerencsére máig is így van. Máshogy nem is menne ez az egész.

  – Ugyan már. Emlékszel, amikor először voltál szerelmes? – néztem rá unottan megforgatva szemeimet, aztán széles vigyor terült szét az arcomon, mert az övé mélyvörös színben pompázott.

Az öcsém jóképű pasi volt. Testvér ide vagy oda, tényleg az. Sötétbarna szemek, kis híján 1,95 magas, fekete haja van, és a bőre annak ellenére is kellemes barna színben pompázik, hogy New Yorkban aligha van lehetősége a napon sütkérezni. Arról pedig ne is beszéljünk, hogy mennyire képes szeretni. Ha egyszer valakit nagyon közel enged magához, akkor azért tűzön vízen keresztül, képes elmenni akár a világ legvégére is.

  – Na, aznap nem mentél be az iskolába, mert beszélni akartál róla valakivel, szóval megvártad, hogy haza érjek a munkából. Most meg hozni kell a harapófogót?

A fejét csóválva pislogott rám, majd megvonta vállait és ideges mosolyra húzta száját.

  – Minden rendben van, Vince?

  – Igen, ne aggódj, csak.. lassan itt a december, születésnapod lesz, karácsony, meg egyetemre való jelentkezések leadása és..

  – Melyik egyetemekre gondoltál? – örültem meg azonnal, hogy felhozta a témát.

Konkrétan ezer éve várok már arra, hogy megemlítésre kerüljön a tovább tanulás eshetősége, és most végre szóvá teszi, erre tíz perc múlva indulnom kell. A pokolba az idővel.

  – Egyikre se.

  – Mi van? – meredtem le rá úgy, mint akit leforráztak. Bár, ha egy kicsit szeretnék túlozni, de tényleg csak egy kicsikét, akkor elmondhatom, hogy úgy teljes mértékben úgy ért ez a két szó, mintha forró vizet locsolt volna az arcomba. – ¿En serio??
[en serio – komolyan mondod?]

Nagyot nyelt, szemei folyamatosan engem szuggeráltak, szerintem próbálta behatárolni mégis mennyire szeretném most megfojtogatni.

  – Figyelj, tudom, hogy átmentünk americanoba, de megoldható lenne, hogy leteszed a kést?
[americano – amerikai]

Élesen szívtam be a levegőt tüdőmbe, majd fújtam ki ugyanolyan hevesen dübörgő szívvel.

  – Megkérdezhetem, hogy mégis..mégis miért?

  – Miattad.

  – Sosem tudtál hazudni, Vincenzo, ne most kezdd el, jó? – mordultam fel, megdörzsölve arcomat. – Ha ebben a dologban bármi is miattam lenne, akkor az az lenne, hogy jelentkezel az egyetemre. Mert én azt szeretném, hogy tanuljatok, hogy jó életetek legyen. Rohadtul azért hajtok, hogy ha valami pénzes egyetem mellett döntenétek, akkor kérdés nélkül tudjalak támogatni titeket. Mindig is ezért hajtottam..

Szemeit lesütve bólintott. Már éppen kezdtem volna megnyugodni, hogy ő is felfogta amit ebből ki akartam hozni – egész egyértelműen fogalmaztam szerintem. Tök mindegy hova, csak menjen tovább tanulni.

  – Pontosan ezért nem mehetek. És tedd le a kést, Rosalita, kicsit para.

  – Para, para, ki nem szarja le szerinted? ¿Estás loco? Mi a francról beszélsz? Muszáj egyetemre menned, Vincenzo, miattam nem hagyhatod ki. Egyáltalán nem is értem mégis mi a franc közöm van nekem az egyetem választásodhoz – dühöngtem, legszívesebben egy poharat is összetörtem volna, de nem tettem, mert az emeleten három ember aludt.
[estás loco – őrült vagy]

  – Semmit sem muszáj, Rosalita. Nem vagy az anyám. Sem pedig az apám.

Nem kellett volna, hogy fájjon, mert teljesen igaz volt, amit mondott. De mindketten tudtuk, hogy ha nem is igazából, de képletesen én voltam az. Mindhármuknak. Ha baj volt, én mentem be az iskolába értük, én voltam ott a szülői értekezleteken, én mostam, főztem, takarítottam rájuk, tőlem kapták meg az első telefonjukat, én vittem őket orvoshoz.. mindent én csináltam. Todo.

  – Rosalita..

  – Mennem kell dolgozni – szakítottam félbe és a táskámat felkapva a székről, kivonultam a házból.

•••••••••••

midnightwhiteowl ❤️❤️
Ladybady 🥰❤️
ladyshitgirl 🥰
hungarianwriter 🥰❤️